14. Fejezet – Érinthetetlen

Reachin’, searchin’ for something untouched
(Nightwish – Amaranth)

– Hogy micsoda? – teszem fel zavartan a kérdést. Érinthetetlen? Még sosem hallottam érinthetetlenekről. Kérdőn nézek Orionra, hátha ő meg tudja magyarázni, és úgy tűnik, hogy tényleg tud valamit, mert mintha erősen törné a fejét.

Érinthetetlen… – mormogja alig hallhatóan, miközben Grace-t méregeti. A következő pillanatban csodálkozás ül ki az arcára, amit igazán nem tudok mire vélni.

– Bocsánat, én nem ismerem az érinthetetleneket – próbálok mentegetőzni, mivel olybá tűnik, hogy rajtam – és persze Skyon – kívül mindenki képben van.

– Az érinthetetlenek rendkívül ritkák – kezdi magyarázni Orion. – Igazából nem sokat tudok róluk, azon kívül, hogy egy angyalnak és egy félvérnek a gyerekei.

– Akkor talán majd mi elmagyarázzuk – ajánlja fel Lewis, és hellyel kínál minket a nappaliban sorakozó ülőgarnitúrákon.

Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, mindannyian kíváncsian nézünk a férfire, aki rögvest elkezdi mondandóját.

– Először is, Orion helyesen mondta, hogy az érinthetetlenek egy angyal és egy félvér gyermekeként születnek. Ez már alapvetően is ritka dolog, ugyanis az angyalok rettentően kevesen vannak. A Kódex szerint hivatalosan Simlandia minden városára kell jutnia egy angyalnak. Ez persze a legtöbbször nincs így, ha például egy angyal sokáig él, és van egy fia, aki szintén angyal. Viszont túlszaporulat nem fordulhat elő egy városon belül, mivel akkor félvérek születnek. – Itt tart egy lélegzetvételnyi szünetet, miközben összenéz Margarettel.

– Másrészt annak az esélye, hogy egy angyal találkozzon egy vele nem rokon félvérrel elég kicsi, az pedig, hogy még utódot is hozzanak világra nagyjából egyenlő a nullával. Nem is kell mondanom, hogy ehhez a félvérnek nőneműnek kell lennie, ami körülbelül az eddigi esélyeket is a felére csökkenti.

Ránézek Grace-re, aki az anyukája mellett húzódik meg, és a térdeit szuggerálja. Egyelőre nem látom, hogy bármi különleges lenne benne, azon kívül, hogy még nem hallottam megszólalni a látomásomon kívül.

– Igazából az utolsó érinthetetlent századokkal ezelőtt regisztrálták, ezért nem biztos, hogy pontosak az adataim, vagy a feltételezéseim – folytatja mondókáját Lewis. – Mindenesetre próbáltam minél több dolgot megtudni róluk. Az érinthetetlenek többek, mint a félvérek. Például – ahogy bizonyára azt te is észrevetted – öröklik az angyalgént, ami zöld szemet eredményez. Bizonyos értelemben viszont kevesebbek, mivel nincs saját erejük, amit használni tudnának.

Ezt nem értem. Mi olyan nagy szám az érinthetetlenekben, ha csak zöld a szemük? Tök jó, hogy bennük van az angyalgén, de nem sokra mennek vele. Mindenesetre úgy néz ki, hogy Lewisnak még van mondanivalója, úgyhogy egyelőre visszatartom a kérdéseimet a témával kapcsolatban.

– Viszont – Itt jelentőségteljesen ránéz unokahúgára, aki továbbra sem néz fel -, az érinthetetlenek rendkívül erősek lehetnek egy angyal társaságában. Tulajdonképpen katalizátorként működnek: egy kiválasztott angyal erejét megsokszorozhatják. Ebben rejlik különlegességük.

– És én lennék az a kiválasztott angyal? – kérdezem megdöbbenve, mivel mindenre számítottam, csak arra nem, hogy majd kapok egy katalizátort egy szende vörös lány képében.

– Grace megálmodta – jelenti ki határozottan Lewis, miközben egy bólintással még nagyobb jelentőséget ad szavainak.

– És akkor most… – bizonytalanodom el. Még mindig akadnak hiányos részletek a történetben, valahogy nem áll össze a kép. – Mit kellene csinálnom?

– A kiválasztott angyalnak, és az érinthetetlennek az erő transzformációjához szoros érzelmi köteléket kell kialakítania.

Hirtelen meghűl az ereimben a vér, valamiért nem tetszik nekem ez a kijelentés, félek, hogy valami olyasmit fogok hallani, amit nagyon nem szeretnék. Lopva ránézek Skyra, aki összehúzott szemekkel néz Lewisra, mint aki mindjárt vitába akar szállni vele. Mindenesetre nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba, ezért óvatosan megkérdezem.

– És mit értesz pontosan „szoros érzelmi kötelék” alatt? – Lewis kissé felhúzza a szemöldökét.

– Szerintem tudod te, hogy mit értek alatta.

Basszus. Úgy ér ez a válasz, mintha jól fejbekólintottak volna. Kétségbeesetten ránézek Grace-re, aki most már mintha el is pirult volna, miközben még mindig a térdét fixírozza. Hogy én ezzel a csajjal? Az kizárt! Semmi vonzót nem találok benne, eddig csak egyszer nézett rám, de az sem tartott sokáig. Szinte betegesen szeplős az arca, és különben is hány éves lehet? Tizenhárom? Nem, biztos, hogy nem teszem meg.

Rémült arccal fordulok Sky felé, aki viszont nem néz rám vissza, hanem karba tett kézzel ül, és úgy tesz, mint aki nagyon érdekesnek találja a bútorokat. Aztán Orionra nézek, és azt várom tőle, hogy cáfolja meg, amit Lewis mondott, ám ő nem szólal meg, csak fürkészve néz hol rám, hol pedig Grace-re.

– És ez… biztos? – teszek fel még egy idióta kérdést, hátha van még valami remény számomra.

– Az összegyűjtött információim alapján majdnem teljesen biztos vagyok benne – válaszolja Lewis, miközben engem vizslat szürke szemeivel.

Csak majdnem? Próbálok belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, de ahogy a férfi méreget, rögtön el is száll minden bátorságom, hogy megkérdőjelezzem, amiket mondott. Hirtelen kedvem támadna kirohanni a lakásból, de eszembe jutnak a strázsáló ügynökök, így inkább csak kétségbeesett fejjel nézek magam elé. Hogy fajulhattak el idáig a dolgok? Reggel még örömmel vártam, hogy találkozzam Grace-szel, de most már inkább a hátam közepére kívánnám az összes érinthetetlent, meg azt, aki ezt az érzelmi mit tudom én mit kitalálta.

– Biztos éhesek vagytok, készítek valamit enni! – próbálja oldani a feszültséget Margaret, és elindul a konyha irányába.

– Anya, én nem vagyok éhes – pattan fel váratlanul Grace, és elviharzik a szobája felé. Tényleg olyan vékonyka a hangja, mint a látomásaimban.

Sky még mindig nem néz rám. Most biztos haragszik, bár nem tudom, hogy miért, mert én nem tettem semmit. A körülmények áldozata vagyok! Bár most hogy így belegondolok, én is nyilvánvalóan hibás vagyok. Miért kellett idejönnünk? Tiszta idióta voltam, amiért azt hittem, hogy bármit is segíteni fog Belladonna Cove. Csak még jobban összezavarodtam, nemhogy kitisztultak volna a dolgok.

Orion kedélyesen elkezd beszélgetni Lewisszal, mi pedig kukán ülünk egymás mellett Skyjal. Próbálom újra átgondolni a dolgokat. Szóval nekem össze kellene jönnöm Grace-szel, aki ezzel megnövelhetné az erőmet. Viszont itt van Sky aki… Akivel lenni szeretnék. Viszont eddig meg küzdöttem ellene. Lehet, hogy jobb is lenne így mindenkinek? Sky ki fog heverni engem, és én meg Grace-szel az oldalamon sétálok a halál karmai közé? Ez lenne a sorsunk? Beletúrok a hajamba, és sóhajtok egyet. Fel kellene adnom a saját érzéseimet a világ érdekében? Biztos, hogy ez így helyes?

– Kész az ebéd, remélem szeretitek a halat! – zökkent ki a háziasszony mélabús merengésemből.

***

A férfiak társaságában ülök, akik most éppen azon vitatkoznak, hogy a Lámák eddig hogyan teljesítettek a bajnokságban. Kissé értetlenül állok a témaválasztás előtt, mert egyrészt jelenleg nincs bajnokság, másrészt pedig az sem biztos, hogy egyáltalán valaki életben van még abból a csapatból.

Már teljesen besötétedett, de a két lányt azóta sem láttam: Grace a saját szobájába zárkózott be, Sky pedig a nekünk alvásra kijelölt vendégszobába. Rosszul viselem, hogy nem vagyunk beszélőviszonyban, hihetetlen, hogy egy ilyen aprónak tűnő hülyeség miatt hogy meg tud változni minden.

Délután vendéglátóink kifaggattak minket átélt kalandjainkról, amiket Orion kissé vicceskedve elő is adott. Nem sokkal később megtudtam, hogy innen, Belladonna Cove-ból indult minden, ami kissé meglepett, mert eddig abban a hitben voltam, hogy Bridgeport volt az első elfoglalt város.

– Jut eszembe, van valami, amit meg szeretnék mutatni nektek! – pattan fel Lewis a kanapéról, és lázas kutatásba kezd az egyik könyvespolcnál. Kissé csodálkozva összenézünk Orionnal, aki végül csak megvonja a vállát. Egy jó perc múlva vendéglátónk elénk lép egy vaskos könyvvel a kezében.

– Biztosan találsz majd benne valami érdekeset – jegyzi meg, miközben átnyújtja nekem a kötetet.

Ahogy jobban megnézem, igazán ósdi egy példány, kissé foszladozik a bőrből készült borítása, és a lapok szélei is már igencsak kopottasak. Kérdőn nézek Orionra, akinek viszont felcsillan a szeme.

– Ez eredeti? – kérdi kíváncsian.

– Igen, már elég régóta a birtokunkban van.

– Hihetetlen! – ámul el Orion. – Még sosem láttam egy eredeti Kódexet sem! Másolatunk nekünk is volt belőle, de az a példány már igencsak elavult.

– És mi a különbség egy eredeti és egy másolat között? – kérdezem kissé értetlenül.

– Az, hogy az eredeti változik – magyarázza Lewis hozzáértően. – Ha meghal egy angyal úgy, hogy beteljesítette a küldetését, belekerül a Kódexbe. Igazából senki sem tudja, hogy ez hogyan történik, vagy miért, de magától bővül, olyan, mintha élne. A másolatok pedig csak sima könyvek, csak azokat a pillanatnyi adatokat tartalmazzák, amiket a másoláskor beleírtak.

Némi izgalom fog el így, hogy már tudom, hogy mi ez. Egy igazi Kódex! Még másolat sem volt sosem a kezemben, bár apától már hallottam a létezéséről.

Óvatosan kinyitom a vaskos könyvet, és elolvasom az első oldalt, amin ennyi áll, cikornyás betűkkel: Angyaloknak Csodás Életirül Való Codex.

– Megengeded, hogy gyorsan megnézzek valamit? – kérdi tőlem Orion izgatott csillogással a szemében. Átadom neki a Kódexet, mire ő mohón – bár vigyázva az éltes kötetre – lapozgatni kezdi. Nemsokára meg is találja, amit keresett, mert buzgón belemerül egy lap tartalmába. Megpróbálok odasandítani, hátha ki tudok belőle betűzni valamit, de nem járok sikerrel.

– Tudtam! – kiált fel nemsokára, de olyan váratlanul, hogy egy pillanatra megrémülök. – Apám beteljesítette a küldetését! Valami gengszterrel együtt lelte halálát abban az átkozott csatornában! – Orion arca olyan határtalan boldogságot sugárzik, hogy én is elmosolyodom.

A következő pillanatban kilép Margaret a fürdőből, és Orion derűsen dudorászva elindul felváltani. Én az ölembe veszem a vaskos Kódexet, és rápillantok a férfi apjáról szóló oldalra. Még egy kép is van róla, bár inkább nevezném rajznak. Barnaby Silas Marshall, olvasom el a nevét. Egészen hasonlít Orionra, állapítom meg végül, majd tétován ellapozok.

Néhány oldallal előrébb valami olyasmit találok, ami egészen felvillanyoz: apa néz vissza rám. Bár láttam már róla képet, és szoktam is vele néha beszélni, de így mégiscsak egészen más, hogy a Kódexben látom. Mohó izgalommal elkezdem olvasni az élettörténetét. Bár a nagy részét már ismerem, de azért találok pár apró új információt. Amikor a küldetése beteljesítésének történetéhez érek – amit természetesen már betéve tudok – határtalan büszkeség fog el, hogy az ő fia lehetek. Ő szembe mert szállni nyíltan az ellenséggel, ráadásul győztesen is jött ki az összecsapásból. Bárcsak nekem is lenne elég erőm és bátorságom, hogy megtegyem, amit kell!

Miután kigyönyörködtem magam az apáról szóló oldalban, szórakozottan elkezdem lapozgatni az ódon könyvet. A vége felé azonban alig találok pár kitöltött oldalt, ami egészen furcsa, rossz érzéssel tölt el. Az utolsó oldalon találom meg Emericet. Ugyanazzal a kissé gyanakvó nézéssel van ábrázolva, amivel minket is általában méregetett. Elgondolkozom: ez semmiképpen sem jó jel. Biztos, hogy haltak meg azóta angyalok, de ezek szerint ők nem teljesítették a küldetésüket. Visszább lapozok, hátha találok valamit Riverview-ról, de semmi. Pedig az ottani angyal biztosan nem él már. Nem jó ez így. Ha nem teljesítjük be a küldetésünket, semmi esélyünk sincs.

A kilátástalanság, a szomorúság, és az álmosság keveréke lesz úrrá rajtam, amikor megpihentetem a fejem a kanapé háttámláján. Mi lesz, ha dolgunk elvégzése nélkül meghalunk? Mi lesz akkor a világgal, ha mi már nem fogunk tudni vigyázni rá?

***

Egy templomban állok az oltár előtt, ki vagyok nyalva, úgy nézek ki, mint egy pingvin. Körbenézek, a rózsaablakokon beszűrődő fények színesbe borítják az épületet. Hátranézve rengeteg embert látok a padsorokban ülni, de a nagy részüknek nem tudom kivenni az arcát. Azt kell, hogy mondjam, eléggé hülyén érzem magam.

Kinyílik a hatalmas bejárati ajtó, és belép rajta a menyasszonyom. Gyönyörű, hófehér ruhája lágyan lengedezik a lába körül, miközben felém lépdel. Mindenki csak őt figyeli, ő viszont szigorúan előre néz. Amint közelebb ér, akkor látom meg az arcát: kusza vörös tincsei aranyos kontyba vannak rendezve. Hirtelen elfog a pánik, és lever a víz.

Amikor Grace mellém ér, még akkor sem néz rám, csak idegesen szorongatja hófehér csokrát. Ránézek apámra, a tanúmra, azonban semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni az arcáról. Ez most komoly? Hitetlenkedve nézek a menyasszonyra, majd a mellette álló Lewisra, de egyikőjük sem néz rám.

– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk két szerelmes szív egymásra találásának… – Milyen szerelmes szívek? A pap szavai mintha egyre lejjebb tuszkolnák a már amúgyis a gyomromban tanyázó ketyegőmet. Nem, ez csak valami tévedés lehet! Nekem nem kellene itt lennem!

– Grace Evangeline Swanson, elfogadod-e férjedül az itt megjelent Michael Caleb Lindberget?

Grace félénken toporog, én valószínűleg borzalmasan rémült fejet vághatok, mert Lewis egy lesújtó pillantással illet. Majd finoman megböki a menyasszonyt, mire ő kiprésel magából egy halk igent.

Úgy érzem, mintha a síromat ásnák, legszívesebben kirohannék a templomból, de Lewis még mindig szúrósan néz rám. Tudom, hogy meg kellene tennem.

– És te, Michael Caleb Lindberg, elfogadod-e feleségedül az itt megjelent Grace Evangeline Swansont?

Hirtelen néma csönd lesz, és minden tekintet rám szegeződik. Úgy érzem, mindjárt megfulladok ebben a nevetséges hacukában. Ki kellene mondanom, hogy “igen”, de nem bírom, egyszerűen a nyelvem nem engedelmeskedik. A szívem vadul kalapál a gyomromban, én pedig csak azt érzem, hogy nem akarom.

Hátra sandítok, meglátom az első sorban Margaretet, ahogy a könnyeivel küszködik, Oriont, aki fürkésző tekintettel vizslat engem, és Skyt, aki karba tett kézzel, duzzogva ül, és rám sem néz. Bűntudatom támad, de már nem is tudom, hogy miért. Talán azért, mert inkább őt szeretném itt látni magam mellett csupa fehérben, vagy azért, mert tudom, hogy ki kellene mondatom azt az átkozott két szótagot, de nem bírom.

Ránézek apára, de ő még mindig érzelemmentesen áll mellettem. Lewis már a kezeit ropogtatja, a pap pedig idegesen malmoz az ujjaival. Nem bírom megtenni! Én ezt nem akarom! Ki kell innen szabadulnom!

– Michael! – szólít meg Grace, de úgy, hogy közben nem mozog a szája. Mi a szösz?

– Michael! – hallom újra a nevem, és most jövök csak rá, hogy az a fejemen kívülről szól. Valami lágyan megbök, és én felriadok.

Csurom víz vagyok, szétterpesztett lábakkal ülök a kanapén, ölemben még mindig itt van a nyitott Kódex. Gyorsan helyrerakom a dolgokat a fejemben és becsukom a vaskos könyvet. Észreveszem, hogy Grace ébresztett fel, de amint ránézek, ő lesüti a szemét. Basszus, ekkora baromságot álmodni! – rázom meg a fejem, bár még az is lehet, hogy az álom nem is esik olyan messze a valóságtól. Pár pillanat múlva a vörös hajú lány félénken megszólal vékonyka hangján:

– Beszélhetnék veled, négyszemközt?

15. Fejezet – Zavaros kötelékek

Mentés