8. Fejezet – Álarc

– Hogy baltázhattátok el már megint?!  – A férfi hangja mérhetetlen indulatról árulkodott.

– Az úgy volt, hogy…

– NEM ÉRDEKEL! – üvöltötte magából kikelve, miközben ép kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy a körmei már-már kesztyűn keresztül is belevájtak a tenyerébe. – Hogy hordhat a hátán a föld két ilyen haszontalan balekot?!

– Ígérem, jóvá tesszük a baklövéseinket – próbált mentegetőzni a szemkötős, akinek egy hatalmas zúzódás éktelenkedett nemlétező bal szeme alatt.

– AZ A MINIMUM! – válaszolta még mindig dühösen a férfi. – Örüljetek, hogy nem végzitek kísérleti patkányként! Bár már így is patkányok vagytok – köpött ki undorodva a két megrettent férfi elé. – Az az egyetlen szerencsétek, hogy átkozottul szükségem van azokra a tervekre!

– Legközelebb nem vallunk kudarcot, nem fog bennünk többet csalódni – szólalt meg remegő hangon szemöldök.

– Azt ajánlom is! És ne feledjétek, ne kezdjetek ki az angyallal! A lányt hozzátok ide! Megértettétek, vagy adjam írásba? – dühöngött még mindig a férfi.

– Meglesz, főnök! – recsegte a szemkötős, és szemöldökkel együtt kihátráltak a szobából.

A férfi mérgesen összecsapta a kezeit. Nem igaz, hogy megint elcseszték! Pedig már majdnem a kezemben érezhettem! Wyer, te rohadék, ha egyszer elkaplak, kibelezlek! Még egy darabig dühösen meredt maga elé, majd elfordult, és újra a monitort kezdte bámulni.

***

Órák telhettek el azóta, amióta elindultak. Erre Elsie abból következtetett, hogy teljesen besötétedett. Bár a sűrű lomboktól amúgy sem nagyon lehetett volna látni a napot. Damian egy elemlámpával mutatta az utat, a lány szorosan mögötte haladt. Elsie kifejezetten feszélyezve érezte magát a nagy sötétségben, és minduntalan vérszomjas állatokat, és rosszarcú gonosztevőket vélt felfedezni a burjánzó növényzet között. Mikor végre elértek egy viszonylag világos tisztást, a fiú megállt, és ledobta a hátizsákját.

– Már szerintem olyan messzire jöttünk, hogy mi sem találunk ki, nemhogy bárki megtaláljon minket – jegyezte meg Elsie, amire útitársa csak egy rosszalló pillantással felelt.

– És hol alszunk? A fűben? – folytatta a lány, kérdő tekintettel nézve a fiúra.

– Van nálam pokróc – felelte a megszólított szűkszavúan.

– Hát ez fantasztikus – morogta Elsie, miközben Damian leterítette ideiglenes fekhelyüket. – És mi lesz, ha megtámadnak minket az állatok?

– Nyughass már, ők jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük! – felelte természetellenesen nyugodtan a fiú, és helyet foglalt a pokrócon.

Hát azt kötve hiszem – jelentette ki magában a lány, miközben táskáját ledobván leült mellé, és kibontotta összegubancolódott haját. Sosem szerette az erdőket, pláne nem sötétben.

– Nem akarunk tüzet gyújtani? – kérdezte, bár sejtette a választ.

– Akkor csak magunkra vonnánk a figyelmet – hangzott a várt felelet.

Egy darabig némán ültek egymás mellett. Mikor Elsie ránézett útitársára, arcán mély szomorúságot vélt felfedezni. Mégsem olyan érzéketlen, mint gondoltam – állapította meg magában. Most először gondolt bele, hogy milyen lehet a fiúnak. A szülei, a húga, és a legjobb barátja is meghalt, rá pedig vadásznak. De ő nem tört meg, nem mutatja a gyengeségnek még halvány szikráját sem, sőt, arra is van lelkiereje, hogy elviselje az idióta kérdezősködését, és megvédje a hülyeségeitől. Egyszerre elszégyellte magát, hogy mindeddig csak a saját problémáival törődött, és bele sem gondolt, hogy a fiúnak sokkal rosszabb lehet. Ahogy a szomorú arcot nézte, felfedezte a hőst a rideg álarc mögött.

– Bocsánat – szólalt meg váratlanul, de annál lágyabb hangon Damian. – Hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Folyamatosan csak a hibákat halmozom. Először Galen, aztán te… – Elsie-t megrémítette a fiú hirtelen támadt őszintesége, most először sebezhetőnek, védtelennek látta útitársát. – Ahelyett, hogy jobbá tenném a világot, csak mégjobban elcseszem azt – felemelte a fejét, és Elsie szemébe nézett.

A két smaragdzöld szem ugyanolyan gyönyörű volt, mint első találkozásukkor, a fiú pillantása a szívéig hatolt. Olybá tűnt, mintha megállt volna az idő, Elsie már-már azt hitte, hogy tarthat örökké ez a pillanat. Damian azonban elkapta a fejét, és inkább a csillagokat kezdte szomorúan bámulni. A lány érezte, hogy muszáj valamivel megnyugtatnia útitársát, bár agya némileg egyetértett a korábban elhangzottakkal.

– Tudod, hogy ez nem igaz – mondta, miközben közelebb húzódott a fiúhoz. Damian a fejét rázta.

– Te ezt nem értheted… – kezdte volna, de Elsie a szájára tette az ujját.

– Nem az az érdekes, hogy értem-e – suttogta a lány, két kezével végigsimítva a fiú arcán. – Hanem hogy tudom – a két szempár között vészesen csökkent a távolság -, hogy a világot akarod megmenteni – folytatta, de Damian már olyan közel volt, hogy úgy érezte, hogy ha már csak gondolná a szavakat, a fiú akkor is hallaná.

A következő pillanatban a távolság tovatűnt, és Elsie már nem félt semmitől. Már csak egyetlen ember töltötte ki a valóságát, az, aki olyan gyengéden csókolta, mint még soha senki más. Amint hátradőlt, minden puhává vált körülötte, a pokróc, a fiú ajka, az érintése. Érezte Damian izmos kezét, ahogy egyre feljebb csúszik a pólója alatt, érezte, ahogy testük szinte vibrál egymás közelségétől.

Nem volt már szükség szavakra, gondolatokra, sem semmi egyébre, csak két felhevült testre, ahogy egymáshoz simultak, és elmerültek a végtelenben.

***

Az első dolog, amit meglátott, két szárny volt. Összecsukva pihentek a fiú hátán. Bár Elsie jól tudta, hogy nem igaziak, mégis úgy tetszett, mintha a tollak életre kelnének. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor az éjszaka történtekre gondolt. Nem hitte volna, hogy bárki ilyen gyönyört képes okozni neki. Még szinte érezte tagjai izgatott bizsergését.

Föltámaszkodott, és ránézett Damianre. Úgy aludt, akár egy kis angyal. A hajnali fényben még inkább olyan volt, mintha a mennyből szállt volna le. Elsie-nek nehezére esett róla levennie a szemét. Mikor aztán rászánta magát, gyorsan megkereste ruháit, és felöltözött. Egyszerre nagyon mocskosnak érezte mindenét, és a több napos kontaktlencse is szúrta már a szemét.

Kell erre lennie valami víznek – gondolta, miközben halk csobogás ütötte meg a fülét. Tanakodott, hogy szóljon-e a fiúnak, de az olyan aranyosan aludt, hogy hosszas vívódás után végül úgy döntött, nincs szíve felkelteni.

Bevetette magát a fák közé, szemével a hang forrása után kutatott. Már korántsem érezte magát olyan szinten veszélyeztetve, mint előző este, ezért tempósan haladt a sűrű növényzet között.

Pár percnyi gyaloglás után meg is találta, amit keresett. A kis patak csendesen folydogált a sziklák között, tiszta vize szinte hívogatta a lányt.

Gyorsan leguggolt a partjára, vizet vett a kezébe, és megmosta az arcát. Máris jobban érezte magát, a kellemesen hűvös víztől felfrissült az elméje is. Hirtelen úgy vélte, hogy hiba volt elszakadnia Damiantől, ha már a fiú úgy szívén viseli a sorsát, sőt, még a rosszarcú üldözőik is eszébe jutottak. Ahogy a vízben megcsillanó tükörképét nézte, egyre nagyobb bizonytalanságot látott megjelenni sápadt arcán. Hogy fogok egyáltalán visszatalálni? Már alig emlékezett az idevezető útra, akkor minden figyelmét lekötötte a víz utáni kutatás. Gyorsan felállt, megfordult, és éppen elindult volna valamerre, amikor valaki az útját állta.

– Megvagy, hercegnő! – recsegte a szemkötős férfi, akinek jókora zúzódás éktelenkedett a bal arcán. Elsie gyanította, hogy ezt a kis ajándékot Damiantől kapta, mindazonáltal a rosszarcú férfitől így is kirázta a hideg, ráadásul ötlete sem volt, hogy hogyan találhattak rá, ha egyszer ő sem tudja, hogy hol is van tulajdonképpen. Hátrált egy lépést, ám ekkor beleütközött Szemöldökbe, aki elkapta és gúzsba kötötte. Elsie sikítani akart, de ekkor észrevette, hogy a száját is bekötözték. Rémülten nézett foglyulejtőire, és átkozta magát, amiért nem ébresztette fel Damiant.

– Hát akkor – szólalt meg Szemöldök ünnepélyesen -, remélem felkészültél az utazásra. – A szemkötős előkapott egy távirányítóra hasonlító szerkezetet, és valamit nyomkodott rajta. A következő pillanatban eltűnt Elsie lába alól a talaj.

Úgy érezte, mintha dematerializálódott volna, és csak repült, repült a semmin át. Mikor földet ért, ötlete sem volt, hogy mennyit utazott, vagy hogy hova került.

Egy hosszú lófarokba fogott hajú, cseppet sem bizalomgerjesztő kinézetű szemüveges férfi lépett a látókörébe.

– Kicsit talán megviselte a teleportálás – szólalt meg az idegen, miközben őt vizslatta tekintetével. – Jobban tennétek, ha várnátok még egy kicsit, mielőtt a főnök elé viszitek. A 63-as üres. – Miután befejezte mondandóját, egy rejtett ajtón át váratlanul távozott.

Elsie körülnézett a furcsa helyiségben. Úgy érezte magát, mint aki egy sci-fi film díszleteibe csöppent. Minden, a fal és a padló is fehér volt, a szoba közepén egy futurisztikus irányítópult állt. Miközben azon törte a fejét, hogy hová kerülhetett, a két rosszarcú erősen megragadta, és elkezdte tuszkolni egy másik ajtó felé. Ami egy folyosóra vezetett.

A végtelen hosszúságúnak tetsző falakat sűrű fémrácsok borították. Miközben haladtak előre, Elsie mindenféle szörnyalakokat vélt felfedezni a sötét cellákban. Rémülten tekintgetett jobbra-balra, miközben két fogvatartója rángatta előre. Jó pár méter múlva belökték egy apró, nyitott zárka ajtaján, majd rázárták a rácsot.

– Pihenj jól, hercegnő! – szólt kéjes recsegéssel a szemkötős. – Remélem, még találkozunk! – ezzel fogvatartói magára hagyták magányos börtönében.

9. Fejezet – Ellopott gondolat

Mentés