Epilógus

6 évvel később

Kim ujjaival idegesen dobolt a Burnton’s Boxcar egyik zsírfoltokkal tarkított asztalán, miközben az őszi tájat fürkészte. Még mindig nem tudta, hogy akarja-e ezt a találkozót egyáltalán: az egyik pillanatban másra sem vágyott jobban, a másikban pedig legszívesebben elfutott volna az egész elől.

De mégis itt volt, és várta, hogy megérkezzenek, akikkel találkozót beszélt meg. Már előző nap szöget ütött a fejében a dolog, de csak ma reggelre lett elég bátorsága, hogy felkeresse őket, és szerencséjére még nem utaztak haza.

A tegnapi nap a vártnál is sokkal jobban kikészítette. Ahogyan ott állt a temetőben, annál a bizonyos sírnál, olyan érzelmek szakadtak fel belőle, amikről azt gondolta, hogy már régen megszűntek létezni. Vagyis… ennyi idő után meg kellett volna szűnniük, nem? Azonban rá kellett jönnie, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Visszatekintve kicsit nevetségesnek érezte a monológot, amit előadott a nagy senkinek, bár a szíve mélyén remélte, hogy mégis hallotta az, akinek kellett hallania. Sóhajtott egy nagyot, és megpróbálta kiverni a fejéből a hideg gránitlapra írt három szót, ami végérvényes bizonyítékként hirdette, hogy a férfi, aki egykor olyan sokat jelentett neki, már nincs többé.

Orion Isaac Marshall. Ahogyan ott állt a sírjánál, újra és újra elolvasta a nevet, hátha egyszer megváltozik, ám a csoda nem történt meg. Erre a gondolatra ismét könnyek szöktek a szemébe, és szipognia kellett egy nagyot.

Szerencsére pont akkor lépett be az a két személy, akire várt.

Egyből felismerte őket a temetésről: az alacsony, barna hajú lányt, és a sápadt, szőke fiút. Egy kicsit intett nekik, bár már látta, hogy elindultak felé. Felállt, hogy üdvözölje beszélgetőpartnereit.

– Kimberly Greene – rázott kezet mindkettőjükkel.

– Skylar Hewitt.

– Michael Lindberg.

Kim elidőzött egy kicsit a fiú szemeit bámulva: ugyanolyan smaragdok voltak, mint amilyeneket Orion birtokolt. A két fiatal leült vele szembe, és várakozóan néztek rá, bár nem érezte, hogy sürgetni akarnák. Szüksége volt még pár másodpercre, hogy összeszedje a gondolatait.

– Gondolom, tudjátok, hogy miért akartam veletek találkozni – kezdte félénken, amire ők ketten megértően bólintottak. – De… nem biztos, hogy akarom hallani.

Megdörzsölte a szemöldökét, és az asztallapot kezdte szuggerálni. Szégyellte magát, amiért így viselkedik, hogy ennyire nem tudta magát túltenni egy évekkel ezelőtti kapcsolaton. Ráadásul ott volt neki Patrick, aki szerette, már szinte az esküvőjük időpontja is ki volt tűzve, viszont most mégis itt ült, Twinbrookban, előtörő emlékei gyűrűjében.

– Van egy Kódexünk, ha érdekel – törte meg a csendet halkan Michael, és előkotort a táskájából egy vaskos könyvet. Kim pontosan tudta, hogy mi az a Kódex, hiszen Orion mesélt róla… évekkel ezelőtt. Amikor még tele voltak álmokkal és reménnyel. Amikor még azt gondolta, hogy ez az egész annyira távoli… És mégis, közelebb volt, mint gondolta volna.

A fiú óvatosan lerakta elé a könyvet, és ő remegő kézzel utánanyúlt. Lassan végigsimított az ódon bőrborításán, ujjbegyeivel érzékelve az összes kis rücsköt a fedlapján. Majd, szinte fájdalmasan lassan kinyitotta.

Sokáig kellett lapoznia, amíg megtalálta, azonban amint ránézett az oldalra, furcsa érzések kerítették hatalmába. Egy percig elidőzött régi szerelme rajzolt arcán. Érettebbnek tűnt, de mégis valahogy ugyanaz volt. Pislogott párat, majd elkezdett olvasni.

Olyan részletességgel voltak leírva az események, mintha a könyv maga is ott lett volna. Egészen a látomásos képességétől kezdve a küldetése beteljesítéséig. Kimnek a lap aljára érve már nehezére esett kivenni a betűket, mert azok folyton-folyvást összemosódtak szeme előtt. Gyorsan megtörölte a szemét, mielőtt felnézett a Kódexből.

– Jól vagyok – bizonygatta, de csak aggodalmas pillantásokat kapott válaszul. Megrázta a fejét, és becsukta a vaskos könyvet, hogy ne kelljen a fájó érzéseket keltő oldalt bámulnia tovább. – Meséljetek valamit. Mondott valamit… rólam?

A két fiatal váltott egy gyors pillantást, majd a barna hajú lány szólalt meg.

– Nem sokat mesélt rólad, de… egyszer beszélgettünk, és azt mondta, hogy – Megakadt egy pillanatra, mintha tudná, hogy valami nagyon rosszat fog mondani. –, hogy még nincs túl rajtad.

Kim bólintott egyet, és beleharapott a szája szélébe. Tehát ő is ugyanígy érzett. Hogyan lehetett mégis, hogy ilyen helyzetbe kerültek? Hogy így eltávolodtak? Ám ezekre a kérdésekre nagyon is jól tudta a választ. Az ő hibája. Ő szakított Orionnal, ráadásul még olyanokat is mondott neki, amiket ő sem gondolt komolyan. Hogy hihette, hogy bármi is jobb lesz, ha távol tartja magát tőle? Inkább ki kellett volna használni azt az időt, ami még adatott nekik… Aztán amikor erre rájött, és megpróbálta megkeresni, már nem volt sehol. Vajon ő is ugyanúgy kereste őt hiábavalóan? Vajon hányszor mentek el egymás mellett az évek során?

– Nem kell beszélnünk róla, ha nem akarod – zökkentette ki gondolatmenetéből Skylar hangja.

– Jól vagyok, tényleg – bizonygatta. – Nektek is folyton idióta poénokat mondott?

– Igen – mosolyodott el Michael. – Nagy forma volt, az egyszer biztos.

– Mindig imádtam a humorát – eresztett meg ő is egy félmosolyt. – Bárkit le tudott venni a lábáról vele. Engem meg pláne – csuklott el a hangja egy pillanatra. Hirtelen megint megrohanták az emlékek, mint az előző napon, most talán még élénkebben, mint akkor. Minél inkább el akarta hessegetni őket, annál több minden tört elő, mintha csak direkt kínozni akarnák az agysejtjei.

– Az én hibám – folytatta, mert valahogy kibuktak belőle a szavak. – Tudom, hogy ha… együtt maradtunk volna, akkor is meg kellett volna… – Nem bírta kimondani a szót, ami ide kívánkozott. – De… nem tudom, évek óta nem láttam. Azt hittem, hogy régen túl vagyok rajta. És most…

Nem akart tovább beszélni, de nem is tudott volna mit mondani. Lehetséges lenne, hogy még mindig ugyanúgy érezzen? És mi van Patrickkel? Mintha a temetés óta már nem lenne ugyanaz… semmi sem lenne ugyanaz.

– Nem tudom, hogy mit csináljak – szólalt meg rekedtes hangon. – Ott van a vőlegényem, és… ő szeret engem, de… ezek után már nem tudom, hogy mit érzek.

– Szerintem – kezdte halkan Skylar. –, ha nem úgy szereted, akkor csak áltatod. És az nem jó egyikőtöknek sem. Nincs értelme úgy együtt lenni valakivel, hogy nem tudod viszonozni az érzéseit.

Kim csodálkozva nézett bele a barna hajú lány mélykék szemeibe. Alig akarta elhinni, hogy három mondatban meg tudta fogalmazni azt, amit ő képtelen volt azóta átlátni, amióta megtudta, hogy Orion nincs többé.

– Tapasztalatból mondom – folytatta Skylar. – Nekem is régen szakítanom kellett volna vele. – Michael olyan fejjel nézett rá, mint aki nem akarja elhinni, amit hall. A lány ránézett és megforgatta a szemét. – Nem veled te okostojás, hanem Aaronnal. Az utolsó két hónap már csak kínszenvedés volt. Csak megszokásból ragaszkodtam hozzá, de hülyeség volt.

Kim bólintott egyet, miközben átgondolta a hallottakat. Nagyon is ráillettek a lány szavai: évek óta együtt vannak Patrickkel, de vele sohasem érzett olyat, mint Orionnal. És tudta, hogy sohasem fog iránta úgy érezni, de félt. Félt kilépni egy olyan kapcsolatból, ami biztonságot adott neki. Sóhajtott egyet, majd jobban szemügyre vette a vele szemben ülő fiatalokat.

Közel ültek egymáshoz, és biztos volt benne, hogy egymás kezét fogják az asztal alatt. Belegondolt, hogy miken mehettek keresztül az utóbbi hónapban, hiszen ők ott voltak a sűrűjében, ellentétben velük, akik egy vidéki farmon bújtak meg, és alig tudtak valamit az eseményekről. Mennyi szörnyűséget láthattak, mennyi szerettüket veszíthették el, családtagokat, barátokat. És ők mégis itt vannak, és erősnek mutatják magukat. Talán ő is meríthetne erőt az ő példájukból. Erre az elhatározásra máris jobban érezte magát, még meg is eresztett egy halvány mosolyt.

– Hát, az az igazság, hogy hamarosan hazautazunk, és még nem sokat láttunk a városból – szólalt meg Michael, miközben felállt ülőhelyéről, barátnője pedig követte a példáját. – Örülnénk, ha valaki körbevezetne – mosolygott, majd átölelte Skylart.

– Én sem jártam itt már egy ideje – kezdte Kim kicsit bizonytalanul. – Szóval lehet, hogy borzalmas idegenvezető leszek, de azért igyekszem. Engem is érdekel, hogy mi változott azóta.

Felkászálódott ültéből, majd mindannyian elindultak kifelé a vendéglőből. Talán még néhány régi sztorit is elmesél beszélgetőpartnereinek, ha kíváncsiak rá. Elvégre Orion mindig azt mondta, hogy jobb, ha beszél róla az ember, és Kim belátta, hogy tökéletesen igaza volt.


Megjegyzések: Hát, egy kicsit furcsa leírni, de vége… Köszönöm szépen mindenkinek, aki a Orionnal és Kimmel tartott ebben a körülbelül fél évben, amíg ment a sztori! 🙂

Fun fact, hogy igazából ez a haj lett volna Kim eredeti haja, csak nem találtam hozzáillő kibontottat, ezért lett végül az, ami lett. De most fel tudtam használni azért :P.

Utolsó csillagászati óránk témája pedig a főnix csillagkép! 🙂

Remélem összességében tetszett a sztori (még ha kicsit szomorú is lett a vége, de ezt igazából már az elején lehetett sejteni, mindenki tudta, hogy mire iratkozik fel XD) Ha bármi hozzáfűznivalótok van, sosem késő kinyilatkoztatni! 😉

  • Sookie

    Nagyon tetszett ez a történet, mert bár tényleg kicsit keserédes lett a vége (hát igazából nem csak kicsit) mégis tele volt szép dolgokkal. Kim és Orion nagyon aranyosak voltak együtt, és szerintem jó hogy megtalálták egymást életüknek azon a pontján, mert erőt meríthettek egymásból és a szerelmükből. Aztán persze nem lett happy end, de talán nem is baj, mert ettől igazibb lett. Ritka hogy egy fiatalkori szerelem örök életre szóljon (bár nyilván van ilyen) de itt az Orion-angyal-és-küldetése-van faktor is közre játszott. Kíváncsi vagyok azért, mi történt volna, ha Kim nem költözik el. Megfogadta volna e Barnaby tanácsát és inkább arrébb állt volna vagy sem. Hasonló helyzetben én nem tudom hogy döntenék, de pont ettől érdekes a dolog.
    Szóval örülök, hogy olvashattam róluk és hogy megismerhettem ő(ke)t közelebbről. A JF-ben is Orion nagy kedvencem volt. Köszi az élményt! 🙂
    UI.: Az utolsó rész utolsó előtti képéről, majd szeretnék még plusz infót! 😀

    • Köszi szépen, örülök, hogy tetszett ^^ Igen, ez volt a lényeg, hogy támogatták egymást, így kerültek össze. Aztán persze történt, ami történt :/
      Hát ha Kim nem költözik el, szerintem akkor is előjött volna a lány részéről az, hogy Oriont ösztönözze arra, hogy foglalkozzon ezekkel a dolgokkal. Lehet hogy úgy is szétmentek volna. Vagy találtak volna valami egyensúlyt a kettő közt (nyilván ez lett volna az ideális, de azért sok minden közrejátszott – például, hogy Barnaby kissé túldramatizálta az egészet…).
      Nagyon örülök, hogy tetszett a történet! És köszi a komit is ^^
      UI: Meglátjuk 😛