2. Fejezet – Emlékek

I can’t tell where the journey will end
But I know where it starts
(Avicii – Wake me up)

Már legalább negyed órája repülünk. Messze elhagytuk a raktárban ránk támadó ügynököket, és lassan Bridgeport külvárosát is. Szeretnék valami biztonságos helyet találni a landoláshoz.

– Meddig megyünk még? – kérdezi Sky, miközben idegesen tekintget lefelé. – Tudod, hogy tériszonyom van!

– Ahhoz képest még jó, hogy Skynak hívnak – mondom mosolyogva, de rögtön belenyilall a fájdalom a lábamba. Próbálom eltitkolni, de nem csinálom elég jól, mert a lány rögtön észreveszi.

– Jól vagy? – Sky szemében aggódást látok, amire megrázom a fejem.

– Persze. Túlélem – felelem, miközben meglátom az ideális leszállási helyet.

A kis tisztás békésen terül el alattunk, remélem, itt nem fognak keresni minket. Óvatosan megkezdem az ereszkedést, bár ez jelen állapotomban nehezebb feladatnak bizonyul, mint amire számítottam.

Amikor már csak néhány méterre vagyunk a földtől, leengedem Skyt. Ő elegánsan landol, én viszont amint leérek, és terhelést kap a lábam, összeesem. Egy darabig csak fekszem a földön, próbálom összeszedni magam.

– Az Őrző szerelmére, te vérzel! – hallom Sky rémült hangját mellőlem. Nagy nehezen föltápászkodom ülő helyzetbe, összecsukom a szárnyaimat, és ránézek a sérülésre. Valóban rosszabbul néz ki, mint ahogy arra számítottam, a gatyám a bal combomnál csupa vér. Sky aggódva pillantgat hol az arcomra, hol a sebre.

Megpróbálom normalizálni a légzésemet, miközben a golyó okozta sérülésemre teszem a kezem, és koncentrálok. Lassan elindul a jól ismert melegség a lábamban, és a seb elkezd összehúzódni. Körülbelül egy perc elteltével már nyoma sincs, aminek rettentően örülök, ugyanis nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni az öngyógyítást egy ilyen fárasztó repülés után.

Sky is elégedetten nyugtázza a sikeremet, majd felpattan mellőlem, és elindul felmérni a terepet. Gyanakvóan körbekémlel minden egyes bokrot, hirtelen egy nyomkereső kutya jut eszembe róla. Miután végzett, visszatér mellém, és leül.

– Továbbra sem tartom biztonságosnak a nyílt terepet – jelenti ki, miközben szórakozottan pörgeti az ügynöktől elkobozott pisztolyt. Megvonom a vállam, igaza van, de most nincs időnk védett hely után nézni, mivel már alkonyodik. A fegyver csöve minden egyes pördülésnél csak néhány centire halad el az arcától.

– Ne játssz már azzal a pisztollyal, a végén még elsül!

– Nyugi, Mikey, tudom, hogy mit csinálok! – mondja gunyorosan, de azért leteszi a fegyvert maga elé.

– Pihenned kellene – javasolom neki, amire csak megrázza a fejét.

– Inkább aludj te, én most nem tudnék. Még mindig kavarog a gyomrom a repüléstől. És te amúgy is jobban tudsz őrködni sötétben.

Egyetértően bólintok, majd lefekszem a gyér fűbe. Most érzem csak meg, hogy mennyire fáradt vagyok: sok energiát kivett belőlem a repülés. Pár percig még a történteken pörög az agyam, az egyre durvuló összecsapásokon az ügynökökkel. Viszont amikor lehunyom a szemem, szinte azonnal elnyom az álom.

Először csak a nagy, vakító fehérséget látom, majd feltűnik egy hosszú, hullámos, vörös hajzuhatag. A lány háttal áll nekem. Oda akarok menni hozzá, de a lábaim nem engedelmeskednek.

– Szükségem van rád – mondja a vörös haj gazdája. Várom, hogy megforduljon, de nem mozdul.

– Ki vagy te? – kérdezem tőle, de nem válaszol. Úgy tűnik, hogy nem hallja, amit mondok.

– Várlak, Michael… – A nevem még hosszú ideig visszhangzik a fehér ürességben, amikor a lány elkezd halványodni.

– Ne, várj, ne menj el! – kiáltom utána, de ekkor érzem, hogy valaki erősen ráz.

Kinyitom a szemem, egy tisztáson fekszem a hátamon, azonban idő közben besötétedett. Sky fölém hajol, és furcsán néz rám.

– Beszéltél álmodban – mondja, miközben gyanakvóan méreget.

Felülök, beletúrok a hajamba. Csak most veszem észre, hogy szaporán lélegzem. Megpróbálok lenyugodni.

– Megint vele álmodtam. – Sky arca elkomorul. – A vörös hajú lánnyal.

– Biztos, hogy nem ismered őt valahonnan? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

– Holtbiztos. Viszont abban nem vagyok olyan biztos, hogy ez egy álom. – Sky erre a kijelentésemre egy furcsa nézéssel válaszol.

– Akkor mégis mi?

– Látomás. Lehet, hogy abszurdnak hangzik, de… – Elharapom a mondatot. Nem tudom megfogalmazni normálisan, amit ezzel a furcsa vízióval kapcsolatban érzek. – Mindig őt látom. Hív engem. És azt mondja, hogy szüksége van rám!

– Ez csak egy álom, Mike! Amit emlékképekből rak össze az agyad! Csak nagyon fáradt vagy, és ezért mindig ugyanazt dobja a gép!

Sky arcán határozottságot látok tükröződni, meg van győződve arról, amit mond. Én pedig nem itt és nem most akarok a lelkére beszélni ezzel a dologgal kapcsolatban, bár úgy érzem, hogy nekem van igazam. Igen, tényleg nem ismerem azt a lányt, de attól még lehet, hogy létezik.

– Cseréljünk – ajánlom neki. – Biztos már fáradt vagy. – Ő erre rábólint, elfordul, és összegömbölyödik a földön, akár egy macska.

A csend nyugtalanítóan vesz körül minket. Elég messze vagyunk már a várostól ahhoz, hogy ne hallatszódjon a járőrkocsik zaja. Felnézek az égre, és meglepődöm, hogy látszanak a csillagok. Elgyönyörködöm a látványban, és eltűnődöm, hogy vajon mikor fognak az omegások valamiféle biogázt bevetni, amitől nem tudunk majd repülni. A helyzetünk egyre csak romlik, és tőlük bármi kitelik.

Sky mordul egyet álmában. Ránézek, és eszembe jut, hogy pár hete még alig tudtam róla valamit.

Skylar Hewitt. Egy évfolyamba jártunk, de alig volt közös óránk, és sohasem beszélgettünk. Köztudott volt róla, hogy a kosárcsapat kapitányának, Aaron Claytonnak a barátnője, aki eggyel járt fölöttünk. Valamint azt is tudtam, hogy balhés csaj: egyszer már majdnem kicsapták, mert összeverekedett két fiúval – és ő került ki győztesként.

Azon a viszonylag kellemes októberi napon éppen egy rettenetesen unalmas töri órán ültem. Már pont készültem bealudni, amikor megszólalt a hangosbemondó: elmondták, hogy dr. Omega megdöntötte a kormányt, és átvette egész Simlandia irányítását. Valamint arra kértek minden tanulót, hogy maradjon a helyén, amíg az ügynökök egyesével mindenkit megvizsgálnak, és eldöntik, hogy mi legyen a sorsunk.

Bevallom, számítottam erre, de reméltem, hogy jóval később fog bekövetkezni. A baljós előjelek mindenesetre már hónapokkal ezelőtt elkezdődtek. Az OmegaCo – miután bekebelezte az Akadémiát – mindenféle génmanipulációs teszteket kezdett, amelyek némelyike zajos sikerrel zárult, valamint a cég igazgatója és egyben tulajdonosa, dr. Omega, nyíltan bírálta a kormányt, amiért nem engedélyezik az olyan eljárásokat, mint az embereken való kísérletezés, vagy a klónozás. Ezek a kijelentések persze hatalmas közfelháborodást okoztak, de ők csak azt hajtogatták, hogy ezekkel hosszabb, egészségesebb életünk lehetne, blablabla. Azért számunkra elég nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék.

Világuralmat akart, legyőzhetetlen hadsereget, talán mutánsokból állót, de legfőképpen azt, hogy az emberek tőle függjenek. Talán vannak, akik az örök élet reményében csatlakoztak hozzá, vagy az is lehet, hogy a hatalomvágy hajtotta őket, mindenesetre néhány hónap alatt sikerült számottevő befolyást szereznie a kormányban.

Szóval akkor és ott úgy véltem, hogy nem várom meg, amíg az ügynökök likvidálásra érdemes személynek állítanak be, úgyhogy nemes egyszerűséggel távoztam az ablakon keresztül.

Amint körülnéztem az udvaron, rögtön megláttam: vagy három ügynök vette körül, ő pedig válogatott szitokszavakkal illette őket. Akkoriban még nem adtak fegyvert a kezükbe, talán ez volt a legnagyobb szerencséje. Hirtelen úgy éreztem, hogy ki kell mentenem: lehet, hogy ez is az angyalok állítólagos megmentési mániája miatt volt, de nem bírtam volna úgy lelépni, hogy otthagyom a három öltönyös között.

Odarepültem mellé, fölkaptam a vállamra, és felszálltam vele. Ezt ő igen kevéssé díjazta, ugyanis összevissza kalimpált, ezzel jócskán megnehezítve a helyzetemet.

– AZONNAL – TEGYÉL – LE! – ordította a fülembe, miközben minden egyes szó kiejtése után csapott egyet a hátamra.

– Oké, felőlem elengedhetlek, de akkor lezuhansz! – Mintha csak most eszmélt volna rá, hogy milyen magasan vagyunk, hirtelen leállt az ütlegeléssel, és inkább belém mélyesztette a körmeit.

Néhány perc múlva leszálltunk egy régi bérház tetején. Amint földet ért, rögtön ellökött magától, és olyan messzire távolodott el tőlem, amennyire csak a tető pereme engedte.

– Te… tu… tudom, hogy ki vagy Lindberg! – Miközben beszélt, vádlón rám mutatott az ujjával. – Mi a francért hoztál ide? Mit akarsz tőlem?

– Ha nem vetted volna észre Hewitt, most mentettelek ki egy halom ügynök közül! – mondtam neki, miközben megpróbáltam közelebb lépni hozzá, de ő rémülten felkiáltott.

– Ne gyere közelebb hozzám! Mi… miféle mutáns vagy te?

Láttam a szemén, hogy fél, és hogy főleg a szárnyaim zavarják, úgyhogy összecsuktam őket. Abban a pillanatban már tudtam, hogy nincs más lehetőségem, minthogy elmondjak neki mindent.

– Nyugi, nem vagyok mutáns! Angyal vagyok.

Sky csak tátogott egy darabig, próbálta felfogni, amit mondtam, majd homlokráncolva, hitetlenkedve így szólt:

– Hogy lehetnél te angyal? Angyalok nem léteznek! Akkor én meg Bella Goth vagyok! – Nagyot sóhajtottam, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű menet.

– Attól, hogy nem mutogatjuk magunkat, mint valami bazári majmok, attól még igenis létezünk – jelentettem ki határozottan, miközben Sky szemeibe néztem. Mivel nem támadott rögtön le, úgy véltem, hogy itt a helye a bővebb magyarázatnak. – Angyalok mindig is voltak, és mindig is lesznek. Közöttetek élünk, és megpróbáljuk észrevétlenül tenni a dolgunkat. Az apánktól örököljük a képességeinket. És ha meghal egy angyal, születik egy új. Ez így működik.

– Ácsi – mondta Sky még mindig értetlenkedve. – Azt mondtad, hogy az apádtól örökölted ezt a… dolgot. De… tudom, ki az apád, William Bell, ő a Landgraab Industries szóvivője! És egyáltalán nem néz ki úgy, mint egy angyal!

– Nem, Will nem az apám – válaszoltam, miközben arra gondoltam, nem biztos, hogy ezt az orrára kellene kötnöm. – Az édesapám meghalt, mielőtt megszülettem volna. – Sky arcán megrendüléssel vegyes csodálkozást láttam. Még senkinek sem beszéltem ezekről a dolgokról.

– Öhm… Sajnálom – nyögte ki végül a lány, én pedig reméltem, hogy sikerült lenyugtatnom kissé.

Gondolataimból valami furcsa zaj zökkent ki. Körbenézek: Sky még mindig egyenletesen szuszog mellettem, és a csillagok is ugyanúgy ragyognak, mint eddig, de valami megváltozott. Veszélyt érzek a zsigereimben.

Hamarosan újra hallom a zajt, olyan, mintha valaki vagy valami motoszkálna a fák között. Ez semmiképpen sem jelent jót. Megrázom Skyt, aki úgy pattan föl, mintha nem is aludt volna, majd fojtott hangon közlöm vele a tényeket.

– Asszem ránk találtak.

3. Fejezet – Mentőakció

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés