3. Fejezet – Mentőakció

You shoot me down, but I won’t fall
I am titanium
(David Guetta feat. Sia – Titanium)

Elbújunk egy bokor mögé, de úgy, hogy jól rálássunk a tisztásra. Sky ott szorongatja a kezében a lopott pisztolyt.

– Ugye, most végre kinyírhatom őket? – kérdezi suttogva.

Szemöldökráncolva nézek rá.

– Még mindig az a terv, hogy el kell kapni egyet. És lehetőleg élve.

– Jaj, ne csináld már! – méltatlankodik a lány. – Mégis mit akarnál kiszedni belőlük?

– Tudom, hogy tartanak fogva angyalokat. Meg kéne tudni, hogy hol, hogy kiszabadíthassuk őket! – Már éppen valami ellenvetést készül megfogalmazni, amikor mozgást látunk, és mindketten ledermedünk.

A két ügynök tőlünk jobbra tűnik fel, kopasz fejük szinte világít a csillagok fényében. Akármilyen sötét is van, ezek mindig napszemüveget hordanak. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a düh, ahogy nézem, hogy pásztázzák át a terepet. Sky megbök, és a pisztolyát mutogatja, amire bólintok, majd feléjük intek.

Amikor épp a tisztás túlsó végében tartózkodnak, jelt adok, amire mindketten kiugrunk a bokor mögül. Egy hátráltató fénygömböt küldök feléjük, mire azok megtántorodnak. Sky egy szökkenéssel közelebb kerül hozzájuk, és mindkét ügynököt leteríti néhány lövéssel. A francba! – fut át az agyamon villámsebességgel a rémület. Mi van, ha mégis kinyírta őket?

Odamegyek a mozdulatlanul fekvő öltönyösökhöz. Az egyiknek nincs pulzusa. A másikat is megvizsgálom, neki két lyuk tátong a hasánál, de még lélegzik.

– Basszus, Sky, mondtam, hogy ne nyírd ki őket! – Meg sem várom, hogy válaszoljon, az ügynökhöz fordulok. – Hol tartják fogva az angyalokat?! – kérdezem tőle dühösen. Nem úgy néz ki, mintha felelni tudna, vagy lehet, hogy nem is akar.

– Válaszoljon! – Most már szinte ordítok. – Hall engem egyáltalán? – Megpróbálom meglátni a gondolatait, de nem találok semmit. Lehet, hogy az idegesség miatt nem működik a képességem. Becsukom a szemem, normalizálnom kell a légzésemet, most nem blokkolhatok le! Azonban amikor újra az előttem fekvő ügynökre nézek, az már nem ad semmi életjelet.

Érzem, hogy elborul az agyam, szinte már itt volt az információ, felcsillant a remény, hogy még többen szállhassunk szembe az elnyomókkal. Ehelyett megint nem jutottunk sehová! Ökölbe szorítom a kezeimet, és fölállok. Sky rémült arccal néz rám. Ő tehet mindenről!

– Miért csináltad ezt?! Amikor megbeszéltük, hogy nem ölöd meg őket! Nagy cucc lenne, ha egyszer tartanád magad a tervhez? – ordítom kikelve magamból. Sky összehúzza a szemeit, mint egy támadásra készülő macska.

– Te meg értsd meg, hogy úgysem tudnál semmit kiszedni belőlük! Nyilván ilyen infókat nem kötnek az orrukra! Ezek totál idióták! – Ezzel nem nyugtatott meg, még mindig remegek a dühtől.

– Honnan tudhatnánk meg, hogy tudnak-e egyáltalán valamit, ha folyton kinyírod őket? Ja, bocsánat Miss. Mindenkinél Mindent Jobban Tudok, nyilván ezt is jobban tudja!

– Oké, Miszter Majd Én Egyedül Megmentem A Világot, csinálj, amit akarsz, de akkor rám ne számíts! – Csak úgy villognak a szemei, miközben felesel, majd elfordul, és dühösen a tisztás tőlem legtávolabbi pontja felé veszi az irányt.

Én még mindig úgy érzem magam, mint aki fel akar robbanni, és rettentően mérges vagyok Skyra. Már ki tudja, hányszor tett keresztbe a terveimnek, ráadásul még sosem volt ilyen közel a cél, mint most. Nem tudom, hogy mikor lesz legközelebb ilyen jó alkalmunk arra, hogy kifaggassuk őket. Keserű csalódottságot érzek, amint ránézek a lábamnál heverő hullákra. Mit kellene tennem? Mi legyen a következő lépés? Felnézek az égre, eszembe jut, hogy talán meg kellene próbálnom beszélni apámmal, de gyorsan el is vetem az ötletet. Ez nem a megfelelő hely, és időpont.

– Mike? – hallom Sky hangját a tisztás túlsó végéből, de nem reagálok. Még mindig dühös vagyok rá.

– Mike, gyere ide, azt hiszem, van valaki a fák között! – Lassan hátrál felém, a hangjában némi félelmet vélek felfedezni. Odamegyek mellé, és fülelek. Tényleg olyan, mintha lenne valaki az erdőben, de furcsa módon most nem érzek veszélyt.

– Szerinted ügynökök? – kérdezi tőlem, miközben a hátam mögé bújik. – Asszem ellőttem az összes töltényemet.

– Nem tudom – felelem bizonytalanul, és a sötét fák felé meresztgetem a szemem. – Mindenesetre mindjárt fényt derítünk rá – mondom, miközben egy gömböt gyúrok a kezeimmel.

– Mit művelsz? – kérdi riadt hangon, de már megszületett az elhatározás.

Begurítom a fényt a fák közé. Az lassan halad előre, megvilágítva a környezetét. Hamarosan egy alak kerül a fénykörbe, de egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy ügynök. Csigalassúsággal botorkál a tisztás széle felé. A fényem elalszik, és egymásra nézünk Skyjal. Az alak, amint kilép a fák közül, összeesik.

Odafutok hozzá, majd megrémülök. Nincs rajta felső, konkrétan szitává van lőve a mellkasa, és már alig van benne élet. Sky mellém lép, és megkövülten nézi a borzalmas sérülést, én pedig rádöbbenek arra, amit már a fénygömb elkészítésekor sejtettem.

– Ez egy angyal.

– Honnan tudod? – kérdezi Sky szkeptikusan.

– Csak felismerem a fajtársaimat! – förmedek rá, de teljesen kétségbe vagyok esve. Meg kell mentenem! De nagyon durva a sérülése, én pedig bizonytalan vagyok a képességeimben.

– Csinálj már valamit! – kiált rám Sky rémülten. Az angyal mellkasára teszem a tenyeremet, és próbálok koncentrálni. A kezem remeg, és alig érzem a gyógyító meleget.

– Mi van már? – kérdi Sky türelmetlenül.

– Nem biztos, hogy meg tudom csinálni – felelem kétségbeesetten.

– Mi az, hogy nem tudod megcsinálni? Angyal vagy az ég szerelmére!

– Igen, aki tizenhat éves, és még nem fejlődtek ki normálisan a képességei – a kezem már csupa vér, és még mindig remeg. – Ilyen mértékű sérüléseket még egy kifejlett angyal sem biztos, hogy be tud gyógyítani!

– Akkor koncentrálj! – adja ki az utasítást, én pedig megpróbálom követni.

Becsukom a szemem, minden erőmmel próbálok a gyógyításra összpontosítani. Most több meleget érzek kiáramlani a kezeimből, mint az előbb, de még korántsem eleget. Kinyitom a szemem, már jobban néznek ki a sebek, de még mindig vér szivárog belőlük.

– Kórházba kell vinni! – Most már a hangom is remeg.

– De a Sacred Spleen Memorialt elfoglalták az ügynökök! – Sky hangja sem nyugodtabb, mint az enyém.

– Akkor melyik védett? Gondolkozz!

– Oké. – Látom rajta, hogy töri a fejét. Jó lenne, ha gyorsan kitalálna valamit, mert én képtelen vagyok rá. – Appaloosa Plains? – Megrázom a fejem.

– Az nagyon messze van!

– Akkor… Belladonna Cove?

– Azt elfoglalták! Mást!

– Jó, jó… – kétségbeesetten rugózik, miközben az ég felé néz. – Twinbrook!

Igen, ez jó lesz, Twinbrook innen nincs messze, és nem tudok róla, hogy ügynökök tanyáznának a kórházában.

– Oké, akkor pattanj! – adom ki az utasítást.

– Elbírsz mindkettőnket? – kérdezi, miközben a hátamra kapom.

– Megoldom.

Felnyalábolom a sérült angyalt, aki aléltan lóg a karjaimban. Így sokkal nehezebb lesz az út, de úgy érzem, hogy sikerülni fog.

Felrepülünk. Sky erősen kapaszkodik, karjait a nyakam köré fonva, viszont az angyalt alig bírom megtartani. Minden erőmre és koncentrációmra szükség van, hogy ne ejtsem el, vagy ne zuhanjunk le. Belegyorsítok, próbálom a lehető legnagyobb sebességet elérni, hogy minél előbb elérjük úticélunkat. Twinbrook nem lehet fél óra repülésnél messzebb, de őszintén remélem, hogy gyorsabban odaérünk.

Úgy tizenöt perc után meglátom a város apró házainak fényeit felderengeni a horizonton. Már teljesen lezsibbadtam, de megpróbálom felszabadítani az utolsó erőtartalékaimat is. Még érzem, hogy az angyal kitart, ez némi reménykedésre ad okot, hogy nem lesz túl késő. Újabb öt perc elteltével néhány csöpp épületet látok elsuhanni alattunk, már közel a cél, csak még egy kicsit bírjam ki. Hamarosan azonban megpillantom a kórházat is.

Ereszkedni kezdek, de már alig van erőm hozzá. Keményen landolunk a Twinbrook Foundation Hospital előtt, megtántorodom, de Sky, akinek biztonságosan sikerült talajt érnie, hátulról megtámaszt. Berohanunk az épületbe, mint valami őrültek. Sky halad elöl, lökdösi be az ajtókat, utat adva nekem. Én már alig bírok menni, összevissza támolygok, mindjárt behányok, és forog velem a világ.

Berontunk az első kórterembe, amit meglátunk, amire mindenki rémülten kapja fel a fejét a benntartózkodók közül. Még utoljára meglátok egy orvosnak kinéző köpenyes alakot az egyik ágy mellett, majd minden elsötétül.

4. Fejezet – Bizalmatlanság

Mentés