Orion sokáig nem tudott elaludni. Először azért, mert Kim sem akart, mindenféléket kérdezett, de nem is bánta. Érezte, hogy a lánnyal átlépett egy olyan küszöböt, ahonnan nincs visszaút. Csodálta őt, védelmezni akarta, és legfőképpen maga mellett akarta tudni, mert ő volt az egyetlen a világon, aki megnyugtatta.
Amikor azonban Kim álomba merült a karjai között, már nem tudta elterelni a gondolatait. Félt. Rettegett attól, ami történt.
Ugyanis előre látta. Az egészet.
Ez volt az első eset, hogy nem egy másik angyal szenvedéseit látta egy látomásában, és ez megrémítette. Hiszen ez azt jelenti, hogy a képessége fejlődik akaratán kívül, és egyre nehezebben tudja kordában tartani.
Elképzelte, hogy mit mondana az apja, ha tudná: hogy pontosan ezt kell elérnie, hogy minél többet lásson a jövőből. És bár eddig teljesen rémisztőnek és haszontalannak találta eme tálentumát, most bebizonyosodott, hogy talán mégsem az. Lehet, hogy az apjának mindvégig igaza volt?
Nem! Nem lehet igaza! Nem fogja megadni magát neki, akármi is történik! Elhatározása azonban már nem volt olyan sziklaszilárd, mint régen. Egy olyan dolog ingott meg benne, amit eddig biztos pontnak hitt az életében. Becsukta a szemét, és megpróbált másra gondolni.
Amíg végül nyugtalan álomba szenderült.
Amikor felébredt, a hajnal első sugarai már bevilágítottak az ablakán. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy nem volt látomása. Valami puha simult az oldalához.
Ránézett Kimre, aki még mindig édesen aludt a karjai között. A lány az ő egyik pizsijét viselte, ami jócskán nagy volt rá, de Orion mégis érezte a hozzáérő idomait, amitől furcsa bizsergést érzett olyan területeken, ahol tudta, hogy most nem a legalkalmasabb. Gyorsan megpróbált elvonatkoztatni, és lenyugtatni magát.
Amikor már biztonságosnak érezte a helyzetet, megsimogatta a lány haját, és egy csókot lehelt a homlokára. Kim felébredt, és laposakat pislogva mosolygott rá.
– Jó reggelt – mondta kissé elhaló hangon.
– Hogy vagy?
– Addig jól, amíg itt vagyok veled – dörgölőzött hozzá, amivel megint néhány erős koncentrációval eltöltött másodpercet okozott Orionnak.
– Utálom ezt mondani, de apa bármelyik percben hazajöhet.
Kim felemelte a fejét, és megjátszottan mérges arckifejezéssel nézett rá.
– Vegyem úgy, hogy kidobsz?
– Hát, vedd úgy, hogy kidoblak, aztán utánad megyek. – Kim megint elmosolyodott. A fiú napról napra egyre gyönyörűbbnek találta őt.
– Nem akarok hazamenni – hervadt le végül a boldogság a lány arcáról.
– Biztosan aggódnak már érted.
– Tudom – sóhajtott nagyot. – De nem akarom, hogy megtudják, ami történt.
– Akkor ne mondd el nekik.
– Könnyen beszélsz – tornászta magát ülő helyzetbe. – Neked már nagyon megy a titkolózás.
– Hé, nincs több titok! – emelte fel védekezően a kezeit, amire Kim elnevette magát, majd közelebb hajolt hozzá, és szenvedélyesen megcsókolta.
Amikor elváltak ajkaik Orionnak egyetlen gondolat töltötte be az elméjét.
– Szeretlek – suttogta a lány fülébe, miközben gyengéden beletúrt sűrű, barna hajába.
– Akkor szerencséd van, mert én még annál is jobban szeretlek.
***
Kimet természetesen egy hét szobafogsággal jutalmazták éjjeli kimaradásáért, de a lány nem merte elmondani szüleinek a két férfi támadását. Még táskájának szakadt pántját is ki tudta magyarázni azzal, hogy régi volt már – amiben még némi igazságtartalom is volt.
A büntetés azzal is járt, hogy alig találkozhatott Orionnal. A fiú persze nem hagyhatta annyiban a dolgot, és egy közeli fa segítségével minden este ügyesen bemászott Kim szobájába, hogy együtt tölthessen vele pár lopott percet. Egyedül Elle és Myra jöttek rá a turpisságra, de nekik eszük ágában sem volt bemártani nővérüket. Úgy látszott, hogy ők legalább bírják Oriont, Kim erre abból következtetett, hogy a két cserfes lány időről időre a jövőbeli esküvőjükre tettek utalásokat.
Az ősz lassan télbe fordult, a fák megszabadultak színes lombkoronáiktól, és egyre korábban sötétedett. A szekrények mélyéről előkerültek a vastag kabátok, kesztyűk és sálak, mivel a hőmérséklet is egyre gyakrabban süllyedt fagypont közelébe.
A két fiatalnak a Karácsony előtti napot sikerült együtt töltenie, hiszen a diákok ekkorra már a jól megérdemelt szünetet töltötték. Bár Kim még reggel izgult a töri témazárója miatt („Jaj, biztosan elrontottam az advortoni csata dátumát”), de délutánra teljesen sikerült megfeledkeznie róla, mert minden figyelmét Orion bohóckodása kötötte le, aki a parkban felállított színes standok által árult csecsebecsékhez is fűzött kommentárokat.
Jóízűeket kacagva járták végig a vásárt, ittak egy forró csokit, és összebújtak a padon, amit akár már a sajátjuknak is kinevezhettek volna, hiszen szokásukká vált, hogy ide telepednek le, ha a parkban járnak.
– Miért? – szólalt meg hirtelen a lány. – Miért lett ilyen sötét hirtelen?
Orion körbenézett, és valóban szinte észre sem vette eddig, hogy rájuk esteledett. Sajnálta, hogy ilyen gyorsan eltelt a nap, még szívesen gubbasztott volna tovább szerelmével ezen a padon.
– Ezt hívják úgy, hogy téli napforduló – válaszolta, amire Kim morgott egyet.
– Nyomi nap. Ne fordulgasson sehova.
– Nem mozgunk egy kicsit? – kérdezte Orion, majd egy puszit nyomott a lány feje búbjára. – Kezdek átfagyni.
– Csak ne hazafelé mozogjunk.
– Azt hiszem, ezt túltárgyaltuk – mosolygott, majd felhúzta Kimet a padról, és kéz a kézben sétáltak tovább.
– Tudod, mi van ma? – tett fel egy újabb kérdést a fiú.
– Hát, téli napforduló, az előbb mondtad!
– Az is – bólintott Orion. – És még csillaghullás.
– Az ma van? El is felejtettem – vakarta meg a fejét Kim, majd az eget kezdte el kémlelni. – Nem látok semmit!
– Szerintem menjünk ki a partra, ott legalább kisebb a fényszennyezés – javasolta, amire a lány felnevetett.
– Napforduló, fényszennyezés? Ma nagyon tudós vagy macikám!
Orion felhúzta a szemöldökeit.
– Macikám? Hát ez meg honnan jött?
– Nem tudom – folytatta a kuncogást Kim. – Lehetsz más is: medve, bocs, bocsi.
– Bocsi? Ez egyre jobb – csatlakozott a röhögéshez Orion. – Akkor már inkább elnézést! Legyünk formálisak.
Nevetgélve folytatták útjukat a partig, ahol végül letelepedtek a hideg homokba. Nézték a vízen meg-megcsillanó városi fényeket, a felhőtlen eget, és a ragyogó csillagokat. A fiúnak természetesen már megint egy dolgon akadt meg a szeme.
– Látod, ott az Orion – bökött a tökéletesen kirajzolódó csillagkép felé.
– Őszintén? Nem látom.
– Ott – húzódott közelebb hozzá, miközben ujjával mutatta a konstelláció helyét. – Látod, ott az öve, az a három fényes, és ott van a válla, meg a lába, meg az íja.
– Asszem látom – örült meg felfedezésének a lány. – Azért maradok nálad, nem cseréllek le egy csillagképre.
– Ez igazán örvendetes – vigyorgott rá, majd megsimogatta szerelme hátát.
– És hol vannak a hullócsillagok?
– Elvileg még tíz perc – nézett az órájára Orion.
– Amúgy anyukád csillagász volt, hogy így nevezett el? – érdeklődött Kim.
– Nem – rázta meg a fejét. – Valami ősömet hívták így. Anyu író szeretett volna lenni, tudod, meséket írt. Biztos jók voltak, bár egyre sem emlékszem.
Kicsit elszomorodott, amint halott édesanyjára gondolt. Mennyivel másabb lenne minden, ha még élne! Lehet, hogy az apja sem lenne ilyen vele, és úgy élhetnének, mint egy normális család. Ám ez már sohasem fog megtörténni. Összeszorult a szíve erre a gondolatra.
– Hány éves voltál, amikor… – kérdezte halkan a lány.
– Négy – válaszolta tétován. – Az a legrosszabb, hogy alig vannak emlékeim róla, hiszen olyan kicsi voltam.
– Sajnálom – suttogta a fülébe Kim, majd megpuszilta az arcát. A fiú magához húzta, és egy gyengéd csókot lehelt az ajkára. Máris jobban érezte magát.
– Nézd! – kiáltott fel lelkesen a lány, amikor kibontakoztak az ölelésből.
A sötét, felhőtlen égen fényes csíkok rajzolódtak ki, mintha tényleg csillagok akarnák elhagyni helyüket ott fenn, hogy megérkezzenek a földre. Orion csodálattal bámulta ezeket a tüneményeket, amelyek csupán pár másodpercig voltak láthatóak, de mégis gyönyörűnek hatottak. Bár tudta, hogy amiket lát, azok nem igazi csillagok, mégis elgondolkodott rövid életükön, főleg, hogy a saját léte rajta kívülálló dolgoktól függ…
– Gyönyörű! – Kim ámulattal teli suttogása zökkentette ki merengéséből. Levette tekintetét az égről, és ránézett szerelmére, akinek szemében tükröződtek a hullócsillagok. Őt még a ritka égi jelenségnél is sokkal szebbnek találta.
A lány hamarosan észrevette, hogy Oriont már nem érdekli a csillaghullás, és mélyen a szemébe nézett. A fiún furcsa érzés uralkodott el, hirtelen melege lett, pedig az idő nem volt épp kellemesnek mondható. A szíve is szaporán dübörgött a mellkasában, de nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.
Vagy mégis?
Megjegyzések: Ez tényleg egy olyan rész, amivel kicsit love-hate kapcsolatban vagyok, mert megírtam, aztán kivágtam belőle egy részt, aztán összeszenvedtem a képeket… Nincs is benne túl sok kép így… A kövi rész jobb lesz, megígérem XD
A nagy Orion háttérsztoriból egyébként az édesanyja halála volt az egyik első, ami megvolt. Mert én már csak ilyen gyilkos természet vagyok… Neeem, amúgy talán ez egy kicsit az apja viselkedésének is adhat egy hátteret (legalábbis a jövőben is fel fog még bukkanni, de nem akarok lelőni semmit :P)
Amúgy, ha valaki emlékszik még a Jelzőfény 2. évadjából az Ainsworth családra, felfedezheti őket a vásárban! 😉
Mai csillagászati óránk témája pedig a mérleg csillagkép, csupán azon okból, mert kb annyi van hátra a sztoriból, mint előre. XD
Na, hát ennyi, ha van valami hozzáfűznivalótok, várom komiban vagy chatben! 🙂
