1. Fejezet – Becses nevek

– Nem kellene ezt éreznem – törte meg a kínosan hosszúra nyúlt csendet Sky. Orion kissé értetlenül nézett rá. Egymás mellett gubbasztottak a Swanson lakás vendégszobájának ágyán.

– Az érzelmeidet nem tudod irányítani.

– Nekem ott van Aaron. Vele járok, vagy… jártam. Azt sem tudom, mi van vele. – Sóhajtott egyet. – Hiányoznia kellene nem? De nem hiányzik. Viszont Mike… hiányzik. Pedig itt van a következő szobában.

Orion összehúzta a szemeit, és Sky homlokára tette a kezét, mintha a lázát mérné.

– Sajnálom hölgyem, de ön kétségkívül a szerelem nevű borzalmas betegségben szenved – jelentette ki gyászos hangon a férfi. – Ismert gyógymód nincsen rá. És azt sem tudni, hogy mi váltja ki a tüneteket.

Sky felmordult, amire Orion visszahúzta a kezét.

– Hidd el, tudom, hogy miről beszélsz – húzta el a száját végül a férfi.

– Kimberly Greene?

Orion kicsit meghökkent, hogy Sky így emlékszik egy névre, amit csak egyszer említett meg neki. Már csupán ettől eszébe jutott Kim: a tökéletes mosolya, a kissé rakoncátlan barna tincsei, és a csokoládéillat, ami mindig körüllengte.

– Azt hiszem, itt az idő, hogy bevalljam: még mindig nem vagyok túl rajta – vakarta meg az állát a férfi. – Akkor találkoztam vele utoljára, amikor szakítottunk, és az nem ma volt. És valószínűleg már nem fogok vele soha többet találkozni, ami szívás.

***

Kimberly Greene egy átlagos lány volt. Olyan, akiből millió rohangál szerte Simlandiában. Persze, ez nem igaz, mert mindenki egyedi és különleges a maga nemében, de Kimberly igazán nem lógott ki az átlagos tinédzserek sorából.

Például rendesen járt órára, szinte kitűnő tanulója volt a Stary Community Schoolnak. Imádott fotózni, és a húgaival játszani, de amit a legjobban szeretett, az az állatmenhelyen való önkénteskedés volt. Mindig is fájó szívvel gondolt a magára hagyott, gazdátlan ebekre, amelyek esedező tekintettel bámultak rá a rácsok mögül. Egyszer ő is szeretett volna örökbefogadni egyet… na, de ennek nem most van itt az ideje.

Az egész dolog egy pénteki ebédszüneti káoszban kezdődött. Valaki az ebédlő felé igyekezett, valaki éppenhogy el onnan, de valahogy mindenki sietett valahová. Kimberly is sietett volna, ha éppen nem löki fel egy fiú, és nem ejti el az összes kézben tartott tankönyvét ennek következtében.

– Jaj, ezer bocsánat – mondta a fiú szabadkozva –, jól vagy?

– Persze, semmi bajom – legyintett, mialatt megpróbálta a könyveit és maradék önbecsülését összeszedni a földről.

– Hidd el, hogy nem szokásom lányokat letarolni a folyosó közepén – magyarázta a fiú, miközben megpróbált segíteni az elejtett holmik begyűjtésében.

– Nyugi, mondtam, hogy nem történt semmi!

Mikor Kim újra birtokba vette összes tankönyvét, és végre felegyenesedett, alkalma volt megszemlélni megakasztóját. A fiúnak meleg tónusú barna bőre volt, amihez sűrű, göndör fekete haj és két hihetetlenül zöld szem párosult. Csak bámulta egy hosszú másodpercig, szinte el sem hitte, hogy ilyen színárnyalatú szem egyáltalán létezik. Márpedig léteznie kellett, mert éppen a vele szemben álló fiú birtokolta őket.

A srác már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de Kim gyorsan megelőzte:

– Ha még egyszer megkérdezed, hogy jól vagyok-e, esküszöm, leütlek!

– Jó, jó, nyugi, legalább hadd mutatkozzam be, ha már így összeütköztünk – eresztett meg egy félmosolyt – Orion Marshall.

– Hm, milyen különleges név – mosolyodott el ő is.

– Igazság szerint elég béna. Ennyi erővel hívhatnának Admiral Landgraabnak is.

Kim elnevette magát, de úgy gondolta, a fiú még ezt a nevet is büszkeséggel viselhetné.

– És, esetleg megtudhatnám a becses nevedet, vagy hétpecsétes titok?

– Kimberly Greene.

– Örülök, hogy találkoztunk, Kimberly. Mármint, nem annak, ahogyan találkoztunk – kezdte a magyarázkodást –, hanem úgy egyáltalán. Ha, érted – vonta meg a vállát.

– Ja, igen, persze – bólogatott a lány, bár már szinte el is felejtette a kis incidenst.

– Hát, akkor, nekem órám lesz…

– Hogyne, nekem is – kapott észbe. – Én arra megyek – mutatott a folyosó egyik vége felé kissé szórakozottan.

– Én meg a másik irányba – mondta Orion, amire talán egy kis csalódottságot is érzett.

– Akkor, szia – köszönt el végül Kim, és elindult bioszra.

Ameddig be nem ért a terembe, folyamatosan a furcsa találkozáson kattogott az agya. Vajon hanyadikos a fiú? Biztos felettem jár, mert még sosem láttam. Vagy láttam, de elsiklott felette a tekintetem? Nem, ezt a lehetőséget biztosan kizárta, ezt a zöld szempárt nem lehetne egykönnyen elfelejteni. Mik a hobbijai? Lehet, hogy sportol? Vagy inkább a tudós fajtába tartozik és kémiai versenyekre jár? Ezer és ezer megválaszolatlan kérdés záporozott a fejében, és már szinte azt tervezgette, hogy hogyan futhatna össze ismét Orionnal.

Ekkor azonban becsöngettek, és elkezdődött az óra.

***

Kim mást sem csinált a következő héten, csak őt kereste a tekintetével, minden egyes szünetben, órák előtt és után. Már-már megkérdőjelezte saját épelméjűségét, végül is most leskelődik egy fiú után? Vagy ez még nem olyan? Az idióta hetedikesek szoktak így nyálcsorgatva vágyakozni kiszemeltjük után. De ő nem csorgatta a nyálát, csak megfigyelt, igen alaposan, de diszkréten.

Egyik óraközi szünetben éppen az udvaron ültek kettecskén egy félreeső padon legjobb barátnőjével, az állandóan csacsogó Alice-szel. A szőke lány kétszer annyit beszélt, mint bármelyik halandó, és Kim folyton-folyvást csodálta tüdeje kapacitását, mivel képes volt egyetlen levegővel végtelennek tűnő monológokat előadni. Ezek témája rendszerint a legújabb divat és az izmos végzős focisták közötti spektrumban mozgott, néha igen érdekes átfedéssel a kettő között. Kim nem igazán bánta, Alice remekül értett a figyelemeltereléshez, amire neki mostanában elég sokszor szüksége is volt.

Ám ebben a pillanatban nem a legjobb barátnőjének sikerült ezt a feladatot véghezvinnie.

Hanem Orion Marshallnak.

A srác éppen az udvar túlvégén tartózkodó, néhány, vele nagyjából egykorúnak kinéző fiúból álló csoportosulás felé tartott, göndör fürtjei szinte táncoltak, miközben ütemesen, szinte légiesen lépkedett. Várta, hogy Orion észrevegye, rámosolyogjon, vagy ráköszönjön, ám rá kellett jönnie, hogy túlságosan el van foglalva a maga dolgával. Már éppen azon gondolkozott, hogy ő maga minden bátorságát összeszedve odamegy hozzá, amikor egy furcsa hangot hallott maga mellől.

– Hahó, föld hívja Kimberlyt, vétel!

A lány erre pislogott párat, majd az üzenet feladójára, Alice-re tekintett. Már szinte el is felejtette, hogy ő is jelen van, ám hirtelen kapcsolt, hogy barátnője vele kíván kommunikálni.

– Ja, bocs, csak elbambultam – szabadkozott.

Alice erre megeresztett egy kételkedő pillantást.

– Te nem szoktál csak úgy elbambulni!

– De most elbambultam! – vágott vissza kissé ingerültebben, mint szerette volna. – Van ilyen, nem?

Alice hitetlenkedve megrázta a fejét, majd folytatta monológját, amit Kim nem hogy követni nem tudott, de már azt sem tudta, hogy miről szól. Visszafordította a fejét, hogy ismét megkeresse Oriont, ám a fiú már elkeveredett a tömegben. Néhány másodperc múlva azonban megszólalt a jelzőcsengő, és a lány némi csalódottsággal és legjobb barátnőjével elindult az iskola épülete felé.

***

Csigalassúsággal telt el az egy hét, amióta Orionnal először találkozott, és azóta is csak egyszer sikerült meglesnie a fiút, abban a bizonyos szünetben az udvaron. Megpróbált másra koncentrálni, igazán, még Alice monológjait is figyelemmel követte, sőt, néhányhoz még – szerény véleménye szerint – érdemben is hozzászólt. Ám nem tagadhatta, hogy jóleső izgatottsággal várta a pénteki biosz óra előtti ebédszünetet, hátha ahogy mondani szokták, a történelem megismétli önmagát, és újból összefuthat a sráccal.

Így hát szinte az ütközést keresve haladt végig a suli folyosóján, sodródva a tanulók végeláthatatlan tömegével, miközben szemével pásztázta a szembe jövő diákokat. Néhány sikertelenül eltöltött perc után már-már feladta a reményt, amikor egyszer csak ott termett előtte.

– Helló! – köszönt rá Orion, és kivillantotta a sötét bőrével teljes kontrasztban álló fehér fogsorát.

– Szia! – mosolygott vissza rá.

– Látom, most nem sikerült összeütköznünk. – Vakarta meg a fejét a fiú. – Esetleg megpróbáljuk újra? Vagy nem igényled?

Kim erre a kérdésre elnevette magát.

– Nem, kösz, egyszer éppen elég volt belőle!

– Akkor megnyugodtam, mert én is ezen az állásponton vagyok.

Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólalt meg, és Kim ismét megcsodálhatta a srác két gyönyörű smaragdzöld szemét. Annyira elfeledkezett mindenről, hogy még a többi diák zsibongását sem érzékelte.

– Hát – törte meg a kettejük közti csendet Orion –, arra gondoltam, hogy lóghatnánk együtt suli után, ha van kedved.

A lány habozott egy kicsit, még sohasem kérte tőle egyetlen fiú sem ilyen nyíltan, hogy lógjanak együtt.

– De persze, nem kötelező! Én igazán nem szeretnék ráderőltetni semmit! – szabadkozott a fiú, a tétovázást félreértve.

– Ja, nem, mármint igen, mármint – zavarodott bele mondandójába Kim. – Szóval szívesen lógnék veled suli után – nyögte ki végül, amit szeretett volna.

– Akkor oké – mosolyodott el ismét Orion, amire a lány mintha egy furcsa szívdobbanást érzett volna a mellkasában. – Hát, nekem ez lesz az utolsó órám.

– Nekem is.

– Jó, akkor találkozzunk mondjuk a bejáratnál? – javasolta a fiú.

– Az nekem tökéletes.

A fiú hirtelen összehúzta a szemöldökét, mintha nagyon koncentrálna valamire.

– Ez a jelzőcsengő volt, vagy csak képzelődtem? Ebben a zsivajban nem lehet hallani semmit!

– Szerintem az volt – nézett a folyosói órára a lány. – Hát, én megyek bioszra.

– Ne feledd! A bejáratnál – kacsintott Orion, majd ő is elindult a maga dolgára.

Kim még mindig mosolygott, amikor belépett a tanterembe, és leült legjobb barátnője mellé. Szinte el sem hitte, hogy tényleg lógni fog suli után egy fiúval. Ráadásul nem is egy akármilyen fiúval! Hanem egy elég titokzatossal. De nem baj! Majd szépen lassan megtud róla mindent, ami érdekli. Vagy gyorsan. Már magában el is kezdte kitalálni, hogy milyen kérdéseket fog feltenni neki.

– Mit mosolyogsz ennyire? – nézett rá furcsán Alice.

– Semmit – válaszolta, miközben próbálta elfojtani az említett mosolyt.

– Na, mindegy, majd suli után kifaggatlak! – súgta neki fenyegetőnek szánt hangnemben.

– Bocs, de ma nem érek rá suli után!

– Mi az, hogy nem érsz rá? – kérdezte Alice némi kételkedéssel a hangjában.

– Úgy, hogy programom van valakivel.

– Mármint egy ellenkező nemű egyeddel? – A szőke lány szemöldöke az egekbe szökött.

– Talán.

– Szóval randi?

– Nem, csak együtt lógunk – vonta meg a vállát Kim.

– Biztos vagy benne, hogy nem randi?

– Jaj, Alice!

– Oké, oké – visszakozott. – Legalább elárulod, hogy ki az? – pillantott most kíváncsian rá.

– Hát, nagyon különleges neve van – bólogatott Kim. – Úgy hívják, hogy… Orion Marshall.

– Marshall? – döbbent meg Alice a kijelentésen. – Most ugye csak viccelsz?

– Nem – húzta össze a szemöldökét – Miért, mi van?

– Ne mondd, hogy nem hallottad! – Kimnek volt egy olyan érzése, hogy most valami rosszindulatú, légből kapott pletyka következik. – Az a srác az apjával él a mocsárban! Most komolyan! Ki élne ott a mocsárban? – kérdezte költőien, miközben undorodó fejet vágott. – Egy szó mint száz, nem lóghatsz vele!

– Jaj, ne már! Ez nem jelent semmit, mások is laknak arrafelé!

– De mi van, ha igazából dilinyósok? Mi van, ha elrabolnak, és megetetnek a mocsári szörnnyel?! – rémüldözött Alice.

– A mocsári szörny nem is létezik! – jelentette ki Kim.

– Jó, lehet, de attól még…

– Alice!

– Oké, oké – törődött bele végül a dologba. – De ígérd meg nekem, hogy vigyázol magadra, jó?

– Persze, megígérem! – forgatta a szemeit barátnője túlzó aggodalmaskodását hallva.

Alice még kételkedően nézte egy darabig, majd nem túl lelkesen folytatta a jegyzetelést.

Hiába gondolta át újfent legjobb barátnője szavait, mégsem talált benne semmi logikát. Lehet, hogy a mocsaras részen élnek, és? Vannak olyanok, akik nem engedhetnek meg maguknak egy házat a város szívében. Orion attól még lehet normális, sőt, ahogy ő eddig tapasztalta, nem csak hogy rendes, de még aranyos és figyelmes is. Mindenesetre eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, találkozni fog a fiúval suli után.

***

Amint kilépett az iskola épületéből, rögtön meglátta: egy közeli padon ült, bár nem rendeltetésszerűen használva az említett tárgyat. Alice, mielőtt elköszönt tőle, még tett egy utolsó erőltetett kísérletet Kim jobb belátásra térítésére, de mivel ezúttal sem járt sikerrel, így kénytelen volt savanyú szájízzel, és legjobb barátnője nélkül elindulni hazafelé.

Kim ellenben annál izgatottabban haladt Orion felé, aki észrevette, és ismét rávillantotta széles mosolyát.

– Szia! – köszönt rá a lány viszonozva a mosolyt, amire a fiú leugrott a padról, és zsebre tett kézzel odaballagott mellé.

– Hát, akkor, hová szeretnél menni? – kérdezte Orion tétován.

– Hm, azt hittem, van valami terved – nézett rá Kim felhúzott szemöldökkel.

– Mondjuk, kimehetnénk a partra?

– Oké – bólogatott a lány, és mindketten elindultak az említett irányba. – Amúgy hanyadikos vagy? – tette fel az első kérdést igencsak hosszúra nyúló gondolatbeli listájáról.

– Tizenegyedikes – vonta meg a vállát Orion.

– Azt hittem, hogy fiatalabb vagy… – gondolkodott el tétován, bár hatalmas jelentőséget azért nem is tulajdonított a korkülönbségnek. Végül is csak két év…

– Tudod, későn érő típus vagyok. Te kilencedikes vagy, igaz?

A lány egy kicsit meghökkent a kérdésen.

– Honnan tudod?

– Hát, amikor a múlt héten olyan kellemesen összeütköztünk, segítettem összeszedni a könyveidet, és hát, mindegyikre kilencedik osztály volt írva. Persze az is lehet, hogy nem a te könyveid voltak, vagy csak úgy nálad voltak, vagy hogy loptad valahonnan…

– Jó, jó, értem – nevetett Kim, és a füle mögé tűrt egy rakoncátlan tincset. – Tényleg kilencedikes vagyok.

Az első randi – ahogyan később utalt erre a délutánra – igen kellemesen telt mindkettejük számára. Szinte alig érzékelték az idő múlását egymás társaságában, miközben sétálgattak a parton, és végtelennek tűnő beszélgetésbe bocsátkoztak. Mire észbe kaptak, már majdhogynem lement a nap.

Amint megérkeztek a Greene rezidencia elé, azt kívánta, hogy bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét, és újra átélhetné az elmúlt órákat.

– Hát, én itt lakom – mutatott az előttük álló házra a lány.

– Szép ház – jegyezte meg Orion, bár közben nem az épületet nézte.

– Jól éreztem magam – mosolyodott el Kim, és tekintetével ismét elidőzött a fiú hihetetlenül zöld szemén.

– Én is – viszonozta a mosolyt Orion. – Tudod mit? Megadom a számom – vett elő hirtelen egy cetlit és egy tollat az egyik zsebe mélyéről. – Ha vészhelyzet van, hívj. Vagy hívhatsz akármikor máskor is – fejezte be a számok lefirkantását, és átnyújtotta az igencsak gyűrött állapotban lévő papírdarabot.

Kim csak egy rövid pillanatra méltatta a cetlit, majd gondosan eltette a táskájába.

– Észben tartom.


Megjegyzések: Naaa, hát ez lett volna az első rész! Ahogy a felkonferáláskor is említettem, a sztori eredetileg random jeleneteknek indult, ezért lehet még kicsit érezni rajta a kiegészítő részletek szerkesztési stílusát (de professzionálisan fogalmaztam meg XD). A kövi rész már Orion központúbb lesz, ígérem! Mert hát tudom, hogy mindenki rá kíváncsi, na. 😛

Amúgy az a vicces, hogy én ezt tavaly nyáron elkezdtem forgatni, és meg is csináltam az első jelenetet (ami az első két, rendkívül érdekes kép), aztán így egy év múlva folytattam XD. De most már tényleg haladok vele valamerre, éljen! 🙂

Ha pedig valakit izgat, a Szűz csillagkép van a headeren. Mindenki döntse el, hogy ez mit szimbolizál. 😛

Éssss, ha tetszett, ne bátortalankodjatok nyomni egy lájkot, vagy hagyni egy komikát alább! Köszi, hogy elolvastátok, folyt köv! 😉

2. Fejezet: Otthon, édes otthon

Mentés

Mentés

1. Fejezet – Becses nevek” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ronix szerint:

    Végre! 😀 Már vártam erre. Na szóval a képek nagyon szépek mint mindig valamint a szöveg gördülékeny és vissz magával. Jó volt újra látni Priont *-*. Várom a következő részt. 🙂

    • DeeDee szerint:

      Köszi szépen ^^ Örülök, hogy tetszett az első rész, remélem, hogy a többi is fog! 😀
      Orion pedig fog szerepelni bőven ;P
      Köszi a komit! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.