1. Fejezet – Döntések

A fiú türelmetlenül csöngetett a bérház egyik emeleti lakásának ajtajánál.

– Gyerünk már, nyisd ki! – kérlelte a lakás tulajdonosát, aki minden jel szerint nem akarta ezt  megtenni. A fiú erre még erőteljesebben nyomta a csengőt. – Nem igaz, hogy pont most kellett elmenned valahová! – morogta kétségbeesetten, ám ekkor érezte, hogy valami hideg tárgy nyomódik a tarkójának.

Rögtön megdermedt, és érezte, hogy az egekbe szökik a pulzusa. Pedig tudta, hogy ez be fog következni. Azután, hogy a saját lakását felforgatták, logikusnak tűnt, hogy az Övé következik. Mégis idejött, hogy figyelmeztesse, de úgy tűnik, célját már nem fogja elérni.

– Add ide szépen! – szólt hozzá egy reszelős hang, valahonnan a háta mögül.

– Nincs nálam! – válaszolta a fiú védekezésképpen. – És ha tudnám, hogy hol van, nyilván akkor sem árulnám el! – Ekkor egy kattanás hallatszott, ami arra utalt, hogy a férfi kibiztosította a fegyverét. Ekkor már tisztában volt vele, hogy mi következik. De az utolsó szívdobbanásáig védeni fogja, nem árulja el, nem teheti. Itt már sokkal több forog kockán, mint az élete.

– Ez az utolsó esélyed, hogy megmondd az igazat! – utasította a fegyveres férfi.

A következő pillanatban a fiú megfordult, és nekirugaszkodott sakkban tartójának. Azokra gondolt, akik számítanak rá, a legjobb barátjára, akivel együtt őrizték ezt a halált hozó titkot. Ám a fegyver elsült, és ő többé már nem gondolt semmit.

***

A csillagászati nyár első hétvégéje kellemes idővel köszöntötte Bridgeport lakóit. Egyre több autót lehetett látni kifelé igyekezni a városból, bicajokkal, csónakokkal és egyéb nyaraláshoz szükséges eszközökkel megrakodva. Az égen nem jelent meg egy szál felhő sem, és mire beesteledett, már néhány csillagot is lehetett volna látni, ha a sűrű szmog nem takarja be őket.

Egy belvárosi lakás aprócska szobájában egy lány tanácstalanul állt a tükör előtt. A piros vagy a fekete felsőmet vegyem fel? – tűnődött magában. Némi gondolkodás után az előbbi mellett döntött. Mindenképpen jól akart kinézni, mivel már idejét sem tudta, hogy mikor volt utoljára bulizni. Ezt a sajnálatos tényt a rengeteg tanulnivalónak tudta be, de a vizsgaidőszak végével ez az akadályozó tényező is megszűnt, és immár nem állt semmi a ma esti szórakozás útjában.

Vetett egy pillantást a tükörképére, miközben hosszú haját gondosan megfésülte. Mindig is apjától örökölt természetes szőkeségét szerette a legjobban magán. Sokszor mondták neki, hogy csinos, főként az ellenkező nem képviselői, de ő sosem látta magát annak. Miután a hajával végzett, elkezdte aprólékosan kifesteni a szemeit.

– Meddig szöszmötölsz még? Már kanos vagyok! – hallotta lakótársa türelmetlen hangját a nappaliból.

– Nyugi Annie, mindjárt készen vagyok! – válaszolta gyorsan.

Miután mindent tűrhetőnek talált magán, még a piros felsőt is, elindult kifelé a szobájából. Amint meglátta barátnőjét, mosolyra húzódott a szája.

Anna vele egyidős lány volt, meleg barna szemekkel, és némi mediterrán beütéssel. Jó szokása volt sportot űzni a pasizásból, ami nem is jelentett túl nagy problémát neki. Magyarán úgy vonzotta az ellentétes nemet, mint egy mágnes a vasreszeléket.

– Ennél kihívóbb ruhát nemigen találhattál volna – fogalmazta meg véleményét, amint meglátta lakótársa szuperszűk és szuperrózsaszínű öltözékét.

– Hát, a tiéd sem hagy sok mindent a képzeletre, Elsie! – felelte Annie, miközben alaposan végigmérte a lányt. – Alig várom már, hogy ott legyünk – folytatta lelkesen -, hátha megtalálom álmaim hercegét.

– Herceg? Eddig azt hittem, hogy csak egy éjszakában utazol! – cukkolta barátnőjét Elsie.

– Ki tudja? – válaszolt Annie nevetve. – Viszont neked sem ártana beújítanod valakit! – vágott vissza. Elsie erre csak egy fintorral válaszolt. Nem szerette, ha barátnője kerítőnőnek érzi magát, ebből már több baja származott az évek során, mint előnye.

A lányok már gimis koruk óta legjobb barátnők voltak. Miután leérettségiztek, mindketten Bridgeportba költöztek, és ugyanarra az egyetemre mentek tovább, így hát természetes volt, hogy megosszák albérletüket, valamint ezzel együtt életük egy részét is.

– Nincs senkid, amióta szakítottatok Alexei-jel, és annak már…

– …több mint öt hónapja, igen tudom – fejezte be barátnője megkezdett mondatát egy sóhajtás kíséretében Elsie. – Nem kell folyton az orrom alá dörgölni.

– Csak megjegyeztem – vonta meg a vállát színlelt ártatlansággal Annie. – Tudom, hogy mennyire ki voltál bukva amikor, hát… – látva a szőke lány rosszalló pillantását, inkább elharapta a mondatot. – Szóval csak azt akartam mondani, hogy ideje bye-bye-t mondanod Szásának!

Miért kellett pont most, pont őt felhoznia! – gondolta Elsie, miközben a fejét csóválta.

– Lehet, hogy jobb lenne, ha itthon maradnék.

– Isten ments! – kiáltott fel túljátszott rémültséggel Annie. – Muszáj megünnepelnünk a szemeszter végét!

Elsie-nek a fájdalmas szakítás felemlegetése után már igazán nem sok kedve lett volna bulizni, de mikor meglátta legjobb barátnője izgatott arcát, kénytelen volt elismerni, hogy jót tenne neki egy kis lazítás.

– Ha ragaszkodsz hozzá – adta meg magát Elsie. A barna lány egy hosszú, fürkésző pillantást vetett rá, majd ránézett a faliórára.

– Jobb lenne elindulni, drágám! – szólt némi sürgetéssel a hangjában Annie. – Csak éjfélig ingyenes a belépés! A végén még addig tökölünk, hogy hoppon maradunk! – ezzel karon fogta Elsie-t, és elindult vele az ajtó felé. Csak ne akarjon senkivel összehozni – gondolta a szőke lány barátnőjére pillantva, miközben kiléptek közös lakásuk ajtaján.

Nem is sejtette még, hogy mennyire meg fog változni az élete.

2. Fejezet – Bódító méreg

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés