8. Fejezet – Drága szabadság

Stuck in my head again
Feels like i’ll never leave this place
There’s no escape
(Linkin Park – Given Up)

A cellában kuporgó nő felemeli a fejét, és rám szegezi kékesszürke szemeit. Úgy érzem, mintha lelassulna az idő, mintha évekig néznénk egymást. Kicsit közelebb mászik a rácsokhoz, tekintetében rémületet látok felfedezni.

– Kicsim! Te mit keresel itt? – szólal meg végül elhaló hangon. Én még mindig nem jutok szóhoz: annyira törékenynek, annyira elgyötörtnek látom, mint még soha életemben. Szép arcát apró hegek borítják, szemei beesettek. Nem hagyhatom itt, hogy tovább kínozzák!

– Kiszabadítalak, anya! – mondom, miközben elkezdem rázni a rácsot, ami természetesen meg se moccan. Aztán egy fénygömbbel próbálkozom, de azzal sem járok sikerrel.

– Velem ne foglalkozz! Inkább menekülj! – tanácsolja anya, de én csak rázom a fejem. Valahogy ki kell juttatnom őt innen!

– Gyere már, majdnem kész a teleport! – csendül fel Sky hangja valahonnan a folyosó végéről, majd lépteket hallok. – Sietnünk kell! – hallom a hangját közvetlenül mellőlem, majd érzem, hogy megragad, és megpróbál felfelé rángatni, de én nem hagyom magam.

– Nem érdekel! Ki kell szabadítanunk anyát! – mutatok a cellára, de ekkor ismét hangokat hallok, most a folyosó másik végéről.

– Ne csináld, Mike, mindjárt utolérnek minket az ügynökök! – noszogat Sky, és nagy nehezen talpra állít, de én még mindig csak a rácsokat fogom.

– Ne törődj velem, engem nem fognak bántani! – jelenti ki anya, de látom, hogy sír. – Vigyázz magadra, kicsim!

Ekkor meglátom az ügynököket a folyosó végén bekanyarodni, teljesen bepánikolok. Nem, nem hagyhatjuk itt! Nem veszíthetem el megint! Sky erőteljesen rángat a teleport-terem irányába, az ellenség pedig egyre csak közeledik.

– Visszajövök! Megígérem!- ordítom, miközben engedek Sky lökdösésének, és elindulok a kifelé vezető úton.

Berontunk a teleport-terembe, és odarohanunk a szerkezethez, ami alatt már ott áll Orion, Emeric pedig az irányítópulttal bajlódik. Rettenetesen dühös és kétségbeesett vagyok anya miatt és totálisan kuszák a gondolataim.

Épp amikor Emeric lenyomná az indítógombot, több dolog is történik. Az ügynökök betörik az ajtót, és megeresztenek néhány lövést felénk. Emeric ráüt a start gombra, de így nem tudja kivédeni a közeledő golyókat…

– Nem! – kiáltom, és még látom, ahogy Emeric összeesik az irányítópult mögött, majd beszippant a sötétség.

***

Keményen landolunk, de mindannyiunknak sikerül talpon maradnia. Várnom kell pár másodpercet, amíg tudatosulnak bennem a történtek.

– Vissza kell mennünk! – mondom remegő hangon, miközben Orionra nézek, ő viszont csak csóválja a fejét.

– Nem mehetünk vissza.

– Miért nem? – kérdezem indulatosan.

– Szúr az oldalam – állapítja meg Sky az említett testrészét fogva.

Elveszi a tenyerét, és látom, hogy vérzik. Ő lassan felemeli a fejét, szemében rémületet látok tükröződni és én is hasonlóképpen megijedek.

A következő pillanatban összecsuklik, de odaugrok, és elkapom. Basszus! Sky fájdalmasan nyög egyet, én pedig az oldalára teszem a kezem.

– Nyugi – ez inkább magamnak szól -, mindjárt meggyógyítalak – bíztatom, de annyira remegek az indulattól és a kétségbeeséstől, hogy nem érzek semmit. Már megint erejüket vesztik a képességeim. De miért pont most?!

– Mike, hagyd, megcsinálom – ajánlja Orion, és én átadom neki Skyt. Szánalmasnak érzem magam.

Elfordulok tőlük, valahol az elmém sarkában tudatosul, hogy egy erdőbe kerültünk, de most pont nem érdekel. Őrült tempóban cikáznak a gondolatok a fejemben, zavarosan, kontrollálhatatlanul. Tudom, hogy terv nélkül visszamenni őrültség lenne, de úgy érzem, hogy az én hibámból maradt ott Emeric és anya. Ha nem ragadok le annál a fekete izénél talán több időnk lett volna…

Reflexszerűen beletúrok a hajamba, még az se érdekel, hogy csupa vér a kezem. Felnézek az alkonyi égre, és azt kívánom, bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy mindent másképp csináljak. Valaki váratlanul megérinti a vállamat.

Odanézek, Sky az: csupa vér a felsője, de ezen kívül szerencsére már nincs semmi baja. Ez persze ismét csak nem az én érdemem, ugyanis már megint a lehető legrosszabbkor blokkoltam le. Hirtelen eszembe jut egy megválaszolatlan kérdés.

– Miért nem mehetünk vissza?

– Nem lenne értelme – válaszolja komoran Orion.

– De hát Emeric…

– Ne foglalkozz vele. Emeric azt tette, amit tennie kellett – Orion egy pillanatnyi hatásszünet után folytatja: – Beteljesítette a küldetését.

– Hogy micsoda? – Az agyam alig bírja feldolgozni ezt az új információt. Most még sebesebben igyekszik helyrerakni a kirakós kockáit, de nem jár sikerrel. – Az volt a küldetése, hogy megölesse magát pár ügynökkel?

– Nem – feleli Orion -, az, hogy megmentsen minket.

Egy pillanatig nem jutok szóhoz. Ránézek Skyra, ő is csodálkozással néz Orionra, majd felém fordítja gyönyörű kék szemeit. Hirtelen mázsás súllyal nehezedik rám a veszteség érzése. Eddig legalább egy szemernyi esélyt láttam rá, hogy meg tudjuk menteni, de most minden szertefoszlott. Felrémlik előttem anya megkínzott arca, és érzem, hogy valami szúrni kezdi a szemem.

Sky szomorúan néz vissza rám, majd közelebb lép és hozzám simul. Én viszonzásul átkarolom, és magamhoz szorítom, de már nem bírom visszatartani a könnyeimet.

– Nyugi – suttogja a fülembe, miközben gyengéden simogatja a hátamat. Nem bírom elengedni. Nem akarok ránézni, mert félek, hogy szemrehányást fogok látni a szemében, amiért ez az egész megtörténhetett.

Ki tudja, meddig állunk így egymás karjaiban, de amikor lassan kibontakozunk az ölelésből, már teljesen nyugodt vagyok. És Sky szemében sem látok indulatot, csak valami egészen mást.

Körülnézek, de nem találom Oriont. Már épp kezdenék megijedni, amikor meglátom a levegőben néhány méterre fölöttem. Nemsokára elegánsan landol előttünk, majd így szól.

– Véleményem szerint Riverblossom Hills közelében lehetünk. Úgy tudom, hogy a védőangyal itt elesett, szóval nem tanácsos bemenni a városba, de vannak faházak a közelben, szerintem találhatunk egy elhagyatottat. És jó lenne, ha sietnénk, mert nem az évszaknak megfelelően vagyok öltözve – tudatja velünk, miközben fedetlen felsőtestét dörzsölgetve áll egyik lábáról a másikra.

– Akkor mire várunk? – szólítom fel a többieket indulásra.

Orionnak igaza volt, ugyanis egy jó tíz perces sétát követően találunk is egy erdei házikót. Látszik, hogy jól karbantartották, bár olybá tűnik, hogy jelenleg nincsenek lakói. Sky szemfülesen talál egy pótkulcsot a bejárat előtti egyik virágcserép alatt, amivel be tudunk jutni a faházba.

Összkomfortos lakótér tárul szemeink elé, kényelmes ülőalkalmatosságokkal, és egy kandallóval. Jobbra nézve egy apró, de annál jobban felszerelt konyhát találunk, a túloldalt pedig három ajtó sorakozik. Orion ösztönösen elindul a középső felé.

– Azt hiszem, nekem muszáj lezuhanyoznom, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most szabadult egy őrült laboratóriumából – jelenti ki szellemesen, és úgy tűnik, hogy tényleg jó felé ment, mert megtalálta a fürdőszobát.

– Nézzünk körül – javasolom Skynak, aki bólint, és mindketten elindulunk az első ajtó felé.

Amint benyitunk, megállapítom, hogy ez a szülők szobája lehetett. Legalábbis egy franciaágy foglalja el a tér nagy részét, és mindenféle dísztárgyak kapnak helyet a vitrinben. A hely összességében kellemes hatást kelt, még néhány növény is díszíti a bútorokat.

– Szerintem aludjon itt Orion – szólal meg végül Sky. – Reméljük, a másik szobában lesz hely mindkettőnknek. Bár alhatunk a földön is, az már nagyon megy – mondja, és egy grimasz kíséretében elindul a harmadik ajtó felé.

Belépve hirtelen nem tudom, hogy mit mondjak, de Sky nyilván nem erre számított. Úgy tűnik, hogy két lány lakott ebben a szobában, ugyanis a helyiség minden egyes négyzetcentimétere rózsaszín. Viszont van emeletes ágy, úgyhogy legalább elférünk.

– Hát ez fantasztikus – húzza fel szemöldökeit Sky. – Rég láttam ennél undorítóbb szobát. – Arckifejezése láttán nevetni támad kedvem. – És ki az az őrült, aki ilyen nyálas fiúbandákat hallgat? – mutat néhány poszterre a falon, miközben olyan fejet vág, mintha lócitromot szagolna.

– De legalább van emeletes ágy, hogy a magasban még kényelmesebben érezhesd magad! – cukkolom a tériszonyával.

– Megy fel oda a halál.

– Hú, akkor én a halál vagyok! – mondom, és a vállára teszem a kezem. – Megöllek, kitépem az agyadat, és megeszem!

– Jé, ma már egyszer tényleg majdnem meghaltam! Ha nincs Orion, már nem élnék.

A szavai gyomron vágnak, rögtön elengedem, és elfordulok tőle. Komolyan, miért kellett felemlegetnie csúfos beégésemet? Ismét előtörnek a Vaspalotabeli események képei, amiket már néhány perce sikerült elfojtanom. Csöndben elindulok kifelé a szobából.

– Mike, nem úgy értettem! – szól utánam Sky, de nem akarom hallgatni a magyarázkodását. Igaza van. Ha nem lenne Orion, nem tudtam volna megmenteni. Ez van.

Belépve a nappaliba, meglátom az angyalt, aki tiszta ruhákban, immár teljesen felöltözve ül a kanapén. Rám néz, látja, hogy pocsék hangulatban vagyok, úgyhogy nem szól hozzám, csak a homlokát ráncolja. Én fogom magam, és elmegyek fürdeni.

Miközben állok a zuhany alatt, még mindig kattog az agyam. Hiába próbálom másra terelni a gondolataimat, azok nem engedelmeskednek. Erőteljesen megdörzsölöm az arcom, hátha attól jobb lesz valami, de ez sem használ. Végül csak kimászom a zuhanyzóból, felkapom, amit találok, és kivánszorgok a nappaliba.

Sky, amint meglát, felpattan ültéből, és beviharzik a fürdőszobába. Valószínűleg most azt hiszi, hogy haragszom rá. Pedig nem rá haragszom, hanem magamra.

Lezuttyanok Orion mellé a kanapéra, és csak bámulok ki a fejemből. Már várom, hogy ő is szemrehányásokat tegyen, de ehelyett barátságos hangon szól hozzám.

– Mi a gáz? – Egy darabig még nem válaszolok, próbálom valahogy összeszedni a gondolataimat.

– Miért vagyok ilyen gyenge? – kérdezem, és a szemébe nézek. Úgy tűnik, mintha meglepődött volna a kijelentésemen.

– Nem vagy gyenge – feleli határozottan, amire megrázom a fejem.

– Amint eluralkodnak rajtam az érzelmeim, leblokkolok! És még azt sem vagyok képes megcsinálni, ami amúgy menne!

– Hagyd már! Ez tök normális – rántja meg a vállát. – Sőt. Azt kell, hogy mondjam, hogy a korodhoz képest meglehetősen fejlettek a képességeid. Amikor annyi idős voltam, mint te, még magamat sem tudtam meggyógyítani, nemhogy másokat!

Most rajtam van a meglepődés sora, bár nem vagyok biztos benne, hogy nem csak azért mondja, hogy jobban érezzem magam.

– Komolyan?

– Aha – bólint jelentőségteljesen. – Mondjuk, lehet, hogy én meg alulfejlettnek számítottam. Apám folyton árgus szemekkel figyelte, hogy mikor alakulnak már ki a képességeim. Elég vicces volt.

Ekkor kilép Sky a fürdőszobából, kissé csillog a haja a víztől, és végre lecserélte a csupa vér szerelését is. Meg kell hagyni, tiszta ruhában valahogy jobban néz ki. Leül a szomszédos karosszékbe, de még mindig nem mer a szemembe nézni. Ebben a pillanatban fölvetődik bennem egy furcsa gondolat.

– Hogyan kaptak el? – szegezem Orionnak a kérdést, amin elgondolkodik egy pillanatra, először úgy tűnik, mintha nem is akarna válaszolni.

– Hát, nem is tudom. Az a nap elég pocsékul sikerült. Pedig nem is péntek 13-a volt!

– Miért hagytad magad?

– Dehogy hagytam magam! Túlerőben voltak! – Valamiért van egy olyan érzésem, hogy hárít, de nem akarok belenézni a fejébe, mert valószínűleg úgysem járnék sikerrel. Ezért inkább csak értetlenül nézek rá.

– Tudod, vannak olyan dolgok, amiknek csak úgy meg kell történniük – folytatja sejtelmesen a mondanivalóját. Én még mindig nem értem, hogy mire akar kilyukadni, de úgy tűnik, hogy nem hajlandó több információt megosztani az elfogásával kapcsolatban.

– De van egy nagyon rossz érzésem – jelenti ki, amire egy gyors pillantást váltunk Skyjal. Olybá tűnik, hogy Orionnak nehezére esik kimondania a dolgot, ám végül egy nagy sóhajtás után ismét megszólal: – Szerintem van egy áruló köztünk.

– Áruló? Mármint hogy köztünk? – kérdezem meghökkenve.

– Úgy, hogy egy angyal az omegásokkal van.

– Ez kizárt! – vágom rá azonnal. Hogyan is lehetne? Az angyaloknak az a feladatuk, hogy megmentsék az embereket!

– Már miért ne lehetne? Volt már rá példa a történelemben. Vannak, akik nem gondolják komolyan a feladatukat, és elfordulnak a küldetésüktől. Lehet, hogy csak a hatalomvágy hajtja őket, vagy egyszerűen csak engednek valamilyen földi csábításnak. Az angyalok sem egyformák. Lehet, hogy te azt gondolod, hogy az életedet is adnád a küldetésedért, valaki pedig hülyeségnek gondolja az egészet.

Beletelik pár másodpercbe, amíg sikerül felfognom, amit Orion mondott. Eddig még nem hallottam olyan angyalokról, akik önként tagadták meg a küldetésüket. Ez teljesen felfoghatatlan! Én sohasem fordulnék el attól, amit meg kell tennem!

– És honnan gondolod ezt? – kérdezem kissé félve.

– Túl sokat tudnak rólunk. Ezt tapasztaltam, amíg fogságban voltam. Igaz, hogy Divellék eléggé feltérképezték a fajunkat, de amikor elpusztultak, igen sok kutatásuk is elveszett. Nem hiszem, hogy csak az ő anyagaikból dolgoztak volna.

Egy darabig egyikünk sem szólal meg: ez a feltevés mindenkit letaglózott. Én még mindig alig bírom elhinni, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges, de valószínűleg Orion jobban tudja, mint én, és lehet, hogy van benne valami. A dermesztő csendet végül Sky töri meg.

– Oké, szerintem elég késő van már, és én úgy érzem, mintha ez a nap egy hétig tartott volna. Aludjunk rá egyet, aztán majd holnap meglátjuk, hogy mi lesz.

Bólintok, és elindulok valami alvós ruhát szerezni a szülői szobából. Most ahogy így belegondolok, a tagjaimat ólomsúlyúnak érzem, de az agyam még mindig ezerrel pörög. Nem hiszem, hogy fogok tudni aludni.

Amikor átöltözve belépek a rózsaszínű szobába, Skyt már az alsó ágyban találom, tetőtől talpig beburkolózva. Óvatosan fölmászom az emeletre, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel. Amint lehunyom a szemem, a történtek képei kezdenek villogni a fejemben, akár egy rémesen élethű, végtelenített film. Újra látom az ügynököket, ahogy üldöznek minket, a fekete leírhatatlan izét, és anyát, bezárva egy rideg cellába.

Ám egy idő után megváltozik valami.

9. Fejezet – Orion

Mentés

Mentés