9. Fejezet – Ellopott gondolat

Hogy percek, órák vagy napok teltek el azóta, amióta bezárták a hideg és sötét cellába, Elsie nem tudta eldönteni. Mindenesetre a szomszédos zárkákból átszűrődő hörgések, vonyítások és dübörgések miatt talán még örült is neki, hogy nem látni szinte semmit.

Önkéntelen fogságában volt ideje átgondolni a történteket. Sejtette, hogy pont valami olyasmibe keveredett, amitől Damian meg akarta óvni. Hogy lehettem ennyire idióta! – szidta magát folyamatosan, amióta behozták cellájába. Vagy meghalok, vagy meghalok. Szép kilátások, folytatta gondolatmenetét. És Damian nem fog megmenteni ismét. De jobb is, mert különben még őt is megölik, de persze csak azután, hogy megszerzik a terveket. Ezt is magamnak köszönhetem! Kösz, Elsie, pályázhatsz az év marhája címre! Még szívesen folytatta volna önmaga szapulását, de ekkor kattant börtönének zárja.

– Indulás, hercegnő! – szólt hozzá egy ismeretlen és barátságtalan hang.

Mikor kilépett a folyosóra, megint szembesült a rémlényekkel, akik a többi zárkában tartózkodtak. Némelyik olyan erővel rázta a rácsokat, hogy Elsie attól félt, hogy azok megadják magukat, és valamelyik szörny ráveti magát. Ekkor úgy döntött, hogy nem néz sehova, inkább egyik kísérője hátát kezdte fixírozni. Az egyszer csak egy oldalt lévő ajtót nyitott ki, és betessékelte rajta a riadt lányt.

Elsie úgy érezte, mintha a semmibe csöppent volna. A szoba vakítóan fehér volt, és pár lámpától eltekintve, tökéletesen üres. Még hunyorognia is kellett egy darabig, amíg szeme átszokott a sötétségből a nagy világosságba. Erős kezek tuszkolták befelé, majd érezte, hogy karjai ismét szabadon mozognak, valamint a szájkötéstől is megszabadították.

Mikor kísérői elhagyták a helyiséget, egy kerekesszéket látott megjelenni. A szék háttal állt neki, így nem láthatta, hogy ki ül benne, de gyanította, hogy nem ő fogja innen kimenteni.

– Elisabeth Katherine Lindberg – szólította meg egy rideg hang. – Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk – ezzel a kerekesszék 180 fokos fordulatot vett.

Elsie megnémult a döbbenettől, még a száját is kitátotta. A világ legrémisztőbb emberi lényét látta maga előtt. A férfi fél arcáról hiányzott a bőr és a hús. Ahelyett a csupasz koponyája türemkedett ki, csontjai szinte vakítóan fehérnek hatottak. Úgy nézett ki, mint egy horrorfilm szereplője, akinek letépték a fél fejét. Csak ez nem egy film, hanem a valóság.

– Van egy kedves közös ismerősünk – folytatta a férfi, és méregetni kezdte a lányt. Elsie hirtelen elég bátorságot érzett, hogy megkérdezze:

– És maga kicsoda?

– Milyen neveletlen vagyok, még be sem mutatkoztam – felelte az idegen riasztó mosollyal. – Pollux Divell vagyok.

Hát ettől nem lettem okosabb – gondolta a lány, még mindig kérdő, de egyben rémült tekintettel nézve a vele szemben ülő emberi borzalomra.

– Üdvözöllek a Vaspalota fehér szobájában – szólalt meg ismét, most szinte ünnepélyesen, a magát Divell-ként bemutató férfi.

– Rendkívül találó – vágta rá ironikusan Elsie, mire a kerekesszékes ördögi kacajt hallatott, amitől a lányt kirázta a hideg.

– És még humora is van, remek! – A férfi még somolygott egy darabig. Ha mosolyog, még ijesztőbb – állapította meg magában a lány, miközben az ördögi arcot nézte.

– Gondolom, szeretnéd tudni, hogy miért is vagy itt – váltott komolyabb hangvételre Divell, majd a választ meg sem várva folytatta. – Van a kis barátunknál valami, ami nagyon kell nekem. Vagy netán te is tudsz erről a valamiről? – Elsie próbálta állni a férfi tekintetét, aki rideg érdeklődéssel fürkészte. – Na? Van valami mondanivalód?

– Az égvilágon semmi mondanivalóm sincsen magának! – makacsolta meg magát Elsie, majd karba tett kézzel, elszántan nézett kihallgatójára.

– Hát jó. Ha nem mondasz semmit, nekem úgy is jó. Egyetlen információ sem maradhat titokban előttem, ezt jobb, ha megjegyzed!

A következő pillanatban egy foltos köpenybe öltözött rendkívül borzas férfi lépett be egy rejtekajtón, aki nem mellesleg szinte megszólalásig hasonlított a kerekesszékes arcának ép felére. Összességében pont úgy nézett ki, mint ahogyan a lány egy őrült tudóst képzelt volna el.

– Hívattál, bátyuskám? – kérdezte megszállott hangon, majd megakadt a tekintete Elsie-n. Pillantása mohóvá változott, és szinte felfalta a lányt a szemével. – Ugye nekem adod a szívét Pollux? Már olyan rég volt a kezemben egy ilyen úrilány belső szerve!

Elsie érezte, ahogy felgyorsul a szívverése a félelemtől.

– Erre még visszatérünk Castor. Most szükség lenne az X12-esre! – A borzas szemében ismét megszállottság tükröződött. – Ó, az X12-es remek választás! – és ezzel eltűnt a rejtekajtón keresztül.

Basszus, ezek megkínoznak és utána feldarabolnak! – gondolta a lány, és rémülten szökési útvonal után kutatott, de fehér falakon kívül semmit sem látott, még azt az ajtót sem, amin belökdösték ebbe az átkozott szobába. Miután így kénytelen volt lemondani a meglépésről, új elhatározás született benne, nevezetesen, hogy akármeddig is kínozzák, nem fogja elárulni Damiant, és ezzel együtt a tervek hollétét.

Hamarosan visszatért a fiatalabbik Divell, egy porszívóhoz hasonlatos, de annál jóval gyanúsabb kinézetű szerkezettel a kezében. Az idősebbik fivér feltett egy fülhallgatót, majd intett társának. A borzas férfi Elsie felé irányította a porszívó csövét, és megnyomott egy gombot.

A lány azt hitte, hogy megvakult, miután rájött, hogy nem lát semmit, ám a következő pillanatban legnagyobb meghökkenésére a kerekesszékes rideg hangját hallotta a fejében.

– Tudod, hogy mire kell gondolnod – mondta a férfi, és Elsie hiába próbálta elfojtani a megjelenő képeket, azok megállíthatatlanul pörögtek, akár egy film. Felrémlett előtte Damian, amint idegesen járkál fel-alá egy apró lepukkant motelszobában, és már tudta, hogy vesztett. Legszívesebben kitépte volna az agyát, hogy ne láthassák gondolatait, ne tudhassák meg, ami abban az órában lejátszódott. Kedve lett volna kitörölni minden képet a fejéből, még akkor is, ha így elveszítené a fiú két gyönyörű zöld szemének emlékét…

– Szóval az angyalkánknál van! – hallotta ismét az idősebbik Divell hangját, de az immár nem a fejében szólt. Erőt vett magán, kinyitotta a szemét, és meglepődött, hogy térdepel, mivel nem tudta, hogy mikor kerülhetett a földre.

– A fejébe rejtette az információt! – a férfi hangja immár idegesebben csengett. – Okos húzás, Wyer, okos húzás, de nem eléggé! – Elsie felemelte a fejét, és ránézett Divell gonosz ábrázatára, amin mintha némi gondterheltséget vélt volna felfedezni. – Előttem semmilyen információ nem maradhat titokban! – ismételte meg korábbi kijelentését, bár már jóval bizonytalanabbul.

– De hogyan akarod elkapni az angyalkát? – kérdezte bátyjától a fiatalabbik testvér. A kerekesszékes szeme vészjóslóan megvillant, miközben levette a fülhallgatóját.

– Felhasználjuk a lányt. Tudod, hogy az angyaloknak megmentési mániájuk van. – A férfi arca undort tükrözött. – Megmentik a világot, megmentik az embereket, legyőznek engem. Tévedés. Engem senki sem tud legyőzni! Az idősebbik Wyer is megpróbálta már, és mi lett a vége! Ő volt-nincs, az én hatalmam pedig még mindig sértetlen! Úgy látszik a kicsike az apjára ütött, legalábbis kotnyelességben biztosan. Ideje lesz végre megbűnhődnie! Még apuci tetteiért is! Hogy örök életre megnyomorított! – Miközben beszélt, arca mérhetetlen dühöt sugárzott, tagjai szinte remegtek az indulattól. Elsie kezdett még jobban megrémülni tőle, bár emeddig is kellően unszimpatikusnak találta a Divell családot. Mindazonáltal a férfi kifakadásának nem sok értelmét látta. Miféle angyalok? És mi van Damian apjával?

– Vidd vissza a hercegnőt a cellájába! – adta ki az utasítást a kerekesszékes. – Majd meglátjuk, hogy érte jön-e az angyalkánk. Lehetősége lesz rá, ugyanis visszaküldtem a két balekot a távirányítóval.

– Te mindenre gondolsz, bátyuskám! – rikkantotta a fiatalabbik testvér, miközben eldobta a porszívót. Ezután erősen megragadta Elsie karját, és a bejárati rejtekajtó felé ráncigálta a lányt. Ő próbálta kitépni magát a férfi fogásából, de ezzel csak annyit ért el, hogy amaz még nagyobb erővel szorította. Ám ekkor váratlanul kitárult az említett nyílászáró. Kísérője megtorpant, Elsie pedig hevesen elkezdte rázni a fejét, amint meglátta az éppen belépő személyt. Damian volt az. Smaragdzöld szeme határozottan tekintett az idősebbik Divell felé, és nyugodt hangon megszólalt.

– Engem akartatok. Itt vagyok.

10. Fejezet – Az igazság hatalma

Mentés