Ezüst Krónikák karácsonyi különkiadás – Fagyos karácsony

December 23

– Figyelsz te rám egyáltalán?

– Bocsánat, kicsit elgondolkodtam. Megismételnéd? – Isabella bocsánatkérően nézett férjére. Edward kelletlen szemforgatással válaszolt. Az elmúlt időben különösen sokszor kapta rajta Isabellát, hogy elmereng, és mintha lélekben teljesen máshol járna. Mit nem adott volna, ha tudta volna, mi jár ilyenkor a fejében!

– Csak azt mondtam, remekül sikerült a díszvacsora, és csodás voltál ma este. Már azt hittem, az életben nem sikerül megegyezni a Smortlee-val megkötendő kereskedelmi egyezmény ügyében, erre te a bájos mosolyoddal és a csinos kis pofiddal fél óra alatt levetted a lábáról Simon királyt! Holnap pedig alá is írhatjuk az egyezményt. Ennél jobb karácsonyi ajándékot el sem tudok képzelni!

– Várjunk csak – torpant meg Isabella. – Szóval így látod? Hogy a mosolyommal meg a „pofimmal” győztem meg Simont? Ezt te sem gondolhatod komolyan!

A király szája széle megremegett. Ez a nő reménytelen! Éppen most dicsérte meg, és nem hogy örülne neki, itt méltatlankodik! Már megint mi baja van?

– Mert, szerinted mivel? – vonta fel kérődőn a szemöldökét.

– Te nem is hallottad, miről beszéltem vele? Rengeteg érvet felsoroltam az egyezmény mellett – hitetlenkedett Isabella. Nem bírta elhinni, hogy férje erről tudomást sem akar venni.

– Ja! – nevetett fel gúnyosan a király. – Igen, persze, láttam én, hogy a jár szád, ahogy ő is, de igazából teljesen feleslegesen, drágám. Ne hidd, hogy egyetlen szavadra is odafigyelt. Inkább az érdekelte, mennyire mély a ruhád kivágása. Nem is kellene ennyit beszélned társaságban, elég, ha csendben mosolyogsz.

– Tessék? – sápadt el Isabella mélyen megbántva. – Szóval ennyi lennék? Élő dekoráció, egy szép kiegészítő az oldaladon?

– Nos, drágám, ez lenne a fő feladatod.

– Érdekes – húzta fel az orrát Isabella –, amikor a bányászati törvény módosításáról vagy a lufteningi követ megválasztásáról van szó, akkor bezzeg nem bánod, ha tudok gondolkodni is.

 Edward továbbra sem értette, mi baja van a feleségének.

– Csak azt mondom, nem kell megerőltetetned magad társaságában. Ennyi az egész.

– Értem. Netán csábítsam is el őket, vagy azt azért nem muszáj?

– Szó sincs róla. Hadd csorgassák a nyálukat! Te úgyis csak az enyém vagy. – Edward megtorpant, és a falhoz szorította feleségét. Már a díszvacsora kezdetétől a desszerten járt az esze, amit étkezés után várt. Isabella őrjítően vonzó volt ebben a kivágott, világoskék ruhában. Már tartott tőle, hogy ki sem bírja a hálószobáig, és mint a múltkor, itt helyben, a leszaggatja róla, és…

– Hát itt vagytok! Na és az esti mesémmel mi lesz? – A folyosó végén egy szőkésbarna hajú kislány álldogált méltatlankodó arccal.

– Sophie! Már rég ágyban lenne a helyed, hercegnőm! – dorgálta Edward. Bár hangja kemény volt, tekintete szelíden siklott végig rajta. – Mit keresel itt ilyen későn?

– Nem bírok elaludni – tárta szét a karját Sophie.

– Dorothy néni nem mesélt neked? Egyáltalán, hogy engedhetett ki ilyen későn? – aggódott Isabella.

– Az a vén nyanya valami Hófehérkéről beszélt, aki még csak nem is létező személy! – fintorgott a hercegnő.

– Na de Sophie! – hűlt el Isabella. – Micsoda beszéd ez, kisasszony? – Rosszallva nézett férjére, aki vele ellentétben remekül szórakozott a lányuk megjegyzésén. Igazán segíthetnél, üzente villámló tekintettel.

– Sophie, ez nem volt túl… kedves megjegyzés. Nem illik így beszélni a nevelőnődről. – Edward szigorú tekintetével szöges ellentétben állt a letörölhetetlen vigyor a képéről. Köszönöm a hasznos segítséget, forgatta a szemét Isabella.

– Jól van, bocsánat – mondta minden megbánás nélkül Sophie, cinkos pillantást váltva apjával, amikor a királyné egy pillanatra nem figyelt. – De én nem bírok elaludni, amíg valaki fel nem olvassa nekem az örökösödési törvény harmadik paragrafusát! Úgyhogy kijöttem, hogy megkeresselek titeket – folytatta, ügyet sem vetve édesanyja méltatlankodó tekintetére. – Szóval, ki olvassa fel?

Edward segélykérően nézett Isabellára, aki megadóan elmosolyodott.

– Mindjárt hozom a törvénykönyvet. Addig szaladj előre – kérte lányát. Sophie arca rögtön felderült, gyors jóéjtpuszira nyújtotta száját és arcát, majd elszökdécselt a szobája felé.

 – Ne maradj sokáig. – Edward megragadta felesége kezét, amikor az elindult volna. – A szobádban várlak – suttogta felesége fülébe.

Isabella bólintott, majd lánya után indult.

– Na végre – dünnyögte Edward, mikor felesége belibbent a hálószobába.

– Tíz paragrafus, Edward – közölte elkínzott arccal a királyné. – Egyszerűen nem bír elaludni.
– Persze. Izgatott, mert nemsokára itt a karácsony.

– Vagy csak túl sok süteményt evett – vélte Isabella. – Nem kellett volna hagyni, hogy a konyha körül sertepertéljen! A szakácsok egész nap a készülő desszerteket kóstoltatták vele, amikor bement hozzájuk „teáért”. Ha túl sok édeset eszik, nem lehet vele bírni.

– Ami azt illeti, engem most egy egész másféle desszert érdekel… – váltott témát a király.
– Edward, lehet, hogy ez most nem kellene… – tiltakozott kissé aggódva Isabella. Bosszankodva érezte, hogy szavainak ellentmodva teste nagyon is vágyik férje ölelésére. Ewdard meg sem hallotta. Kívánta a feleségét, és nem állt szándékában lemondani róla.
Isabella megadóan, mégis egyre gyorsuló szívveréssel tűrte, hogy a férfi türelmetlenül levetkőztesse, majd az ágyra döntse, és kedvét lelje benne, mindkettőjük örömére.

 Isabella pár kéjes sóhaj közt behunyta a szemét, és hagyta, hogy testét átjárja a gyönyör. Az izmos, forró test, amellyel összeolvadt, az évek során jólesően ismerőssé, biztonságot jelentő védőbástyává vált számára, amelyhez szívesen bújt oda. Ő maga sem igazán értette, miért, de férje erős karjai közt szinte mindig nyugodtan aludt el. Ahogyan most is.

December 24

– Ébresztő! Keljetek fel!

Edward és Isabella lassan kinyitották a szemüket. Egy lelkesen csillogó, mélybarna szempár és egy széles mosoly fogadta őket. Mielőtt egy fáradt nyögésen kívül bármit szólhattak volna, a látogató közéjük ugrott az ágyba.

– Gyertek gyorsan! Nézzétek, esik a hó! – jelentette az érkező.

Edward és Isabella álmosan néztek össze egymással, majd a lelkes kislányra pillantottak.

– Gyertek már! – Sophie türelmetlenül rángatta ki álmos tekintetű szüleit az ágyból, és húzta őket az ablakhoz. Odakint valóban sűrű pelyhekben hullott a hó, finom takaróként beborítva a tájat. A királyi család szótlanul élvezte a mesébe illő látványt.

– Olyan jó, hogy fehér karácsonyunk lesz! – sóhajtott fel boldogan Sophie. Karácsony… Edward nem szívesen emlékezett vissza az ő régi karácsonyaira. Kisfiúként soha senki nem törődött vele. Miután hűtlenséggel vádolt királynét kivégeztette, Richard király nem volt hajlandó ünnepelni többé a szeretet ünnepét, és mindig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy fiával foglalkozzon. A kis Edward hiába könyörgött, hadd tölthesse az ünnepet nagybátyjánál, Ludwig hercegnél és feleségénél, Beverly hercegnőnél, nem lehetett.

–  Menjünk le, hócsatázzunk, és építünk hóembert! Utána csinálok egy hóangyalt, majdnem olyan szépet, mint akit álmomban láttam, bár ő…

Isabellának a nyelve hegyén volt, hogy „ez nem méltó egy úrilányhoz”, de időben visszaszívta. Nerissa mondogatta ezt mindig, így ő mindig csak az ablakból sóvárogva nézhette a hóban játszadozó gyerekek örömét.

– Elég lesz, hercegnőm! Dolgom van nekem is, és édesanyádnak is – intette le Edward. Hócsata? (Miféle csata az, amelyben egy csepp vér sem folyik?!) Hóember? Hóangyal? Soha nem játszott hasonló csacskaságokat, azt sem tudta, hogyan kell az ilyesmit. – De Dorothy néni biztosan kimegy veled játszani a hóba.

– Neee! – görbült le a kislány szája. – Öt percig sem maradnánk! Véletlenül kapna a nyakába egy hógolyót, ami bemenne a ruhája alá, attól meg sivalkodna, és jöhetnénk vissza – vázolta fel a helyzetet.

– Igen, nagyjából – bólintott Edward. – Már ha még mindig olyan jól célzol, mint tavaly télen. Na, sipirc!

***

Edward mindennél jobban akarta, hogy új családjával visszanyerje fényét a karácsony, ezért ragaszkodott hozzá, hogy az ünnepi vacsorát legszűkebb családi körben, felesége és a leánya társaságában költse el. Élénken éltek emlékezetében a régi szentesték, a puccos fogadások savanyú arcú idegen méltóságokkal, akiknek láttán az ő szájában is megsavanyodtak a legfinomabb falatok is.

Noha tudta, Isabella szívesen vendégül látta volna a húgát, Rosaline-t is, vagy akár elutazott volna hozzá Meraniába a családdal együtt az ünnepekre, erről ő hallani sem akart. Az a kis vörös liba nem teszi tönkre az ünnepét, az biztos!

Az ebédlőt a kandallóban ropogó tűz melege és Sophie lelkes csacsogása töltötte be, miközben a szolgálók ínycsiklandozó fogásokat és ízletes borokat tálaltak. Edward meglepetésére azonban hiába kínálta Isabellát, az nem kívánta az italt.

– Köszönöm, inkább nem kérek – hárított hűvös udvariassággal.

 Ez rosszulesett neki, hiszen Isabellának akart örömet szerezni azzal, hogy az egyik legjobb meraniai fajtából is hozatott. Á, ennek a nőnek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni!

– Én kérek – kotyogta Sophie. – Biztos finom.

– Meghiszem azt! – rázta a fejét Edward.

– Akkor kaphatok? – csillant fel Sophie szeme.

– Persze! Majd ha nagy leszel. Addig idd csak szépen a teádat  – intette le apja.

– Ajj! – szontyolodott el a kislány. – Egy kortyot sem? Kérlek!

– Jól van. Még egy korty forró teát.

– Csodás…  – duzzogott Sophie. Csalódottsága addig tartott, amíg az egyik szolgáló meg ne érkezett a mézeskaláccsal és a fahéjas-almás süteménnyel.

Edward elbizonytalanodott, vajon a gondosan megtervezett ajándékhoz mit fog szólni Isabella. Mivel emlékezett a régen kapott drága, de személytelen és haszontalan ajándékokra, hónapokig tervezgette, mit is adjon családjának. Lehet, ezt is hiába, és csak egy vállrándítás és egy érzelemmentes „köszönöm” lesz rá a reakció?

Tessék, már megint szótlanul mered maga elé! Mi lelte ezt a nőt?! Ha a mézeskalács sem fog kelleni neki, akkor kénytelen lesz lenyomni a torkán…

– Azt hiszem, itt az ideje lefeküdni – mosolyodott el Isabella, aki észrevette kislánya egyre laposabb pislogásait és kevésbé sikeresen elnyomott ásításait.

– Így van. Már rég ágyban lenne a helyed, hercegnőm! – bólogatott Edward nagy egyetértésben.

– Nem vagyok álmos – tiltakozott Sophie. – Megvárom, amíg a Télapó megérkezik!

Edward és Isabella tanácstalanul néztek össze. A kislány van annyira makacs, hogy tényleg ébren is maradjon…

– Alkut ajánlok – szólalt meg Edward. Ha külföldi uralkodókkal képes előnyös megállapodásokat kötni, akkor egy gyerekkel is menni fog. – A Télapó, mondjuk úgy, elküldte előre az egyik ajándékodat. Azzal a feltétellel megkaphatod, ha utána jó kislány leszel, és pisszenés nélkül elalszol.

Sophie komoly arccal vette fontolóra az ajánlatot.

– Legyen – bólintott széles mosollyal. Odaszaladt apjához, és kezet nyújtott. – Kezet rá!

A kézfogással az alku megköttetett.

Sophie villámsebességgel termett a szobájában, kíváncsian várva a meglepetést.  Az nem is váratott sokáig magára: Edward egy pihe-puha, lovagi ruhába öltöztetett játékmackót nyújtott felé – Rosaline ajándékát.

– Jaj, de aranyos! – Sophie boldogan csillogó szemmel ölelte magához a játékot.

– Hűha, ez egy igazi bátor, hős maci, aki mindig vigyázni fog rád – mosolygott Isabella.

– Na és mi legyen a neve, hercegnőm? – tudakolta Edward.

– Hmm – ráncolta a homlokát Sophie. – Legyen mondjuk… Eric!

A levegő megdermedt. A név, mely évek óta nem hangozhatott el a palotában, szinte visszhangot vert a falakról.

– Nem is tudom. Szerintem nem illik hozzá. – Edwardnak arcizma sem rándult, szeme azonban gyilkos villanással szegeződött Isabellára.

– Elnézést. – A nő gyorsan kisietett a szobából. Próbálta megfékezni kitörni készülő könnyeit. Magát is meglepte, hogy ennyi idő után is ilyen hatással van rá halott kedvese emléke.

– Milyen érdekes, nem gondolod? Vajon hol hallotta ezt a nevet? – Edward nem sokkal később követte őt. – Hm? Csak nem te meséltél neki a dicső, hős meraniai lovagról? Netán hozzátetted azt is, bárcsak ő lenne az apukája? Halljam! – dörrent rá Isabellára, aki összerezzent.

– Esküszöm, hogy soha ki sem ejtettem előtte ezt a nevet. – Isbaella nem bírt férje szemébe nézni.

– És mégis mire véljen ezt a nagy érzelmi kitörés, mi? Meghallod annak a senkiházinak a nevét, és jössz ide bőgni?! – Egyszerűen nem hitte el, hogy évekkel annak a nyomorult a díszlovagnak a halála után felesége még mindig utána sír. Amikor élt, könnyedén elintézte a tőrrel; azt hitte, ezzel egyszer és mindenkorra megszabadult tőle. De egy halottat, egy kísértetet mivel győzhet le? – Mégis mit képzelsz?

– Fejezd be! Nem tűröm, hogy így beszélj…

– Na idehallgass! Nem te fogod megszabni nekem, mit tehetek és mint mondhatok, és mit nem! Azt hiszem, egyetérthetünk, hogy nem vagy abban a helyzetben! Gyerünk, indíts vissza a lányod szobájába, mielőtt…

– Elég! Hagyjátok abba! – lépett mögéjük Sophie. – Ne veszekedjetek! Kérlek! Folyton ezt csináljátok!

– Csönd legyen! – fordult hozzá Edward. – Mars vissza a szobádba. Jó éjszakát!

– Na de… – hebegte Sophie, de érezte, hogy jobb, ha most nem szól. – Jó éjt! – Magához szorította a macit, és visszaiszkolt a szobájába. Utálta, amikor szülei veszekedtek valamin, és neki fogalma sem volt, mi miatt. Talán miatta? Ő a hibás? A névvel volt baj? Nem értette, mi történt, de hibásnak érezte magát. Szerette volna, ha valamelyik szülője bejön hozzá, megnyugtatja, hogy nincsen baj, betakargatja, és legalább egy jóéjtpuszit ad neki, de az ajtó csak nem akart kinyílni. Szobája magányában, mielőtt lassan álomba sírta magát, fontos lépésre szánta el magát.

A veszekedés után Isabella külön töltötte az éjszakát férjétől. Bármennyire betakarózott is, rettenetesen fázott, testét átjárta a dermesztő decemberi hideg. Jó lett volna odabújni valakihez ezen az estén. Nyugtalanul forgolódott, s csak nagyon sokára jött álom a szemére. Különös, szép álom volt. A meraniai bálteremben karácsonyi díszvacsorát tartottak. A terem közepén egy feldíszített fenyőfán ragyogva égtek a gyertyák, a kandallóban ropogó tűz kellemes meleget árasztott. A terített asztal roskadozott az ínycsiklandozó ételek sokaságától; a sült pulyka, a mézeskalács és a forralt bor illata elkeveredett a fenyőével. S ő ott ült szerettei körében: ott volt édesapja, édesanyja, Rosaline, Sophie. Egyik oldalán Eric, a másikon… Edward?

December 25

– Ébredj! – Isabella Edward aggódó arcára és hangjára ébredt.

– Mi történt? – pislogott álmosan a nő.

– Sophie eltűnt – szólt halálra vált arccal a király. – Nem találtam az ágyában, és a palotában sem látta senki.

– Hogyan? – Isabella rémülten pattant fel. – Az nem lehet! Kislányom… – Hasonló érzés járta át, mint amikor Sophie születése után álomba merült a kimerültségtől, és mikor felkelt, nem találta maga mellett a gyermekét. A legrosszabbtól tartva, kétségbeesetten járta a folyosókat, mit sem törődve gyengeségével és a fájdalmával. Nem élte volna túl, ha történt volna valami a kicsivel. Mikor rátalált férjére, szinte hisztérikusan kérte számon, hol van a baba, és alig akarta meghallani férje magyarázatát, miszerint Sophie jól van, csak egy külön szobában helyezte el egy dadával, hogy Isabella nyugodtan pihenhessen. A nő el sem hitte, mígnem a baba sírása megütötte a fülét. Könnyekben tört ki, ahogy berontott hozzá, és magához szorította drága kislányát.

– A te hibád! – vádolta a nő. – Meg az átkozott féltékenykedésedé! – Egész testében remegve, kapkodó mozdulatokkal öltözött fel. – Ha a lányomnak akár egy haja szála is görbül, soha, de soha nem bocsátom meg neked!

 – Már elnézést, de nem én beszéltem tele a gyerekünk fejét a halott szerelmem emlékével! – vágott vissza Edward. Isabella szemében fájdalom villant.

– Észnél vagy? Soha nem tettem ilyet! Ki sem ejtettem azt a nevet évek óta, hiszen összedől a világ, vagy akár a fene nagyon önérzeted, ha csak meghallod!

– Igazán? – A férfi szeme szikrákat szórt. – Kitől hallotta akkor, ha nem tőled? Mert tőlem biztosan nem! Talán a madarak csiripelték neki? – Arca kipirult a dühtől, s látszott, nem sok választja el attól, hogy eljárjon a keze.

– Számít ez, Edward? – sóhajtotta Isabella. – Ahelyett, hogy itt marakodunk, inkább keressük meg a lányunkat!

***

Kiderült, hogy Sophie egyik köpenye is eltűnt vele együtt, így felételezték, hogy kiszökött a palotából. Edward tudta, mennyire szereti a hercegnő a közeli erdőt és a kristálytiszta, csípős téli levegőt, így arrafelé kezdték a keresést feleségével. Nem bírták volna tétlenül várni, míg a küldött keresőcsapatok visszatérnek a kislányukkal, ők maguk is részt akartak venni a keresésben.

Majdnem egy órája bolyongtak egyre kétségbeesettebben szólongatva Sophie-t, de hiába. Mígnem…

– Itt vagyok  – jött egyszer csak egy vékonyka hang.

– Ott, nézd csak! – vett észre Edward egy lila foltot egy távoli fa mellett.  Lélekszakadva rohantak oda. Sophie dideregve, sírástól vörös szemmel szorongatta maciját.

– Jól vagy, kincsem? – Isabella lágyan végigsimított lánya arcán. – Jéghideg vagy!

– Mégis mit képzeltél?! – dörrent a kislányra Edward. Fenyegetően tornyosult Sophie fölé. Hangja kemény volt és rideg, arca egészen elvörösödött a dühtől. – Van fogalmad róla, mit éltünk át édesanyáddal? Halálra aggódtuk magunkat miattad! De több ilyen nem lesz, afelől kezeskedem…

Sophie egészen megijedt. Ritkán látta ilyennek édesapját, vele pedig talán soha nem beszélt így, bármilyen rossz fát tett is a tűzre. Rémülten, bűnbánóan bújt közelebb macijához.

– Edward, kérlek, ezt ne – fordult hozzá Isabella. A kérés halk és lágy volt, s pont ez kellett ahhoz, hogy férje egy kissé lehiggadjon. – Nincs semmi baj, kincsem, itt vagyunk – nyújtotta a kezét lánya felé. – Menjünk szépen haza, hideg van. Nehogy megfázz nekem.

Sophie tétován odalépett édesanyjához.

– Nagyon haragszotok rám? – kérdezte megszeppenve.

– Nem – felelte a királyné.

– De igen! – vágta rá Edward. – Hogy jutott eszedbe ilyesmi?! – szorult ökölbe a keze. Rosszul volt a gondolattól, miféle borzalmak történhettek volna az ő drága kis  hercegnőjével. Útonállók, vadállatok, a jeges folyó, a csontig hatoló hideg…

– Én csak… folyton veszekedtek miattam! – fakadt ki a kislány. – Én ezt nem akarom! Azt hittem, ha világgá megyek, akkor majd végre kibékültök. De eltévedtem, féltem egyedül, és fázom – csordult ki egy könnycsepp a szeméből. – Szeretnék hazamenni.

– Oh. – Edward egy pillanatra ellágyult. – Gyere ide, hercegnőm. – Magához húzta a kislányt. –Na idefigyelj. Igaz, néha valóban van köztünk édesanyáddal pár nézetelértésünk

– Úgy érted, minden másnap tőletek zeng a palota?  – vonta fel a szemöldökét Sophie, majd apja szúrós tekintetére nyomban leszegte a fejét.

– Jó, vitatkozunk néha, de soha nem miattad. Nekünk te vagy a legfontosabb, érted? Úgyhogy ilyet soha többé ne csinálj! Világos?

– Igen – bólintott Sophie.

Edward levette köpenyét, hogy a didergő kis testre borítsa, majd a család csendben visszaindult a palotába.

Sophie az ajkába harapott. Nem akart bajt csinálni, csak annyira megtetszett neki az Eric név. Az őrangyal, aki meglátogatta álmában, azt mondta – bár vonakodva – , hogy így hívják, és hogy vigyáz rá. S mivel ez a mackót is azért kapta, hogy vigyázzon rá, ezért nevezte el róla.  Az angyal – mert bár szárnya nem volt, a ragyogó fény és a kellemes melegség, amely körülvette, egyértelművé tette, hogy az – hiába tűnt kedvesnek és jó szándékúnak, és gyermeki lelke is azt súgta, nincs mitől tartania, apja mindig azt tanította neki, hogy soha ne bízzon az idegenekben. Főleg, ha még a nevüket sem tudja… s mikor ezt közölte az angyallal, az végre hajlandó volt bemutatkozni.

Rövid találkozás volt, Sophie-ban mégis mély nyomot hagyott. Abból a mélybarna szempárból olyan végtelen szomorúság áradt a kedves mosoly ellenére, hogy a kislány egészen megsajnálta. Szerette volna tudni, mitől ilyen szomorú ez az angyal. Bárcsak felvidíthatná valahogy… hogy megvigasztalja, odalépett hozzá, hogy átölelje. Ekkor ébredt fel.

– Úgy döntöttem – törte meg a hallgatást Sophie –, hogy más neve lesz a macinak. Csak kérlek, ne veszekedjetek többet! A III. Bruno hogy tetszik?

– Na, ez már illik hozzá – bólintott Edward. Sophie megkönnyebbülten sóhajtott.

– Amúgy szabad tudnom, hercegnőm, hogy mégis hogyan jutottál ki a palotából? Minden kijáratnál őrök állnak!

– Jaj, papa, hát az őrök… elég volt eldobnom a folyosón egy pénzérmét az ellenkező irányba, rögtön odamentek megnézni, mi az a zaj. Addig gyorsan kimentem az ajtón. Észre se vettek.

– Ééértem. – Hát ez fantasztikus, gondolta Edward. A híresen jól képzett advortoni palotaőrségen kifog egy kislány! Akire valamilyen érthetetlen oknál fogva mégis büszke volt ezért.  –  Na és merre indultál pontosan? A „világgá” nem tűnik túlságosan pontos és jól tervezett úti célnak.

– Hát… eeezt annyira nem gondoltam át. Talán Meraniába Rosaline nénihez. Olyan ritkán látom.

– Térképet hoztál magaddal?

– Hát azt… nem. Amúgy sem értem a térképeket.

– Na ezt sürgősen bepótoljuk – horkantott fel Edward. – Olyan nincs, hogy az én lányom ne igazodjon el egy térképen. Megtervez itt nekem egy szökést, kijátssza az őrséget, és utána gőze sincs, hogy merre menjen! Csalódtam benned. – Hangja és tekintete komoly volt, de a szája szélén mosoly bujkált. – Úgyis lesz időnk térképekre, hiszen a karácsonyi ajándékot elfelejtheted.

– Tessék? – hökkent meg Sophie. Kétségbeesetten nézett egyik szülőjéről a másikra.

– Azt csak a jó kislányok kapnak, és te most nagyon rosszul viselkedtél – mondta Edward.

– Edward! Ne legyél vele ilyen szigorú – kérte Isabella. Végül is, az ő veszekedésük miatt szökött meg a kislány. Azért, hogy kibéküljenek. Nem lenne igazságos a szigorú büntetés.

– A Télapó biztosan nem örülne, ha vissza kellene vinnie az ajándékaimat, miután nagy nehezen elhozta őket – mutatott rá Sophie.

– Hát jó – enyhült meg a király. – De csak ha megesküszöl, hogy többet nem teszel ilyet.

– Esküszöm. – A kislány ünnepélyesen a szívére tette a kezét. – Akkor jöhetnek az ajándékok?

***

A palotába érve Edward a felé a szoba felé vezette feleségét és lányát, amelyet két hónapon át újíttatott fel, majd lezáratott. Isabella nem tudta, mik a tervei a helyiséggel, de nem is érdekelte különösebben. Hagyták, hogy a féri kinyissa az ajtót, és bevezesse őket.

– Boldog karácsonyt. Ez a tiéd, kedvesem – fordult Isabellához. – De szerintem neked is tetszeni fog, hercegnőm.

Isabella szája tátva maradt. Egy könyvtárszoba! Plafonig érő polcok tele érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel. Még nagyobb is volt, minta meraniai gyűjteménye!

– Edward, ez… ez… – csodálatos – bökte ki. – Köszönöm.

– Ajánlom is, hogy tetsszen. Hónapokba telt megszerezni az összes ritkaságot. Továbbra sem értem, miért érdekelnek annyira a könyvek, de ha ez a legfőbb szórako…

Isabella egy váratlan, ösztönös gesztussal hallgattatta el: gyors csókot nyomott a szájára – Sophie lelkes kuncogásától kísérve. Edward pislogott néhányat. Ritka dolgot, egy őszinte, boldog mosolyt látott felbukkanni felesége szája szélén. Hihetetlen. Végre valamivel sikerült boldoggá tennie!

– Na hercegnőm, nézd csak, mi van ott a sarokban – leplezte zavarát a férfi.

– Ez egy kastély! – A kislány rögtön ott termett, s elégedetten csapta össze tenyerét a játékkastély láttán. – Babákkal! Hű de jó! – Már látta is lelki szemei előtt, hogy játék katonáival ostromot indít ellene. Csak azt kell eldöntenie, III. Bruno a hódítók vagy a várvédők élére álljon majd. – Köszönöm!  És itt egy… fejdísz! És az ott egy gyémánt! – sikkantott fel, szemének csillogása pedig túlragyogta az ékkövet.

– Ez valamikor még az én édesanyámé volt – mesélte Isabella. – Szeretetteljesen a kislányhoz lépett, és fejére igazította a fejdíszt. – Remekül áll.

– Tényleg csinos – bólintott Edward.

– Nekem is van egy meglepetésem – mondta Isabella. Keze kissé szórakozottan vándorolt le hasára, és simított végig rajta. Azt adja Edwardnak, amire a férje évek óta vágyott. – Kisbabánk lesz.

– Hogy… mi? Ez igaz? – hebegte Edward. Nem hitt a fülének. Sophie volt a legcsodálatosabb ajándék, amit Isabellától kapott, és most, annyi év után végre újabb gyermekük lesz! Ki tudja… talán végre a várva-várt fiú trónörökös? Kedve lett volna felkapni feleségét, és körbeforogni vele, de végül csak elégedetten bólintott. – Nagyszerű.

– Várjunk csak. – Sophie éppen a könyvespolcok tartalmát fedezte fel, de ez az információ megütötte a fülét. – Akkor ez azt jelenti, hogy… kistestvérem lesz?

– Bizony azt.

– Jaj de jó! Már annyira szeretnék nagy nővér lenni – csillant fel a gyerek szeme.

Egy röpke pillanatra minden olyan… tökéletesnek tűnt. Pont, ahogyan elképzelte. Edward emlékezetében még hosszú évek múlva is élénken élt utolsó közös karácsonyuk emléke.

Vége!

Írta: Nita90

Illusztrálta: Lexy