Az utolsó hópehely

Bátyámnak

Sarah Berkeley unottan álldogált a kis lakás nappalijának ablakában, és miközben egyik kezében a telefonját szorongatta a füle mellett, szemével a kinti tájat pásztázta. Kopár volt, és szürke. Akaratlanul is eszébe jutott az egyik gyerekkori karácsonya. Akkor is alig akart esni a hó, de aztán egy csoda folytán, mégis fehér karácsonyt kapott ajándékba.

– Itt vagy, Sarah? – Hallotta anyja kíváncsi hangját a vonal túlsó végéről.

– Persze, anya, folytasd…

Édesanyja már hosszú percek óta azt ecsetelte, hogy mégis milyen ünnepi menüvel készül, mire mennek, de ő csak egy „igen, anya” vagy „hogyne, anya” kijelentéssel jelezte számára, hogy még figyel. Az anyja szinte minden karácsonykor túlzásba esett, és annyi ételt készített, amiből legalább négy család jól lakhatott volna. Ami mondjuk nem is volt olyan nagy baj, hiszen sok vendéget fogadtak minden évben. Még az apja is mindig tiszteletét tette egy közös, karácsonyi vacsorán.

– Ugye Connor is jön? – szegezte neki anyja a kérdést.

– Persze, anya – sóhajtott fel, és szinte látta lelki szemei előtt, ahogy anyja fellelkesül ettől az információtól. Édesanyja szinte rajongott a fiatal férfiért, akivel Sarah immáron a második karácsonyát töltötte együtt.

– Az öcséddel beszéltél?

– Nem még. Te igen? Mikor érkezik? – élénkült fel Sarah öccse említésére. Mióta Jack az ország másik felére költözött a tanulmányai miatt, szinte alig látták egymást. Bár igyekeztek tartani a kapcsolatot, de a személyes találkozást semmi nem pótolhatta. Sarah minden évben izgatottan várta a karácsonyt, mert azt mindig együtt ünnepelték. Mikor utoljára találkoztak, az öccse azzal intett búcsút, hogy még azelőtt találkozni fognak, hogy elolvadna az utolsó hópehely. Kár, hogy idén még csak nem is esett, így utolsó sincsen – jutott szomorúan az eszébe.

– Jaj, Sarah – szólt az anyja rövid hallgatás után a telefonba. – Az a helyzet, hogy idén nem tud ideutazni.

Anyja szavaitól Sarah megdermedt. Oda sem figyelt már az anyjára, aki vizsgaidőpontokról és projektmunkákról magyarázott neki valamit, amik miatt az öccse nem tud eljönni az egyetemről. Elszorult a szíve a gondolatra, hogy ez lesz az első ünnep, amikor nem töltik együtt a karácsonyt. Talán ideje lenne lemondani erről – jutott eszébe. Hiszen már felnőttek, saját életük van. Nem kapaszkodhat folyton a gyerekkorába, és azokba a csodaszép emlékekbe. Anyja hangján is hallotta a szomorúságot, ezért kipréselt magából pár vigasztaló szót, majd gyorsan elbúcsúzott azzal az ígérettel, hogy ő és Connor mindenképpen velük töltik majd az ünnepeket.

– Csak nem anyukád volt az? – érkezett egy ismerős férfihang az ajtóból. Connor lépett a nappaliba, és tekintetével megállapodott a lány alakján.

– De – bólintott Sarah az elsötétülő telefonképernyőt nézve. – Hogy találtad ki?

– Hát nem volt túl nehéz. Elég egyoldalú beszélgetés volt – mosolyodott el a férfi, ahogy Sarah mögé sétált, és átkarolta. Ő is kinézett az ablakon, és elhúzta a száját. – Kár, hogy nem esett idén a hó.

– Igen – helyeselt Sarah halkan, ahogy egy pillanat alatt szomorúság suhant át az arcán.

– Minden rendben?

– Persze – vont vállat, majd látván Connor várakozó pillantását, halkan kinyögte, ami a szívét nyomta. – Kiderült, hogy idén az öcsém nem tud meglátogatni.

– Sajnálom – ölelte át szomorúan a férfi. Tudta mennyit jelent ez az ünnep Sarah-nak, hiszen folyton erről áradozott minden évben, amint beköszöntött az ősz. Talán pont ezért szerette őt annyira.

*

– Emlékszel arra a karácsonyra pár évvel ezelőtt? – kérdezte Phil a lányától, ahogy karácsony másnapján, hátrahagyva a családi házat, sétálni indultak a környéken. A férfi látta Sarah-n, mennyire maga alatt van, és bár próbálja élvezni az ünnepet, valami mégis hiányzott neki. Pontosan tudta, mit érez a lánya, hiszen neki is hiányzott a fia. – Odaégett a sült, eldőlt a fa, és Carl még arra a szörnyű karácsonyi dalra is rázendített, hátha azzal javítja az este fényét – nosztalgiázott, és Sarah, anyja új férjének szörnyen fals hangjának emlékére, halványan elmosolyodott. – Akkor azt hittük, hogy az egy szörnyű karácsony volt, de tudod, attól, hogy nem úgy alakul minden, ahogy szeretnénk, még gondolhatunk vissza szeretettel erre a napra.

– Tudom – bólintott Sarah. – De attól még hiányzik Jack.

– Nekem is hiányzik – felelte Phil a lánya arcára pillantva, majd egy fél mosollyal az arcán hajolt közelebb hozzá. – De talán még ideér.

– Ahhoz karácsonyi csoda kéne.

– Meglehet, de a karácsony erről szól. A csodákról. És mondjon bárki bármit, csodák igenis léteznek. Vagy csak én emlékszek arra a karácsonyra, amikor annyira vártad a havat?

Sarah mindig szeretettel gondolt vissza arra az évre. Az tényleg egy karácsonyi csoda volt. Talán még reménykedhet, bár egy hang azt mondta neki, ne tegye. Elvégre az országot átutazni ilyen rövid idő alatt nem lehet. Ezen a tényen semmilyen karácsonyi csoda nem segít. Vagy talán azok soha nem is léteztek.

Phil látta a lányán, ahogy kezdi elveszíteni a karácsony örömébe vetett hitét, és bármit megadott volna, hogy segíthessen ezen. De sajnos se havat varázsolni nem tudott, se odahozni a fiát. Ezen a két dolgon kívül pedig, semmi nem tette volna boldoggá Sarah-t.

*

Sarah idegesen forgolódott az ágyában december huszonhatodikára virradó éjjel. Nem volt képes elaludni, csak hol az egyik, hol a másik oldalára fordult. Mellette Connor szuszogott csendesen, és legalább a férfi nyugalma boldoggá tette. Mikor nem bírta tovább, kikelt az ágyból, és a konyha felé vette az irányt, hátha egy bögre kellemesen langyos tej, segít álmot hozni a szemére. Legnagyobb meglepetésére azonban, mikor belépett a konyhába, egy kisfiút látott meg a pulton ülve, aki nagy, kíváncsi szemmel tekintett vissza rá.

– Ki vagy te? – kérdezte Sarah értetlenül.

– Peter – gondolkodott el a fiú. – Rég találkoztunk.

Találkozni? – vonta össze a szemét. Hiszen életében nem látta még a fiút.

– Nem emlékszel rám, ugye? – kérdezte Peter szomorúan. – Én adtam neked azt a karácsonyt gyerekkorodban. Én hoztam el neked a havat.

Sarah furcsán méregette a kisfiút, akinek arcáról csak úgy sütött a szomorúság. Fogalma sem volt, miről beszélhet. Milyen karácsonyt adott neki? De aztán, ahogy Petert nézte, egy furcsa emlék jutott eszébe. Egy hópehely, ami az orrára szállt.

– Te vagy az a hópehely? – Bár furcsának tűnt a kérdés, és szinte azonnal megbánta, hogy ezt megkérdezte, valamiért mégis olyan egyértelműnek tűnt.

– Igen – futott végig aztán egy boldog mosoly a kisfiú arcán. – Hát mégis emlékszel rám?

Sarah elmosolyodott Peter örömét látva. Hát persze, hogy emlékezett. Annak a karácsonynak minden egyes percére. Bár való igaz, hogy egyre kevésbé tudta már felidézni a boldog emlékeit.

– Én mindig itt voltam veled – mondta aztán Peter. – Amikor szomorú voltál, vagy amikor boldog. Mindig emlékeztél rám, és ettől én is boldog voltam. Mostanában már csak szomorú vagyok.

– Sajnálom – suttogta Sarah közelebb lépve.

– Boldog emlék szeretnék maradni. Kérlek, hagyd, hogy így legyen. Nem akarok én lenni az utolsó hópelyhed. Ne törölj ki az emlékeidből. Kérlek, ne hagyd, hogy elolvadjak a szívedben!

Sarah könnyáztatta arccal riadt fel álmából reggel. Maga sem tudta, miért tört rá a sírás, de hirtelen a szívébe tódult minden boldog emléke, és tudta jól, nem hagyhatja azt, hogy elveszítse őket. Bárhogy is történik és bármi is lesz, örülnie kell azoknak a dolgoknak, amik az élete részei. Mindegy, mennyire távol is vannak tőle.

Aztán amikor meghallotta a csengő dallamos hangját, egy mosollyal az arcán sietett ajtót nyitni. Mert tudta, hogy bármi is fog történni, ez is csodaszép karácsony lesz.

De még a lélegzete is elakadt, amikor az ajtó túloldalán meglátta odakint toporgó öccsét.

– Jack? – suttogta, mintha maga sem hinné el, hogy testvérét látja.

– Szia, Sarah – ölelte magához a fiatal férfi azonnal a nővérét, ahogy belépett a lakásba.

– Itt vagy? – hebegte a lány. – Tényleg itt vagy?

– Nem bírtam tovább – nevette el magát Jack. – Látnom kellett titeket, hiszen karácsony van. És azt ígértem, hogy még azelőtt látjuk egymást, hogy elolvadna az utolsó hópehely.

– Nem is esett – kacagott fel Sarah is, és bár eddig ez csak elszomorította, már ezt sem bánta.

– Igen, tudom – bólintott Jack, ahogy előhúzott a zsebéből egy tárgyat. – Ezért hoztam neked ezt – nyújtotta át a lánynak.

Sarah szíve nagyot dobbant, ahogy meglátta ajándékát. Egy hógömb volt az, benne pedig szabadon szálltak az apró kis hópelyhek.

– Látod? Így mindig megmaradnak nekünk – mondta Jack, Sarah pedig megbabonázva nézte, ahogy a kis hópelyhek táncra perdültek a szeme előtt. Csak ő tudta, hogy valójában szíve utolsó hópelyhe, már soha nem fog elolvadni.

Vége

  • Jaj, ez nagyon aranyos volt, így közel a karácsonyhoz annyira jólesett ezt olvasni. ^^ A kis Sarah hogy felnőtt, jó volt újra látni, meg Jacket, Philt, na meg persze Petert 😀 Köszönöm szépen, hogy megírtad ezt a csodás kis karácsonyi novellát! Öröm volt olvasni minden sorát! 🙂

    • Sookie

      Örülök, hogy tetszett! ^^ Jó volt újra ezekkel a karakterekkel dolgozni, még akkor is, ha csak egy novella erejéig tértek is vissza az életembe. 🙂

  • Egyetértek Lexyvel, jó volt újra látni az első hópelyhes szereplőket, és mindenki tényleg hogy felnőtt! 😀 Örültem, hogy végül Jack mégis meg tudta látogatni a családot, és még csodásabbá tette így a karácsonyukat ^^ A képek is nagyon szépek lettek szokás szerint, ügyike vagy 🙂

    • Sookie

      Örülök, hogy neked is tetszett! 🙂 Hát igen, ők is felnőttek, de a testvéri kötelék örökre szól.
      Köszi a dicséretet! ^^ Igyekeztem, hogy szépek legyenek.

  • rage

    Nagyon szép a folytatás is, igazából a két rész együtt ad ki egy kerek egészet.
    S ami leginkább érződik a történeteken, hogy szívből jöttek…nagyon is,

    • Sookie

      Köszönöm, örülök, hogy a folytatás is tetszett. 🙂
      Való igaz, a két történet együtt egy egész.