Amikor Kim kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, egy halvány hajnali napsugár volt, ami pont Orion arcát világította meg. Csodálkozott, hogy a fiú még alszik, hiszen általában ő szokott korábban fenn lenni, de egyúttal örült is neki, mert ez azt jelentette, hogy végre nem kínozzák látomások. Halvány mosolyra húzódott a szája, amint belegondolt, hogy miket műveltek az éjszaka.
Óvatosan kikászálódott az ágyból, igyekezett nem felébreszteni szerelmét. Felkapott magára valamit, majd halkan kiosont a szobából. Már épp benyitott volna a fürdőszobába, amikor egy hang megállásra kényszerítette.
– Szervusz, Kimberly!
Kim megperdült, majd meglátta Orion apját gubbasztani az asztalnál. A férfi egy bögre gőzölgő italt szorongatott, és tekintetét mélyen a lányéba fúrta.
– Jó reggelt – köszönt vissza illedelmesen, bár kissé megilletődve, és hirtelen elkezdte zavarni lenge öltözéke.
– Nem kérsz valamit inni? – kérdezte Barnaby, és Kim igazán nem tudta hová tenni a viselkedését. De mivel azt gondolta, hogy egy ilyen miatt csak nem lenne érdemes összerúgnia a port vele, bólintott egyet.
– Csak egy pohár vizet, köszönöm.
A férfi lassan felállt, elővett egy üvegpoharat a szekrényből, majd csapvízzel megtöltve letette az asztalra. Kim óvatosan foglalt helyet vele szemben, miközben igyekezett minél lejjebb húzni pólója alját.
– Látom, jól megvagytok Orionnal – kezdte Barnaby bármiféle szín nélkül a hangjában. – Fontos neked?
– Hát… igen, azt hiszem – felelte, miközben elpirult egy kicsit.
– Ugye tudod, hogy ő micsoda? – húzta fel az egyik szemöldökét a férfi. Kim kezdte kínosan érezni magát.
– Mármint… hogy angyal?
– Igen – bólintott Barnaby. – A fiam angyal. Ahogyan én is. Tudod… létünk célja, hogy jobbá tegyük a világot. És ezért tennünk kell. Képességeinket használva egyszer majd fel kell áldoznunk magunkat a világért.
Homályosan felderengett előtte, hogy Orion beszélt valami küldetéses dologról, de önfeláldozásról szó sem volt. Idegesen fészkelődni kezdett, zavarta, hogy a fiú még ennyi idő után is eltitkol dolgokat előle.
A férfi közelebb hajolt hozzá az asztallap felett, és Kim hirtelen nem tudta levenni tekintetét a szeméről, amely ugyanolyan hihetetlenül zöld volt, mint fiáé.
– Orionnak nagyon erős képességei lehetnének, ha foglalkozna velük. Le van maradva a korához képest. Én csak azt szeretném, ha… törődne egy kicsit ezzel az egésszel. Kimberly, ha… tényleg fontos neked a fiam, hagyod, hogy járja a saját útját. Szüksége lenne egy kis időre. Hogy kitapasztalja a képességeit. Tudom, hogy sok időt töltötök együtt, de… hidd el, hogy vannak fontosabb dolgai is. Legalábbis lennének. Én csak nem akarom, hogy elbukjon. Nem akarom, hogy úgy végezze be, hogy nem tette meg, amit meg kellene. Érted ezt?
Kim tétován bólintott, agyában őrült sebességgel cikáztak a gondolatok. Eddig szinte csak Orion verzióját ismerte, de már így is többször szöget ütött fejében egy-egy látomása. Édesapja szájából hallva pedig még súlyosabb értelmet nyert az egész.
– Nem kérek mást – folytatta Barnaby –, csak hogy gondolkodj el ezen. Tudom, hogy jót akarsz neki. Ahogy én is.
Egy darabig egyikőjük sem szólalt meg. Kim teljesen összezavarodott, de minden, amit hallott, olyan igaznak tűnt…
– Kim! – zökkentette ki Orion hangja, és gyorsan odakapta a fejét. A fiú karba tett kézzel állt a lépcső aljánál, és szúrós szemmel nézett apjára, aki viszont állta a pillantását. – Ugye nem mondott neked semmi olyat?
– Ne gondolj, mindig a legrosszabbra – előzte meg Kimet Barnaby a válaszolásban. Szája szélén egy apró mosoly bujkált.
– Ha rólad van szó, csak arra tudok gondolni – morogta a fiú, majd úgy, ahogy volt, kiviharzott a bejárati ajtón. Kim felpattant, és követte szerelmét a szabadba, ahol arcát megcsapta a reggeli csípős levegő.
– Mit mondott neked? – kérdezte Orion, de nem nézett rá, hanem a ködös tájat pásztázta.
– Semmit, csak… megkínált egy pohár vízzel.
Nem is tudta, hogy miért nem mondja el neki. Aztán eszébe jutott, hogy ő sem mondott el neki mindent. Talán félt, hogy mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy mik hangzottak el az utóbbi néhány percben…
– Akármit is mondott, ne hallgass rá – dünnyögte a fiú bosszúsan.
Kim látva Orion morcos arckifejezését, megenyhült egy kicsit. Közelebb lépve odabújt hozzá, és egy puszit nyomott az arcára. A fiú először összevonta a szemöldökét, majd a szemébe nézett, és halványan rámosolygott.
***
Miután nehézkesen búcsút intettek egymásnak és Orion ismét belépett a házba, az első dolog, amit meglátott, édesapja volt, amint éppen a reggelije maradékát igyekezett eltüntetni. Már a férfi nyugodt mozdulatainak látványára felszökött a pulzusa. Főleg, amint eszébe jutott, az a félmosoly, amit a Kimmel való „beszélgetése” után megejtett… Vajon mikkel tömhette a fejét?
– Mit mondtál neki?
Barnaby lassan megfordult, hátát a konyhapultnak vetette.
– Az igazat. – Orion kétkedő arckifejezését látva folytatta. – Azt, hogy vannak fontosabb dolgaid is.
– Mégpedig?
– Tudod te azt jól – fonta karba a kezeit. – Gyakorolnod kellene. Le vagy maradva. Eddig tűrtem, hogy lázadj, de…
– Ja, hogy nálad ez volt a tűrés? Akkor inkább kihagynám a többit.
– Nem csinálhatod ezt tovább! – dörrent Barnaby mély hangja.
– Nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak! Ez az én életem, és azt csinálok vele, amit akarok!
Édesapja megrázta a fejét.
– De a te életedtől függ mások élete, nem emlékszel?
– Lehet – vonta meg a vállát, eljutott már arra a pontra, hogy elege legyen az egészből. – Most lelépek – jelentette ki, és az ajtó felé indult. Barnaby azonban útját állta.
– Engedj ki! – préselte ki magából, miközben megpróbált nyugodt maradni.
– Nem, amíg meg nem ígéred, hogy gyakorolni fogsz mostantól – tette ismét karba a kezeit az apja.
– Leszarom a gyakorlást! Engedj ki! – Már alig bírta türtőztetni magát.
Barnaby azonban egy tapodtat sem mozdult, sőt, szinte gunyorosan húzta fel a szemöldökét.
Orionnál ebben a pillanatban betelt a pohár. Elege volt már abból, hogy mindig ő a rossz, hogy mindig ő a tehetségtelen kisgyerek, aki nem képes semmire, és gyakorolgatásra szorul. Elege volt már abból, hogy folyton emlékeztetik rá, hogy egyszer majd milyen komoly dolgokat kell véghezvinnie, pedig ő csak egy normális tinédzser akar lenni. Elege volt már abból, hogy apjának mindig a magasztos cél a fontos, és nem a saját tulajdon fia. Egyszerre eszébe jutott az összes sértés, amit Barnaby valaha a fejéhez vágott, az összes rosszalló arckifejezés, és nem bírt magán uralkodni.
Felindulásában egy fénygömböt küldött apja felé, aki egy laza mozdulattal, szinte megerőltetés nélkül hárította azt. A következő pillanatban pedig egy bivalyerős hátráltató a padlóra küldte Oriont.
– Látod, a fényed sem elég erős – vetette oda édesapja.
A fiú minden felgyülemlett dühét és sérelmét beleadta a következő támadásba, de ezúttal sem járt nagyobb sikerrel.
– Fel kell készülnöd a küldetésedre!
– Nem érdekel!
Barnaby összehúzta a szemeit, és egy újabb fénygömböt küldött a fiára. Orion megpróbált pajzsot létesíteni, de nem volt elég gyors, és a kezét telibe találta a támadás. Hallotta, hogy megreccsen a karja, és iszonyatos fájdalom hasított belé. Kétségbeesetten felordított, és érezte, ahogy a kíntól könnyek szöknek a szemébe.
– És most gyógyítsd meg magad.
Édesapja hangja olyannyira higgadt és kimért volt, hogy a fiúban még hatalmasabbra nőtt a gyűlölet lángja. A következő pillanatban azonban a kétségbeesés átvette az uralmat a szíve felett. Hiszen még sohasem tudott semmit meggyógyítani! Behunyta a szemeit, de képtelen volt a sérülésére koncentrálni. Csukott szemei előtt is csak apja elégedett feje lebegett, és elkeseredetten vette tudomásul, hogy ő ma itt nem győzhet.
– Nem vagyok képes rá – suttogta remegő hangon. – Nem tudom megcsinálni.
Szánalmasan gyengének és jelentéktelennek érezte magát. Az elviselhetetlen fájdalomtól nehezen lélegzett, és patakokban folytak a könnyei. A tehetetlenség mázsás súllyal nyomta a szívét, és csak feküdt a hideg padlón, csukott szemmel, szinte várta, hogy vége legyen az egésznek.
Édesapja hangja ködösen úszott be az elméjébe.
– A világ sebei előtt a magunkét kell meggyógyítanunk.
Zörgés és ajtócsapódás kísérte a szavait, majd Orion elvesztette a kapcsolatot a valósággal.
***
Kim gondolataiba merülve baktatott a hazafelé vezető úton. Még mindig Orion apjának szavain rágódott, újra és újra lejátszotta magában az elhangzott mondatokat. A fiú mindeddig ügyesen elhessegette ezeket a dolgokat, de úgy érezte, egyre inkább kezdenek felszínre törni. Az egyre sűrűbb látomások is ezt bizonyítják, ráadásul biztos volt benne, hogy Orion még a felét se mondja el ezeknek. És még itt van ez a küldetéses dolog is…
Lába már ösztönösen tudta az irányzékot, csak arra eszmélt, hogy már a Greene-ház bejárati ajtajában áll.
Előhalászta a kulcsát, és kinyitotta a nyílászárót, ám amint belépett a nappaliba, megállt benne az ütő.
Édesanyja éppen egy jóvágású, öltönyös fiatalemberrel beszélgetett. Kim igazán nem tudta hová tenni a dolgot, ezért még köszönni is elfelejtett. Samanthának azonban nem sok idő kellett, hogy észrevegye értetlen arckifejezéssel álldogáló lányát.
– Szia, kicsim! – köszöntötte vidáman. – Hogy vagy?
– Ki maga? – bukott ki a kérdés belőle. Anyukája arcán egy kis zavar futott át.
– Magácska Kimberly, igaz? – vigyorgott rá szélesen az öltönyös muksó, miközben felállt a kanapéról, és a lány elé sietett. – Jefferson Stanley vagyok, ügyvéd – rázott kezet vele, Kim pedig meg sem tudott szólalni.
– Drágám, ülj le ide mellém, megbeszéljük – mosolygott rá édesanyja.
A lány még mindig nem bírt megszólalni, csak kifejezéstelen arccal leült az említett helyre. Fejében őrült sebességgel cikáztak a gondolatok, már nagyon is jól tudta, hogy miért van itt egy ügyvéd.
– Tudod, hogy én és Rowan nem jövünk már ki olyan jól egymással, mint régen – kezdte Samantha. – Ezért is gondoltam úgy, hogy talán jobb lenne, ha külön folytatnánk.
Kim nem szólalt meg, csak bólintott egyet, és érezte, amint egy hatalmas gombóc nő a torkába.
– Mr. Stanley azért van itt, hogy a válást intézze.
Ránézett az ügyvédre, aki még mindig szélesen, undorítóan vigyorgott. Már a látványától is hányingere támadt.
– Mondj valamit, kicsim!
Egy hatalmasat kellett nyelnie, hogy legyűrje a torkában képződött akadályt, és meg tudjon szólalni.
– És mi lesz velünk? Velem és a kicsikkel?
– Minden bizonnyal velem maradtok – nézett Mr. Stanleyre segélykérően édesanyja, és az ügyvéd kapva kapott az alkalmon, hogy újra beszélhessen.
– Nagy valószínűséggel arra számíthatunk, hogy Mr. Rowan Greene nem tart majd igényt a kiskorúak felügyeleti jogára. Természetesen időről-időre találkozhatnak, nem lesz megtiltva.
Kim megint bólintott, de tudta, hogy már nincsenek messze attól a bizonyos ponttól.
– Tehát apa el fog költözni? – préselte ki magából a következő kérdést.
– Az ön édesanyja nem tart igényt az ingatlanra…
– Kérem, Mr. Stanley, magunkra hagyna egy pillanatra? – vágott a szavába Samantha. Az ügyvéd vágott egy fintort, mintha zavarta volna, hogy belefojtották a szót, azonban bólintott, és kiment a nappaliból.
– Arra gondoltam – kezdte édesanyja óvatosan –, hogy jót tenne nekünk a levegőváltozás. Elle és Myra nagyon élvezték a látogatást a nagyszülőknél, és biztosan te is hozzászoksz majd…
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy Riverblossom Hillsbe akarunk költözni? – kérdezte remegő hangon Kim. Anyukája ál-megértő arckifejezését látva úgy érezte, hogy mindjárt kirobban belőle valami elsöpörhetetlen düh.
– Tudom, hogy ez nagy változás lesz, de…
– Mi de? – pattant fel ültéből. – Anya, nekem itt az életem! Itt a suli, itt van Alice, és itt van Orion!
– Majd találsz…
– Csak azt ne mondd, hogy majd találok új barátokat, meg pasit! – kiabálta vörösödő fejjel. – Köszönöm, nekem megfelelnek a jelenlegiek is!
– Kim…
– Nincs Kim! Én nem akarok elmenni, érted?
– Nyugi, kicsim…
– Nincs nyugi! Ennyire nem érdekel, hogy mi van velem? – ordibálta mérgesen, de már a sírás határán állt.
– Dehogynem érdekel! – Nézett rá könyörgő szemmel Samantha.
– Akkor nem mennénk el innen!
– Kim, én már meghoztam ezt a döntést…
– Ja, és amúgy köszi, hogy kikérted a véleményemet! – Kicsordultak a könnycseppek a szeméből, és végigfolytak a dühtől kipirult arcán.
– Hidd el, hogy jó lesz!
Kim hitetlenkedve rázta meg a fejét, és megpróbálta kézfejével letörölni a könnyeket. Hát már az édesanyja is cserbenhagyja, és csak a saját érdekeit nézi? Minden felnőtt ilyen idióta? Nem bírta tovább nézni Samantha esdeklő arckifejezését, ezért megfordult, és felrohant a szobájába.
Amint bezárta maga mögött az ajtót, kitört belőle a zokogás. Egy dolgot tudott biztosan, hogy nem akar elmenni. Nem akarja az egész eddig felépített életét itt hagyni. És főleg nem akarja Oriont itt hagyni.
Beletemette a párnába az arcát, és még az ágyneműn is érezte a fiú illatát, amitől csak még pocsékabbul érezte magát. Nem tudta elképzelni az életét nélküle, nem tudta elképzelni, hogy milyen lesz, ha nem láthatja minden nap, ha nem szaladhat minden problémájával hozzá, hogy megvigasztalja és felvidítsa.
Ez a jövőkép annyira sötétnek hatott, hogy inkább nem is akart rágondolni. Azonban minduntalan visszamászott elméjébe, és még jó darabig nem tudta abbahagyni a sírást.
***
Amikor másnap találkozott Orionnal a törzshelyükön, azon a bizonyos padon a parkban, annyira meglepődött, hogy egy pillanatra minden bajáról megfeledkezett.
– Miért van begipszelve a karod? – kérdezte megütközve, miközben leült a fiú mellé. Orion nem válaszolt azonnal, hanem egy szokásosnál is hosszabb csókkal üdvözölte a lányt.
– Hát, csak leestem a tetőről. Tudod, van ez a hülye mániám, hogy a tetőn mászkálok – vonta meg a vállát.
Kim összehúzta a szemét, a fiú mindig is nagyon ügyesen hazudott, de őt már nem tudta átverni.
– Megint apáddal balhéztál mi? Bántott?
– Nem… vagyis… – húzta el a száját Orion.
– Ugye nem miattam? – kérdezte félénken.
– Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Csak… kicsit… azt hiszem, igaza van, Kim, szánalmas vagyok! – bukott ki belőle. – Még ezt a hülye gyógyítást sem tudom megcsinálni – bökött begipszelt végtagjára.
– Nyugi, majd menni fog – próbált bele lelket önteni, bár megint szöget ütött fejében a tegnapi beszélgetés…
– Csak az a bibi, hogy apa nem fogja megvárni, amíg menni fog… Ha így folytatódik – rázta meg a fejét megint, mintha egy kellemetlen gondolatot akarna elhessegetni. – Csak lennék már nagykorú!
Kimnek erre a mondatra eszébe jutott a saját helyzete, a kilátásba helyezett válás és költözés, aminek hatására könnyek szöktek a szemébe.
– Nyugi, mondtam már, hogy nélküled nem mennék sehova! – simogatta meg az arcát Orion, aki észrevehetően összezavarodott a lány reakcióját látva.
– Tudom, csak… – nyelt egy nagyot. – Tegnap… Anyu azt mondta, hogy már biztos, hogy elköltözünk! Miután elváltak – törtek ki belőle a könnyek.
A fiú szorosan átölelte, és Kim a vállába temette az arcát.
– Figyelj, az ilyesmi eltart egy darabig – magyarázta remegő hangon Orion. – Nem holnap fogtok elköltözni.
A lány már nem is tudott válaszolni a sűrű szipogások közepette.
– Meg fogjuk oldani, oké – húzódott el egy picit tőle Orion, és kissé erőltetetten rámosolygott. – Szeretlek. Minden rendben lesz.
Kim még mindig nem volt képes semmit kinyögni, csak tétován bólogatott. Jól estek neki a fiú szavai, még ha üres ígéreteknek tűntek is. Ismét hozzábújt, és azt remélte, hogy örökké itt ülhet majd szerelmével ezen a padon. Orion gyengéden simogatta a hátát az ép kezével, és ez többet jelentett ezer szónál. Könnyáztatta szemeivel nézte a vidáman repkedő pillangókat, és arra gondolt, hogy bárcsak minden így maradhatna, és sohasem lenne többé egyedül.
Megjegyzések: Nem hiába mondtam, hogy ebben a részben csúcsosodnak ki a dolgok, mert hát igen… Történt egy s más. Most van mindenkinek két hete, hogy megeméssze az eseményeket. 😛
De mindenki nyugodjon meg, a következő részben is lesznek még fincsi dolgok. 😉
Ez a rész elég sok átíráson / átdolgozáson esett át az idők folyamán, valahogy sosem volt… jó. Szétszedtem, összeraktam, ide-oda pakolgattam, aztán most ilyen lett XD. Hogy tökéletes-e, azt nem állítanám.
Csillagászati óránk mai témája pedig a Skorpió csillagkép. Egyébként az Orion nagy ellensége a skorpió, ezért nincsenek sosem egyszerre az égen (mindenki gondolhatja, hogy kit szimbolizáltam vele).
Kérdés, kérés, óhaj, sóhaj esetén várom a komikat! 🙂
