12. Fejezet – Az idő

Orion a Kimmel való beszélgetése részletein rágódva, szomorúsággal és félelemmel a szívében sétált hazafelé. Rettentően zavarta a begipszelt karja is, hiszen folyamatosan arra emlékeztette, hogy mennyire gyenge és tehetetlen. Amint meglátta a házukat, már tudta, hogy apja otthon lesz. Nagyot sóhajtott, majd kinyitotta a bejárati ajtót.

Kicsit csodálkozott, hogy Barnaby nem támadt rögtön rá, de érezte a tekintetét a hátán, amikor becsukta maga mögött a nyílászárót. Igyekezett kerülni a pillantását, de nem azért, mert félt volna tőle, hanem a benne fortyogó indulatok miatt. Nem akarta még egyszer elveszíteni a fejét, úgy, ahogyan az előző napon.

– Sajnálom a tegnapit. – Apja hirtelen előtörő szavai úgy megdöbbentették, hogy egy pillanatra mindent elfelejtett, és megtorpant. – Kicsit elragadtattam magam.

– Hát, nem kicsit – dohogott magában, de nem mondta ki, amit gondolt, mert mindenképpen meg akarta úszni ezt a furcsa kezdetű beszélgetést.

– Orion, mondj valamit!

A fiú sok mindent akart volna mondani, ám továbbra sem szólalt meg. Egy darabig csak némán álltak egymással szemben, és próbálták kiolvasni a másik szándékait a gesztusaikból.

– Hol a de? – törte meg végül a hosszúra nyúlt csendet, még maga is meglepődött, hogy mennyire nyugodtan csengett a hangja a benne dúló érzelmi háború ellenére.

– Tudod, hogy én csak a javadat akarom.

– Ja, tényleg, rohadtul a javamat szolgálja, hogy megpróbálsz elválasztani a barátnőmtől! – tört ki belőle megállíthatatlanul a felgyülemlett feszültség és keserűség. – De tudod mit? Örülhetsz! Kim el fog költözni! Alig fogunk találkozni! Ezt akartad?

Érezte, hogy elcsuklik a hangja, de nem bírta abbahagyni. Rá akarta zúdítani minden fájdalmát, hiszen láthatóan róla úgyis minden lepereg.

– Megmondom én, hogy miért nem értesz meg! Mert nincsenek érzéseid! Nem érdekel, ha szenvedek, az sem, ha boldog vagyok. Sőt, az a legjobb, ha nem vagyok az! Azt hiszed, attól, hogy te nem vagy képes szeretni, más se legyen? Fogadjunk, hogy anyát sem szeretted!

Amikor kimondta az utolsó mondatot, már tudta, hogy túl messzire ment, de nem érdekelte. Barnaby mindig rideg arcán sötét árnyék suhant végig.

– Ne merj ilyeneket mondani – szólt kissé rekedtesen apja hangja. – Ne merj anyádról így beszélni!

– Ha szeretted volna, megmentetted volna!

– Azt se tudod, miről beszélsz! – ordította Barnaby szikrázó szemekkel. Orion meg is ijedt tőle, hiszen évek óta nem látta így kikelni magából. Kénytelen volt hátrálni pár lépést. – Azt hiszed, hogy nem akartam megmenteni? Hát, akkor rohadtul tévedsz! Tudod mi a te bajod? Hogy nem látod a fától az erdőt! Csak azt veszed észre, amit észre akarsz venni! Ami a saját kis világodba beleillik! Nem érdekel, ha utálsz, amiért jót akarok neked, de ne feltételezd rólam, hogy nem szerettem anyádat! És képzeld el, téged is szeretlek, ha még nem tűnt volna fel!

Orion annyira meglepődött, hogy meg sem tudott szólalni. Ahogy nézte édesapját, aki ott állt előtte dühös arccal, de könnybelábadt szemmel, nem akarta elhinni, amit lát. Először látta emberinek, sebezhetőnek, időtlen idők óta. Úgy érezte, a szavai egy pillanat alatt megingatták a világképét, hirtelen már nem tudta eldönteni, hogy mi helyes, és mi nem.

Néhány másodperc múlva apja lehajtotta, és lemondóan megrázta a fejét. Orion agyában továbbra is zavarosan kavarogtak a gondolatok, amint nézte, ahogyan Barnaby elvonul a szobájába. Lehet, hogy mindvégig rosszul látta? De hát hogyan tudta évekig tettetni, hogy nem érez semmit? Ennyire csak nem ismerhette félre? Vagy ez csak egy újabb trükk arra, hogy megtörjön?

Még percekig álldogált egy helyben a hallottakat mérlegelve, ám nem jutott dűlőre, és ez rettentően zavarta. Eddig mindig tudta, hogy mit hova tegyen, de most? Totálisan össze volt zavarodva, ott volt az apja, ott volt Kim, a látomások, és a homályos jövő. Csak arra vágyott, hogy mindent kitörölhessen a fejéből, és tudatlanul éljen, mint a normális emberek. Beletúrt a hajába, és kavargó gondolataival elindult felfelé a szobájába.

***

Az idő egy rettentően furcsán működő dolog. Amikor valamit siettetni akarunk, lelassul, amikor pedig késleltetni, könyörtelenül felgyorsul, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a napok elrepültek a fejünk felett.

Így repült el Kim és Orion számára az utolsó néhány együtt töltött hét. Igyekeztek minden egyes percét kihasználni, de a közeledő sötét fellegek minduntalan beárnyékolták a boldogságukat.

– Hát ennyi lenne…

Kim egy szomorú sóhajtás kíséretében ült le az ágyára, egy dobozt arrébb tolva. Már mindent bepakolt, és csupán percek maradtak a végső búcsúig. Végignézett a bőröndök és dobozok halmazán, ami ott sorakozott a szobájában. Annyira… furcsa volt így minden. A polcok magukban álltak, a szekrény üresen tátongott, mintha nem is itt élte volna le élete előző tizenöt évét.

Mintha nem itt játszott volna a húgaival hétvégenként. Mintha nem itt pizsipartizott volna Alice-szel egy évben legalább háromszor. Mintha nem itt kapta volna az első csókját…

Szomorúan lebiggyesztette az ajkát, amint Orionra gondolt. Ugyan megbeszélték, hogy naponta telefonálnak, és igyekeznek minél többet találkozni, de mégiscsak több órányi útra lesznek egymástól. Összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy akár hetekig nem láthatja szerelmét. Aztán eszébe jutott valami, ami már napok óta ott motoszkált a fejében.

Kimberly, ha… tényleg fontos neked a fiam, hagyod, hogy járja a saját útját. Szüksége lenne egy kis időre. Hogy kitapasztalja a képességeit. Tudom, hogy sok időt töltötök együtt, de… hidd el, hogy vannak fontosabb dolgai is. Orion apjának szavai. Amik annyira szörnyen igaznak tűntek. Bár a fiú megosztott vele egy-két dolgot az angyalléttel kapcsolatban, ám ezeket is csak kitartó faggatózás után sikerült kiszednie belőle. Vajon mennyi mindent hallgatott el előtte, annak ellenére, hogy hónapokkal ezelőtt megígérte, hogy nincsenek titkok?

Merthogy Barnaby Marshall mindig olyannak tűnt, mint aki csak keresztbe akar tenni nekik. Talán érthető is, mivel főleg Orion szemszögéből vizsgálta a dolgokat. De mi van, ha tényleg csak akadályozza az akármiben is, amit meg kell tennie? Mi van, ha csak visszatartja a fejlődéstől? Mi van, ha legnagyobb jószándéka és támogatása ellenére is csak hátráltatja?

Valahol tudta, hogy a fiú többre hivatott. Már akkor tudta, amikor hónapokkal ezelőtt megmentette. Még emlékezett, ahogyan kibontakozott a sötétből és egy mozdulattal elintézte a támadóit. Olyan természetesen, mintha erre született volna. Amióta beszélt Orion apjával, sokat gondolt arra a napra, annak ellenére, hogy korábban inkább el akarta felejteni örökre. Azóta sohasem látta olyannak a fiút, mint akkor. De mi van, ha ezt kell tennie, ha embereket kell megmentenie, meg ilyenek? Ha tényleg ott kell lennie azokban a pillanatokban, amikről látomása van?

Akármennyire is fájt neki beismerni, azóta a beszélgetés óta mintha már kevésbé lenne hiányos a kép.

Gondterhelten megdörzsölte az orrát. Miért nem lehet minden egyszerű és egyértelmű? Miért nem lehet csak simán boldog egy kicsit, mindenféle problémák nélkül? Érezte, hogy valami szúrja a szeme sarkát, de visszanyelte a könnyeit. Nem akart sírni.

Most nem.

Megzörrent az ajtó, és ő rémülten kapta fel a fejét. De csak édesanyja szomorú mosolyával találta szemben magát.

– Lassan vigyük le a cuccokat, hamarosan indulunk!

***

Úgy tűnt, még az időjárás is tréfát űz velük, ugyanis hétágra sütött a nap. A fák zöldülő lombkoronái vidáman zizegtek a koranyári szellőben, és a madarak vidáman énekeltek.

Orion és Kim hiába ígérgették egymásnak, hogy minden rendben lesz, legbelül mindketten tudták, hogy nincs tovább. Sokáig húzták a búcsúzkodást, mintha ezzel el lehetne odázni az elválást, de az idő most sem tréfált.

Ahogy Orion nézte az eltávolodó autót, valami eddig nagyon régen tapasztalt kétségbeesés járta át. Úgy érezte, mintha a lány elvesztésével kihúzták volna a talajt a lába alól, elvették volna az egyetlen menekvést a valóság sötét árnyai és a saját démonai elől.

Az idő pedig továbbra sem lassított. A napokból hetek, majd hónapok lettek, elmúlt a nyár, és a fák lombkoronái ismét színesbe öltöztek. A két fiatal pedig egyszercsak megint ott találta magát azon a bizonyos padon.

– Te is tudod, hogy ez így nem működik – szuggerálta a térdét Kim. Orion tudta, hogy azért nem néz a szemébe, mert akkor nem lenne ereje kimondani, amit akar.

– Tudod, hogy nem foglak lebeszélni – jelentette ki, amire a lány felkapta a fejét, azonban most Orion nézett el a másik irányba.

– Hidd el, hogy amit irántad érzek az cseppet sem változott! – mondta remegő hangon Kim. – De lehet, hogy szükségünk… van egy kis időre.

Orion kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen, ami nedvesen csillogott az összegyűlt könnycseppektől. Még így is a világ leggyönyörűbb lányának találta, és elgondolkodva nézte, ahogyan a barna fürtjeit kissé felborzolja az őszi szellő. Próbálta az emlékezetébe vésni arca minden vonását, mert jól tudta, hogy az idő egy olyan dolog, amiből neki nincsen sok.

– Lehet, hogy ennek így kell lennie – motyogta maga elé lehorgasztott fejjel a lány. Orion összevonta a szemöldökét, de Kim folytatta. – Neked is vannak fontosabb dolgaid.

Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha egy kést döftek volna a szívébe. Pontosan tudta, hogy ezek kinek a szavai. Hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Ugye ezt most nem mondod komolyan!

– Figyelj, nézd meg, hogy én ki vagyok, és most nézz magadra! – szipogta még mindig lehajtott fejjel Kim. – Te fon…

– Nem hiszem el, hogy már te is ezt szajkózod! – pattant fel ültéből mérgesen. – Nem hiszem el, hogy hagytad teletömni a fejed ezzel a sok maszlaggal!

– Lehet, hogy nem is annyira az.

Orion beletúrt a hajába, és hátrált pár lépést. Kim szavai szinte fizikai fájdalmat okoztak neki, minden egyes mondatával mélyebbre döfte a kést. Csak nézte, ahogy a lány szinte elsüllyed ültében. Legszívesebben odarohant volna hozzá, és megrázta volna, hátha magához tér, de nem bírta megmozdítani a lábait.

Ekkor azonban egy türelmetlen dudaszó harsant.

– Azt hiszem, anya rám vár – motyogta a lány, majd felállt ültéből. Még mindig nem nézett Orion szemébe. – Akkor… szia. – Kim csak ennyit tudott kinyögni, majd a fiú válaszát meg sem várva hátat fordított, és elindult az autó felé.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Hogy csak várni kell, és enyhül a fájdalom.

Idővel megváltoznak a dolgok, és új helyzetekbe kerülünk.

Megismerkedünk új emberekkel, akik elfeledtetik velünk a régieket.

De vajon vannak olyan dolgok, amik örökre megmaradnak?


Megjegyzések: Én és a sad end… jó barátok vagyunk :P. Remélem mindenkinek átjöttek itt a dolgok, azért senki sem fejezte be túl boldogan ezt a sztorit…

Már többször említettem, hogy Orion apja nem a rossz a történetben. Jó hát nyilván Orion úgy látja, de amúgy főleg abból erednek a konfliktusaik, hogy másként értékelnek dolgokat. És bizonyos szinten mindkettőjüknek igaza van. Szerintem. Ha van véleményetek a témáról, ne tartsátok magatokban! 🙂

Az meg, hogy Kim jó döntést hozott-e… Hát ő így látta jónak éppen akkor. És megpróbálta alátámasztani valamivel. Én megértem őt is, mindenkit megértek XD. Aztán hogy Orionnak ez hogyan esett az egy másik dolog :/.

Mai csillagképünk pedig az ingaóra – a címhez igazodva.

A következő rész lesz a sokat emlegetett epilógus, amiben visszamegyünk majd a jelenbe (vagy legalábbis annak közelébe), és feltűnnek majd ismerős arcok is, ne hagyjátok ki! 😀

Epilógus