2. Fejezet – Otthon, édes otthon

Kim még mindig mosolygott, miközben gondosan bezárta a bejárati ajtót. Nem hitte volna, hogy ennyire jól fogja érezni magát Orionnal, de a fiú teljesen elvarázsolta humorával, és igézően zöld szemével. Nagy önuralmat kellett gyakorolnia, hogy hirtelen felindulásból fel ne hívja azt a bizonyos számot, amit alig egy perce kapott tőle.

– Megjöttem! – nézett be a nappali ajtaján egy pillanatra. Amint azonban felfogta, hogy mit lát, rögtön besietett az említett helyiségbe.

Kim anyja, Samantha a kanapén tartózkodott, félig lecsúszva, kezében egy üveggel, amiben már több volt a levegő, mint a folyadék.

– Hol van apa? – kérdezte kissé remegő hangon a lány, miközben ledobta táskáját, és megpróbálta felrángatni anyját normális ülő pozícióba. Samanthának kellett néhány másodperc, mire felfogta a kérdést.

– Nem tom – válaszolta két csuklás között.

Kim sóhajtott egy hatalmasat. Az utóbbi időben túl sokszor volt ez a válasz apja hollétét illetően.

– Már megint összevesztetek? – kérdezte, de egy morgáson kívül nem kapott más választ. Gyengéden megfogta az üveget, és megpróbálta elvenni édesanyjától.

– Figyelj, ma már ittál eleget – rántotta meg erőteljesebben, mivel Samanthának nem nagyon akaródzott elengednie azt. – Ezt most kiöntöm, te pedig menjél aludni.

– Mmmm… – emelte lányára kissé ködös tekintetét az asszony –, még… még… az ikrek…

– Majd én lefektetem őket, ne aggódj – mondta Kim, miközben ismét meg kellett igazítania bizonytalanul ülő édesanyját.

– Nem aggódom… te olyan jó gyerek vagy Kim, én meg sem érdemellek.

– Ne mondj ilyeneket – méltatlankodott a lány. – Na, gyere, elkísérlek.

Körülbelül öt percig tartott Kimnek felrángatnia Samanthát az emeleti hálószobába, ahol, amint ledőlt az ágyra, rögtön el is aludt. A lány úgy gondolta, hogy inkább ráhagyja a dolgot, és a saját szobája felé vette az irányt.

A gondolatok zavarosan kavarogtak elméjében, amint kilépett a folyosóra. Volt egy rossz előérzete, hogy hová vezethetnek az örökös veszekedések, és éjjeli kimaradozások, de inkább bele sem akart gondolni. Viszont ez a jelenlegi állapot nem jó senkinek, legfőképpen a kicsiknek nem.

– Kim, Kim, leszel te a sárkány? – dugta ki a fejét egy mosolygó kislány az egyik ajtón.

– Léééégyszíííí – csatlakozott hozzá egy utolsó szeplőjéig ugyanúgy kinéző gyerek.

– Jaj, lányok, már késő van! – korholta játékosan az ikreket, miközben megsimította fényes, barna hajukat. – Lefürödtetek már?

A két kislány hatalmasat bólintott.

– Akkor irány az ágy!

– De még olyan korán van! – nyafogott az egyikük.

– Elle, nézz ki az ablakon, tök sötét van! – mutatott rá Kim, miközben behúzta a függönyöket.

– De holnap szombat! – jelentette ki a másik.

– Tudom, Myra, de a kislányoknak sokat kell aludniuk, hogy nagyra nőjenek!

A két kicsi váltott egy csalódott pillantást, majd vonakodva elkezdtek bemászni állatkás takaróik alá.

– De ugye mondasz mesét? – élénkült fel Elle, mire Myra szapora bólogatásba kezdett.

– Mit akarnak hallani a hercegnők?

– Raymundo kalandjait!

– Már megint? Tegnap is az volt! – mosolyodott el Kim.

– De hát az olyan érdekes! – fogalmazta meg álláspontját Myra.

– Oké, akkor jöjjenek azok a kalandok – kapta fel a polcról az említett könyvet, majd elhelyezkedett az ágy lábánál álló babzsákfotelben.

***

Orion gondolataiba mélyedve ballagott a gyéren megvilágított bekötőúton, amely az otthona felé vezetett. Utálta a mocsarat, a ködöt, amely még a legnaposabb órákban is belepte a fákat, minden porcikája tiltakozott ellene, de nem volt mit tenni. – Ha betöltöm a tizennyolcat elhúzok innen – fogadkozott, akárhányszor csak tehette, szinte várva, hogy ez talán felgyorsítja a folyamatot. Ám a hetek, hónapok csigalassúsággal teltek, és szinte úgy tűnt, mintha egyre távolabb kerülne az áhított cél.

Nagyot sóhajtott, amint meglátta a házukat. Rozzant egy vityilló. A konyhaablakon kiszűrődő világosságból ítélve apja ugrásra készen várja, hogy mikor ér haza. Mint minden egyes alkalommal.

Amint átlépte a küszöböt, nem is csalódott nagyot.

– Sokáig elvoltál – jegyezte meg édesapja, a köszönési fázist átugorva. Orion bezárta az ajtót, majd szembenézett vele.

Barnaby a rozzant kanapén helyezkedett el, karba tett kézzel, és áthatóan szúrós tekintettel nézett fiára.

– Programom volt – morgott Orion, majd egy vállrándítással elindult az emeletre, a szobája irányába. Az egyik lába már a legalsó lépcsőfokon volt, amikor apja ismét megszólalt.

– Egy lánnyal, mi?

Orion megtorpant, és érezte, hogy felmegy benne a pumpa.

– Ne turkálj a fejemben.

– Ha megtanulnál védekezni ellene, nem tudnék – válaszolta gunyoros hangnemben Barnaby.

Orion megfordult, és ismét apja átható pillantásával találta szembe magát. Ugyanazt a kissé lenéző arckifejezést látta rajta, amit mindig, ha biztos volt benne, hogy neki van igaza. Tehát az esetek száz százalékában.

– Ha nem néznél be csak úgy véletlenszerűen, lehet, hogy még menne is! – felelte mérgesen. – És különben is: semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok szabadidőmben! Itthon vagyok estére, nem?

– Hasznosabban is eltölthetnéd a szabadidődet – jegyezte meg csípősen Barnaby.

– Úgy töltöm el, ahogy én akarom, jó? És most felmegyek tanulni! – Ezzel megfordult, és felviharzott a lépcsőn az emeletre.

Azonban amikor becsapta maga mögött az ajtót, ledobta táskáját, és lezuttyant az ágyára, nem a tanuláson járt az esze. Elege volt már az egészből, a folyamatos veszekedésekből és számonkérésekből. Elege volt, hogy apja elvárja tőle, hogy mindenben engedelmeskedjen neki, és hagyja irányítani magát. – Nem vagyok már óvodás, el tudom dönteni, hogy mit akarok – gondolta összehúzott szemöldökkel. És azt semmiképpen sem akarta, ami most van.

Lerúgta a cipőjét, és ledőlt az ágyra. Az ablakon kinézve csak a sötét, de csillagokkal tarkított égboltot látta, és szeme előtt szinte rögtön kirajzolódott az Orion.

– Még a rohadt csillagok is szívatnak – sóhajtotta, majd elfordította a fejét.

Néhány percnyi mérges szuszogás után gondolatai más útra tévedtek. Fejében újra lejátszódtak a délutáni órák eseményei, és nem tudta megállni mosolygás nélkül. Végre találkozott valakivel, aki nem nézett furcsán rá, amikor megtudta, hogy milyen körülmények között él, ami rettentően sokat jelentett neki. Ráadásul az említett személy még kimondottan csinos is volt.

Hirtelenjében furcsa késztetést érzett, hogy felhívja, és elpanaszolja neki minden bánatát, azonban rájött, hogy csak a saját telefonszámát adta meg, de Kimét nem kérte el. – Mekkora egy gyökér vagyok – korholta magát. A haverjait mégsem hívhatja fel, ők nem értenék meg, és amúgy sem szoktak bárminemű érdeklődést mutatni családi élete iránt.

Mordult egyet, és a párnába temette a fejét. De nem találta kényelmesnek ezt a pozíciót, így a hátára fordult. Ám ekkor megint az Orion nézett vissza rá.

– Eh, menj a fenébe – vágta párnáját az ablakhoz, ami erre vészesen megnyikordult. Megdörzsölte az arcát, majd elkezdett átöltözni.

***

Amikor zihálva felébredt, még mindig sűrű sötétség borította a tájat. Már megint egy látomás kezdődött volna lejátszódni a fejében, amikor kipattantak a szemei. Az évek során megtanulta felébreszteni magát ilyen esetekben, ugyanis legkevésbé vágyott arra, hogy végignézze ezeket a borzalmas képeket.

Felült az ágyában, és megdörzsölte a szemét. Úgy látszik, ma sem fog sokat aludni, pedig szervezete kívánta a pihenést. De nem szabad, hogy visszaessen a látomásba, nem hagyhatja, hogy megint eluralkodjon rajta a képessége.

Vicces módon pont ezek a víziók okozták a legtöbb problémát az életében, ebből eredt minden. Hat éves volt, amikor elkezdődött, olyan volt, mintha egy horrorfilmbe csöppent volna. Félarcú emberek vaskarmokkal, kivágott szívek, és vér, rengeteg vér. Soha nem akarta többet átélni, soha. Ám a látomások mégis időről időre megismétlődtek.

Édesapja persze azt akarta, hogy minél többet használja ezt a különleges képességét. Állította, hogy a látás az egyik leghasznosabb tálentum, amelyet egy angyal birtokolhat. Persze, könnyen beszél, nem neki kell átélnie ezeket a borzalmakat. Orion pedig minden erejével küzdött ellene, a fél karját odaadta volna, ha megszabadul tőlük.

A nap első halvány sugarai átszakították az örökösen uralkodó köd szürkeségét. Orion felkelt, és tágra nyitotta az ablakot. Nagyot szippantott a hajnali csípős levegőből, amely általában segített neki felébredni és lenyugodni. Óvatosan kimászott a tetőre, és megigézve nézte a napfelkeltét.

Egy újabb nap kezdődött. Megint közelebb került a tizennyolcadikhoz, még ha csak egy kicsivel is. A tegnapi reménytelen hangulat elpárologni látszott, mintha a hajnali fény elűzte volna minden gondját. Egy hosszú pillanatig nem gondolt semmire, elfelejtette az összes látomást, az apját, az örökös veszekedéseket. Ám ekkor valaki besurrant elméjébe: Kimberly Greene.

***

Kim reggel korán felébredt. Nyújtózott egy nagyot, majd pár álmos pislogás után kinézett az ablakon. A hajnali napfény aranyszínűre festette a közeli fák lombjait. Gyorsan a fényképezőgépe után kapott és lefotózta a csodálatos színben játszó tájat.

Amikor leért a földszintre, anyukáját nem találta sehol. – Biztos még alszik – gondolta, miközben valami ehetőt keresett magának. Sajnálatos módon azonban semmit sem talált.

Mordult egyet, majd gyorsan felöltözött, a haját meg sem fésülte, csak feltűzte. Csupán pár utcányira van a vegyesbolt, nem kell puccba vágnia magát egy ilyen rövid út miatt.

Pár perc múlva kénytelen volt elkönyvelni, hogy nem ez lesz élete legszerencsésebb napja. Félúton vissza kellett fordulnia, mert rájött, hogy otthon hagyta a pénztárcáját, aztán meg majdnem felbukott egy kiálló csatornafedélben. Amikor pedig kedvenc müzlijét a legfelső polcra száműzték, ahol még véletlenül se érhette el, végképp elege lett mindenből.

– Segítsek? – szólalt meg egy furcsán ismerős, mély hang a háta mögött.

Megpördült, és hirtelen azt kívánta, bárcsak megfésülte volna a haját.

– Azt megköszönném – sóhajtotta kissé idegesen, miközben hátrafésült egy különösen rakoncátlanul álló tincset.

Orion, bár nem sokkal volt magasabb nála, mégis könnyedén leemelte az említett müzlit, és széles mosollyal átadta neki.

– Én is szeretem az epreset – jegyezte meg a fiú.

– Bocsánat, borzalmasan nézhetek ki – dörzsölte meg szemét, amire Orion csak megvonta a vállát.

– Szombat reggel nem lehet elvárni, hogy mindenki úgy nézzen ki, mintha skatulyából húzták volna ki.

Kim ebben erősen kételkedett, ugyanis a fiú pontosan úgy nézett ki.

– Egyébként mit csinálsz itt? – kérdezte a lány, miközben tétován elindult a tejek irányába.

– Bevásárolok. Tudod, az emberek általában azt szoktak egy boltban.

A lány erre csak hitetlenkedve megrázta a fejét, de közben alig tudott elfojtani egy mosolyt.

– Szerintem nem ez a hozzátok legközelebbi vegyesbolt. – Orion erre összeráncolta a szemöldökét.

– De itt van a legnagyobb választék! Például itt árulnak – felkapta az első keze ügyébe kerülő dobozt, és nagy erőkkel próbálta kivenni, hogy mi van ráírva –, étcsokis kekszet, csilis krémmel. Látod, ilyet nem lehet bárhol kapni!

– Fúj, és ezt te megeszed?

– Hogyne, ez a kedvencem! – válaszolta megjátszott felháborodással Orion, majd behajította a dobozt a kosarába. Kim már nem bírta ki röhögés nélkül. – Miért, nem hiszel nekem?

– Őszintén? – kérdezte, majd úgy tett, mintha nagyon elgondolkodna. – Nem.

– Akkor most valljam be, hogy azért vagyok itt, mert azt reméltem, hogy találkozom veled? – húzta el a száját Orion. – Ilyet csak nem mondhatok! Milyen gáz lenne már?!

Ám Kim egyáltalán nem gondolta gáznak a dolgot, ellenben érezte, hogy elpirul. A fiú meg ismét elvigyorodott.

– Hát, ha már így kiszedted belőlem, arra gondoltam, hogy megismételhetnénk a tegnapit. Nem lenne kedved megint együtt lógni?

Kimnek a tegnapi nap említésére fejébe tódultak az emlékek. Hogy mennyire jól érezte magát a fiú társaságában. Aztán, hogy mire kellett hazaérnie…

– Hát, szívesen lógnék veled, csak… – harapta el a mondatot savanyú arccal. Orion rögtön abbahagyta a mosolygást.

– Valami baj van?

Nem tudta, hogy el akarja-e mondani, hiszen még alig pár napja ismerik egymást. Belenézett a fiú smaragdzöld szemébe, és aggódást látott benne.

– Nem érdekes, családi ügy. Nem tartozik senkire – sütötte le végül a szemét, és elindult a kassza irányába.

– Kettőkor a parkban? – kérdezte gyorsan a fiú, mielőtt kiért hallótávolságból.

Kim nem válaszolt, de mindketten tudták, hogy ott lesznek.


Megjegyzések: Huhh, hát ide aztán van mit mondanom, úgyhogy ez hosszú lesz XD Először is, ez talán az egyik kedvenc részem, nem hiába ebből spoilereztem el a legtöbbet, amikor promóztam *köhh* 😛

Már egy korábbi kiegészítő részletben is említettem, hogy Orion jövőbelátására voltak azért utalások a JF-ben is, de most bedobok néhány dolgot (aki nem olvasta még és nem akarja bespoilerezni magát, az ugorjon a kövi bekezdésre XD) Hát mondjuk hagyta elfogatni magát, mert tudta, hogy Mike-ék meg fogják menteni, amikor meg rákérdezett, akkor hárított valami sejtelmes szöveggel (amúgy hm, lehet van nekem erre megírva valami rávezetésem, ami meg lesz osztva… valamikor). Meg pl tudta, hogy mi Mike küldetése, amikor amúgy senki se tudja senkiét. Aztán meg ott van ami a kiegészítő részben is meg volt pendítve, hogy aztán megálmodta, hogy hogy hal meg. Érdekes amúgy ezt a témát vesézgetni, erről lesz még bőven szó a későbbiekben! (egyébként, ha valakinek nem esett volna le első olvasásra, Orionnak Damian halála volt az első látomása, és real time történt)

Egy baráti jótanács: sose próbáljatok úgy felépíteni boltot, hogy egyesével pakolgatjátok az árut a polcokra. Higgyétek el, nagy szívás XD. Így is csak az üzlet fele lett berendezve, de az ügyes kameraszögek ápolnak és eltakarnak! 😛

A fejlécen amúgy az Orion csillagkép látható teljes pompájában (ha már szó esett róla). Amúgy én szoktam néha látni, ha tiszta az ég, és nem nagy a fényszennyezés (Budapest, Budapest, de csodás…). És a nagy göncölön kívül ez az egyetlen csillagkép, amit felismerek. Csillagászati tanulmányi esszé off XD

És bevallom, hogy azt a holdas képet csak azért csináltam, mert szépen nézett ki rajta az ég. 😛

Na, hát most már tényleg befejezem az eszmefuttatást. XD Ha tetszett a rész, bátran nyomjatok egy lájkot! Amennyiben pedig valami megosztani valótok van (akár az, hogy ti hány csillagképet tudtok felismerni), komizzatok bátran – ide, chatbe, bárhova! 🙂

3. Fejezet: A szépség és a testőre

Mentés

Mentés

Mentés