10. Fejezet – Derűre ború

Ahogy teltek-múltak a hetek, a két szerelmes egyre több és több időt töltött együtt. Örültek a jó időnek, hosszú órákon át beszélgettek a parkban, vagy bámulták a tó csillogó víztükrét a partról. Mindketten igyekeztek minél kevesebb időt otthon tölteni, távol azoktól a dolgoktól, amik emlékeztették őket a való élet problémáira.

Azonban a tavaszi szünetben Kim és családja elutaztak Riverblossom Hills-be a nagyszülőkhöz, így Orion kénytelen volt nélkülözni a lány társaságát egy hétig. Rettentően szenvedett, és mintha még a látomás-kezdeményei is megsokszorozódtak volna. A Kim várható visszatérése előtti éjszakán sem volt ez másképp.

De ez a látomás valahogy másmilyen volt.

Ősz volt. A narancsszínű levelek lassan szállingóztak le a fákról. Egy hirtelenszőke, szép arcú kisfiú állt előtte, nem lehetett több tíz évesnél, szája szegletében egy kis mosoly bujkált.

Orion úgy érezte, mintha ő maga is gyermek lenne. Hosszan nézte a fiút, és rájött, hogy angyal: smaragdzöld szeme élettel telien csillogott.

A következő pillanatban a kissrác kinyújtotta felé a kezét. Orion nem tudta, hogy mit kellene csinálnia, de a lába ösztönösen közelebb vitte hozzá. Amikor odaért, kezet fogott vele.

– Mike vagyok! – mutatkozott be illedelmesen a kisfiú.

– Orion – válaszolta, számára meglepően gyermeki hangon.

Erre a fiúcska elnevette magát, elengedte a kezét, és elfutott.

– Várj! – kiáltott rá Orion, és elkezdett sprintelni utána.

Kiértek a fák közül, és mindent beborított a sötétség. Már abban sem volt biztos, hogy Mike még előtte van, el is veszthette valahol félúton. Kicsit megijedt ettől a gondolattól, igazán nem szerette volna, ha bármi baj történne vele.

Ám hamarosan megpillantotta, és közelebb futott hozzá. A kisfiú láthatólag nem félt a nagy sötétségben, mert még mindig szélesen mosolygott. Orion kérdezni akart valamit tőle, de a szavak mintha megakadtak volna a torkán.

Mike felemelte a kezeit, és egy hatalmas fénygömb jelent meg a nyitott tenyerei között. A jelenség még a fejénél is nagyobb volt, és nem hogy kihunyt volna, hanem egyre fényesebb lett. Orionnak hunyorognia kellett, mert bántotta a szemét.

A kisfiú elkezdett nevetni, és kitárta a karját, a fénygömb pedig nőni kezdett. Már akkora volt, hogy eltűnt mögötte Mike. Orion kénytelen volt becsukni a szemét, de még mindig hallotta az önfeledt kacagást.

És ekkor felriadt.

Zihálva vette tudomásul, hogy még mindig elég sötét van, bár valószínűnek tartotta, hogy a köd is rátesz egy lapáttal. Ez volt az első látomása, amiben nem szenvedett senki, amit akár pozitívumnak is lehetett venni. Azonban mégis zavarta valami az egészben, olyan furcsának találta. A kisfiú kommunikált vele, ami még soha nem történt meg azelőtt, eddig mindig külső szemlélőként látta az eseményeket, maga sosem vett részt bennük. Vajon tényleg létezik Mike? Fel akarta vele venni a kapcsolatot? Vagy ez is csak a Jelzőfény burkolt üzenete valamire? Meg kellene keresnie a fiút? Annyi kérdés záporozott a fejében, hogy képtelen volt visszaaludni, bár nem is nagyon kívánta a szervezete.

***

Amikor délután végre újra találkozhatott Kimmel, Orionnal madarat lehetett volna fogatni. Most, hogy megint a karjában tarthatta jött csak rá arra, hogy még jobban hiányzott neki, mint gondolta.

A lány hosszas beszámolót tartott a vidéki életről, hogy hogyan etette a csirkéket, és fejte a teheneket, meg hasonlók. A fiú váltig állította, hogy tudományos alapon sokkal több tejet tudott volna kinyerni, ha jódlizott volna a művelet közben.

Ő is elmesélte neki az itthon történteket, kitérve a látomására is.

– Hm, ez biztosan valami jelképes cucc – állapította meg Kim nagy komolysággal.

– Lehetséges – bólintott rá az észrevételre. – De fogalmam sincs, hogy mit jelképez.

– Óvakodj a szőke kisgyerekektől, mert bevezetnek a sötétbe aztán meg megvakítanak?

Orion elnevette magát.

– Ha ezt apámnak előadnád!

– Nem díjazná, mi? – húzta el a száját túlzóan a lány.

Egy darabig mindketten a gondolataikba merülve ültek egymás mellett.

– Az a fő baj, hogy eddig nem kommunikált velem senki egy látomáson keresztül – törte meg a csendet Orion. Kim felhúzta a szemöldökét.

– És ez miért gond? Legalább tudod, hogy akar tőled valamit.

– De – harapott a szájába gondterhelt arckifejezéssel –, épp ez az. Ez olyan, mintha meg kellene fejtenem, és aztán csinálnom valamit.

– Lehet, hogy mégis el kellene mondanod apukádnak.

Orion arca Kim ezen mondatára elsötétült, de látta, hogy a lány is megijedt kicsit attól, amit mondott.

– Biztos, hogy nem – szögezte le, bár amint kimondta, már el is bizonytalanodott. Mi van, ha az apja tudja a választ a kérdéseire? Gyorsan elhessegette a gondolatot: honnan is tudhatná, ő sohasem volt látó, sőt, legjobb tudomása szerint jelenleg egyetlen látó sem él rajta kívül. De mi van, ha mégis? Mi van, ha a szőke kissrác is az? Mi van, ha látomásokon keresztül tudnának kommunikálni?

– Megértem – zökkentette ki merengéséből Kim hangja. – Én sem akarnám elmondani, ha olyan lenne. És ha megpróbálnál megkeresni egy másik angyalt?

Orion meghökkent egy pillanatra, ám rögtön belátta, hogy van ráció abban, amit a lány mond. Tényleg, mi lenne, ha megkeresné a fajtársait? Tuti normálisabbak lennének, mint az apja. Végül sóhajtott egy nagyot.

– Bárcsak már tizennyolc lennék, hogy elhúzhassak innen!

Kim egy kicsit lebiggyesztette az ajkát.

– Én azért nem örülnék annyira, ha elmennél.

– Jaj, tudod, hogy nélküled nem mennék sehova – ölelte át mosolyogva szerelmét. Kim szorosan hozzábújt, és ő megpuszilta a homlokát. Ahogy ültek egymás mellett, úgy érezte, hogy soha semmi nem szakíthatja el őket.

***

Amint Kim elhúzta a függönyöket, látta, hogy úgy esik, mintha dézsából öntenék. A nyár közeledte igencsak szeszélyes időjárást hozott, ami a lány közérzetére sem volt a legjobb hatással. Már napok óta pocsékul aludt, és nem hagyta nyugodni valami furcsa, nyomasztó érzés. Sóhajtott egy nagyot, majd úgy döntött, gyorsan leszalad reggelizni.

Amikor azonban leért a lépcsőn, édesanyja hangját hallotta kiszűrődni a nappaliból. Olyan volt, mintha telefonált volna, és elég furcsa orrhangon beszélt, mint aki sírt. Kim közelebb lopózott a szoba ajtajához, hogy jobban hallja, hogy miről van szó.

– Igen, anya, fel fogok hívni egy ügyvédet, már nem bírom tovább.

Hirtelen megállt benne az ütő, mert volt egy sejtése, hogy milyen ügyvédre utal.

– Arra gondoltam, hogy Rowant úgyis ideköti a munkája, és… – Itt egy kisebb szünet következett be a telefonbeszélgetésben, amíg csak Samantha néhány szipogását lehetett hallani. – De igazán nem akarunk a terhetekre lenni.

Kim idegesen beleharapott az ajkába.

– Az ikrek biztosan szeretni fogják az ottani sulit, hiszen azt mondtad, van lovaglás, de Kim… Nem tudom.

Nem, ez nem lehet. A rémisztő igazság olyan váratlanul tudatosult benne, mint derült égből villámcsapás. Anyukája azt akarja, hogy elköltözzenek? Riverblossom Hillsbe? Azt az egy hetet alig bírta ki, amíg ott voltak, erre most oda akarná kötni őket? Samantha még folytatta a telefonálást, ám Kim már nem hallotta, hogy miket mondott, minden külső hangot kizárt saját kétségbeesésének tompító hatása.

Próbálta megnyugtatni magát: hiszen még csak tervezgetik, egyáltalán nem biztos, hogy meg is fog történni. Lehet, hogy nem is fognak elválni, és akkor nincs ez az egész. Azonban legbelül már hónapok óta tudta, hogy a dolog elkerülhetetlen, ám abba mindeddig nem gondolt bele, hogy ez a lépés milyen lavinát indíthat el.

Hallotta, ahogy anyja kinyomja a telefont, és gyorsan felszaladt az emeletre. Már egyáltalán nem volt éhes, és semmi kedve nem volt találkozni Samanthával, de főleg azt nem szerette volna, ha megtudja, hogy hallgatózott. Gondolataiba merülve öltözött fel, miközben sokadszorra is megpróbálta meggyőzni magát, hogy minden rendben lesz, ám a gyomrában kialakult gombóc csak nem akart elmúlni. Néhány ideges járkálással eltöltött perc után úgy döntött, hogy itt csak egyvalami segíthet. Felkapta a telefonját, és felhívta az egyetlen embert, akinek a társaságára vágyott.

– Orion, találkoznunk kell, most.

***

A fiú idegesen kapkodta a lábát, sietett, mert mielőbb találkozni akart Kimmel. Megrémítette a lány hanghordozása, volt egy nagyon rossz érzése, hogy valami baj van. Legszívesebben fogta volna magát, és odarepült volna, de tudta, hogy nem feltűnősködhet, ezért inkább maradt a feszített tempójú gyaloglásnál.

Kim már ott várta a padjukon, és amint észrevette, odarohant hozzá, és a nyakába ugrott. Orion viszonozta az ölelést, ám a szokásostól eltérően csak még jobban megrémítette ez a reakció.

– Mi a baj? – suttogta a fülébe, amire a lány elengedte, és kétségbeesett arccal nézett rá.

– Lehet, hogy semmi de… kihallgattam, ahogy anyu a nagyival telefonált. Arra utalt, hogy el akar válni, vagy legalábbis valami ügyvédet emlegetett.

– De hát az jó, nem? – húzta fel a szemöldökét Orion. – Kevesebb lenne a balhé!

– De, csak… – harapott az ajkába a lány. – Lehet, hogy el akar költözni.

– Mármint, hogy apukátokkal maradnátok?

Kim nem válaszolt rögtön, csak lesütötte a szemét, és ebből már sejtette, hogy nem erről van szó.

– Nem… hogy elvinne minket Riverblossom Hillsbe.

Orion hirtelen úgy érezte, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet, nem tudta elképzelni, hogy akár egy hétnél tovább a lány nélkül kelljen maradnia. Látta, ahogyan kigördül egy tétova könnycsepp Kim szeméből, és szorosan magához húzta.

– Nyugi, minden rendben lesz – súgta a fülébe, bár ő sem volt biztos benne. – Lehet, hogy nem fognak elválni, és akkor mindenki itt marad. Vagy biztos rá tudod beszélni, hogy ne menjetek el. Itt jársz suliba, meg az ikrek is, itt vannak a barátaid…

– Nem tudom, Orion, én félek.

– Nem lesz semmi baj – jelentette ki, de legbelül már nem tudta, hogy mit gondoljon. Remélte, hogy ez csak üres fenyegetés, hiszen nem szakíthatnak ki valakit ennyire a megszokott környezetéből. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy szerelme olyan messzire költözzön tőle. Hiszen ő jelentett neki mindent: a boldogságot, a megnyugvást, a biztos pontot, akihez mindig futhat, bármilyen problémája van. Nem akarta elveszíteni.

Amikor Kim egy kicsit elhúzódott tőle, már nem könnyezett, de még mindig szomorú volt a tekintete. Orion gyengéden megsimította az arcát, amivel sikerült egy apró mosolyt csalnia a szája sarkába.

– Jobb szeretem, ha mosolyogsz – nyilvánította ki véleményét, amire a lány felhúzta a szemöldökét.

– Miért, amúgy nem szeretsz?

– Nem is tudom – gondolkozott el egy pillanatra túlzó grimasszal. – Talán nem. Nem csak úgy szeretlek. Hanem kimondhatatlanul szeretlek. Annyira, hogy nem tudom normálisan megfogalmazni.

Kim elpirult, és zavartan kuncogott egyet, Orion pedig még vöröslő szemmel is gyönyörűnek találta.

– Na, ez már nagy teljesítmény tőlem, hogy te valamire nem találsz szavakat miattam.

– Hát igen, te vagy a legjobb, ez nem kérdés.

A következő pillanatban a lány gyomra hangos kordulással adta tudtul gazdájának, hogy ma még nem került bele semmi szilárd étel.

– Jaj, azt hiszem, én mindjárt éhen halok, te nem? – kérdezte fél kézzel a hasát masszírozva Kim.

– Nem nagyon vagyok éhes. Csak szomjas. A te csókodra szomjazom – vigyorgott szerelmére, majd ajkuk szenvedélyesen forrt össze. Orion elhatározta, hogy nem hagyja, hogy a lány bármi miatt rosszul érezze magát, azt akarta, hogy olyan boldog legyen, mint még soha.


Megjegyzések: Na, most már tényleg a végjáték felé közeledünk, de azért a következő részek is fognak még tartogatni egyet s mást. Főleg ilyen elgondolkodtató cuccokat. De majd meglátjátok. 🙂

Hát a kis Orion és Mike <3. Egyem meg őket olyan kis cukkerek :3. Amúgy Orionnak folyamatosan lesznek látomásai Mike-kal. Szerintem ezt így már elárulhatom, mert nem része ennek a történetnek, csak ha valakit esetleg ez érdekelt volna.

Mai csillagképünk pedig a rák. Ne kérdezze senki, hogy ez hogyan hasonlít rákra, mert magam sem tudom XD.

Ha bármi hozzáfűznivalótok lenne, ne tartsátok magatokban! 🙂

11. Fejezet: Törés