18. Fejezet – Váratlan vendégek

He said “Will you defeat them,
your demons, and all the non believers, the plans that they have made?”
(My Chemical Romance – Black Parade)

Grace mosolyog ránk, de látom, hogy még mindig szomorú. Sőt, nem csak látom. Fura dolog ez az érinthetetlen-izé, az egyszer biztos.

Időközben a sátor is elkészült, Orion pedig elkezdte levédeni ideiglenes szálláshelyünket. Lehet, hogy nekem sem ártana megtanulnom, hogy hogyan lehet területeket védelem alá vonni, de jelenleg nem ez a legfontosabb dolog a napirendemben.

– Legalább már ti rendben vagytok – állapítja meg Grace kissé keserű ábrázattal, miközben letelepedünk mellé.

– Ne okold magad – mondom a lánynak, mire ő elkezdi rázni a fejét.

– Veszekedtünk. Mielőtt… – kezdi elcsukló hangon. – Olyan dolgokat mondtam neki, amiket nem gondoltam komolyan. Hogy nem kérek az útmutatásaiból, meg hogy ne higgye azt, hogy ő jobban tudja, hogy mit kellene csinálnom, mert ő nem érzi magában a Jelzőfényt, úgy, mint én. – Látom a könnycseppeket gyűlni a szemében, amitől összeszorul a szívem. – És már soha nem kérhetek tőle bocsánatot.

Megérintem a vállát, amitől kicsordulnak a bánat cseppjei angyalzöld szeméből. Ránézek Skyra, amolyan engedélykérően, majd amikor a lány határozottan bólint, megölelem Grace-t. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, amitől megnyugtatom a bűntudatát, de a zsigereimben érzem, hogy hiába tenném. Ez olyasmi, amit nem lehet szavakkal enyhíteni.

Valaki megköszörüli a torkát mellettem, amire lassan elengedem Grace-t, aki nagy erővel próbálja eltüntetni a nedvességet szeplős arcáról. Felnézek, és látom, hogy Orion strázsál mellettem.

– Beszélhetnék veled? – kérdezi komolyan, amire bólintok, és elvonulunk a sátor mögé.

– Mi a fene volt az ügynökökkel? – kezdi kissé ingerülten, de mintha szemernyi kétségbeesést is hallanék a hangjában. – Miért nem lehetett elkábítani őket?

– Ezt miért tőlem kérdezed? – értetlenkedem, mivel én is valami hasonló kérdést akartam föltenni neki. – Fogalmam sincs!

– Mindenesetre eléggé aggasztó – vakarja meg a homlokát gondterhelt arccal.

– Az nem kifejezés. Lassan teljesen hatástalanok leszünk velük szemben!

– Addig nem fajulhatnak a dolgok – jelenti ki határozottan. – Most már komolyan tennünk kellene valamit!

Már megint úgy néz rám, mintha tőlem várná a megoldást. Oké, egyszer már eljátszotta velem ezt, de akkor legalább nagyjából tudtam, hogy mit is kellene csinálnom, de most még annyi ötletem sincs. Szinte kétségbeesetten bámulom a szélben ingadozó sötét fákat, hátha adnak valami támpontot, amin elindulhatnék, de nem történik semmi. Pedig tudom, hogy tennem kell valamit, érzem.

– De legalább az kiderült, hogy tényleg működik a kötözés vagy mi a szösz. – Kérdően nézek rá, milyen kötözés? – Tudod, az az izé Grace-szel.

– Ja? – eszmélek rá hirtelen a dologra. Eddig még bele sem gondoltam komolyan, hogy mi történt, annyira mással voltam elfoglalva. – De nem értem, hogy miért. Sem azt, hogy hogyan.

– Oké, részleteket!

– Amikor Lewis elesett, Grace őrült módjára kirontott a rejtekhelyéről, úgy kellett visszarángatnunk Skyjal – próbálok visszaemlékezni minél pontosabban a történtekre. – És amikor megérintett… Nem tudom. Olyan furcsa érzésem támadt.

– Pontosan hogy érted, hogy furcsa? – kérdezi Orion fürkésző tekintettel.

– Olyan volt, mintha… Bármit meg tudnék csinálni, amire gondolok. – Az angyal felhúzza a szemöldökeit. – Mintha nem lennének korlátai az erőmnek. Vagy valami ilyesmi.

– És hogy ütötted ki az ügyiket?

– Egy sima kábítóval – vonom meg a vállam. – Tényleg nem tudom, hogy mitől feküdtek ki végül.

– Érdekes – vakarja meg az állát Orion elgondolkodva.

– De nem értem… – kezdem bizonytalanul. – Hogy alakulhatott ki közöttünk ez a kötelék cucc Grace-szel, ha egyszer nem is vagyunk együtt?

– Az az igazság, Mike, hogy én eddig sem gondoltam, hogy össze kellene jönnötök – ecseteli Orion. – Próbáltam is erről beszélni Lewisszal, de ő hajthatatlan volt. És Skynak is mondtam, hogy ne akadjon ki ennyire, mert szerintem ez ilyen formában hülyeség: a szerelmet nem lehet kikényszeríteni.

– Akkor mégis hogyan?

– Ezt neked kell tudnod – tárja szét a karjait az angyal. – Te tudod, hogy mennyire érzed közel őt magadhoz, vagy mit tudom én.

Hirtelen mintha egy lámpást gyújtottak volna a fejemben. Szóval nem véletlenül érezzük egymást ennyire Grace-szel, hanem a kötelék miatt! Viszont ez mit sem változtatott a Skyjal kapcsolatos vonzalmamon. Tehát így működik: nem kellenek nagyszabású dolgok, csak annyi, hogy nyitottak legyünk egymásra, beengedjük a másik lényét az életünkbe. Ránézek a vörös hajú lányra, akit most az édesanyja próbál megvigasztalni, és rájövök, hogy fontos nekem. De nem úgy, mint Sky, hanem kicsit úgy, mintha a testvérem lenne, akire az életemet is rábíznám, és tudom, hogy bármit csinálok, mindig mellettem fog állni minden bajban.

Még el is mosolyodom egy kicsit. Orion még mindig fürkészve vizslat, majd nemsokára megszólal.

– Talán nem ártana megbeszélnünk, hogy hogyan tovább – mondja, és elindul csatlakozni túlélő csapatunk női tagjaihoz.

Letárgyaljuk, hogy a lányok alszanak a sátorban, mi pedig Orionnal felváltva őrködünk kívül, mivel a szövetépítmény nem alkalmas mindannyiunk befogadására. Sky természetesen azonnal megtorpedózza az ötletet, mondván, hogy ő ugyan nem alszik bent, amíg én kint leszek. Orion erre csak vigyorogva megcsóválja a fejét, és morog valami olyasmit, hogy „legalább most már nem rám fog tapadni”. A lány ezt csak egy rosszalló pillantással bünteti, majd mindenki elfoglalja előírt helyét a sátor környezetében.

Orion magára vállalja a kezdést, ezért Skyjal leheveredünk a gyér fűbe. Megint egy erdő. Nem különösebben vagyok oda értük.

– Hogy dobog a szíved! – állapítja meg a lány, miközben a mellkasomon pihenteti a fejét. Valahogy sokkal jobban érzem magam, amióta „hivatalosan” is együtt vagyunk.

– Talán jobb lenne, ha megállna? – kérdezem tőle ironikusan, amire egy morgást kapok feleletül. Elmosolyodom, és megsimogatom selymes haját.

– Örülök, hogy itt vagy velem – súgom neki. Majdnem kicsúszik még valami a számon, de végül visszafogom magam.

Érzem, ahogy lassan lenyugszik Sky légzése, amint elnyomja az álom a karjaimban. Én még bámulom az eget egy darabig, bár nem sok mindent látni, vastag felhőréteg takarja el a csillagokat. Ezernyi kérdés tolong a fejemben. Mit kellene tennem? Mi a küldetésem? Közelebb vagyok egyáltalán hozzá, mint pár napja, vagy csak felesleges kitérőket teszek? Vége lesz valaha ennek az állapotnak? Végül lehunyom a szemeimet, és belemerülök a zavaros gondolatok végtelen tengerébe.

***

Amikor felriadok, kissé csodálkozva konstatálom, hogy még mindig sötét van. Nem aludhattam valami sokat, de olyan nyomasztó dolgokat láttam álmomban, hogy nincs is sok kedvem hozzá. A legrosszabb, hogy már-már alig tudom elválasztani a látomásokat az álmoktól. Lehet, hogy ezt így gáz kimondani, de félek. Félek attól, hogy megéljük-e még a holnapot. Félek attól, hogy mi lesz a világgal. Gyorsan kidörgölöm a fáradtságot a szememből, és fölülök.

Sky itt fekszik mellettem, olyan aranyosan alszik, hogy nincs merszem felébreszteni. Talán őt nem kínozzák szörnyű álmok. Talán ő az álmaiban nem a sötét jövőt látja, hanem egy boldogabb holnapot, ahol újra együtt lehet a szüleivel, a barátaival, Claytonnal… Nem, vele nem, inkább velem.

Feltápászkodok, és nyújtózok egy nagyot. Meg kell mondanom, nem a legkényelmesebb dolog a földön aludni. Átosonok a sátor túloldalára, ahol Orion kókadozik. Szólok neki, hogy átveszem az őrséget, mert már látom rajta, hogy mindjárt leragad a szeme. Ezután visszaülök az édesdeden alvó Sky mellé, és elkezdem pásztázni a környéket, bár a sötétben továbbra sem lehet sok mindent látni.

Kellene valami: egy jel, vagy mit tudom én, hogy merre tovább. Talán, mintha csak erre a gondolatomra várt volna, hirtelen megjelenik egy fényes alak mellettem. Ha nem tudnám, már mielőtt ránéznék, hogy ki az, talán megijednék.

– Tanácstalan vagyok – jelentem ki halkan, mert nem akarok senkit se felébreszteni.

– Tudni fogod, hogy mit kell tenned – válaszolja apa határozottan.

– De mikor?

– Ha itt az ideje.

Kikészít ez a titokzatoskodás. Hitetlenkedve csóválom a fejem.

– Most komolyan azért jöttél, hogy elismételd, amit már ezer éve tudok? – mondom kissé felháborodva. Apa erre rosszallóan felhúzza a szemöldökeit.

– Nem. Azért jöttem, mert tanácsra van szükséged.

– És mi a tanács? – kérdezem szkeptikusan, bár legbelül majd megpusztulok, hogy kapjak végre valami útmutatást.

– Nyugodj meg – kezdi apa. – Ne görcsölj folyton mindenen. Nem veheted egyedül a válladra az egész világ problémáit. – Itt sóhajt egy nagyot. – És figyelj a Jelzőfényre. Az vezet téged, láthatatlanul és megfoghatatlanul. Csak érzed magadban. Add át magad az iránymutatásának, és ne a saját fejed után menj!

Elgondolkozom azon, amiket mondott. Tény, hogy mostanában talán kevésbé hallgattam a megérzéseimre. Lehet, hogy letértem a kijelölt ösvényről, és most vissza kell találnom. Becsukom a szemem, hátha akkor könnyebben ráhangolódok. Valami bizsereg. Ja, nem, csak a gyomrom korog.

Megrezdülnek a fák levelei, és én azonnal kinyitom a szemeimet. Apa már nincs sehol, amitől kissé elfog a csalódottság. Megint hallom a zizegést, olyan, mintha lenne valami a fák között.

Felpattanok, és elkezdek fülelni, de nem érzek veszélyt, ehelyett halk pusmogás üti meg a fülem. Tényleg vannak valakik itt rajtunk kívül!

Óvatosan közelebb lopózok a hangok forrása felé, ügyelve, hogy ne ébresszek fel senkit, és ne hagyjam el a védelem körzetét. Most már tisztábban értem, amit mondanak.

– Az istenit, gyógyíts már meg! Milyen egy tehetségtelen angyal vagy, hogy egy öregembert így hagysz szenvedni! – perlekedik egy férfihang, ami valamiért furcsán ismerősnek hat.

– Ha nem ficánkolnál ennyire, talán könnyebben menne! – vág vissza egy másik férfihang, szerintem ő lehet az angyal. Csak most esik le: azt mondta, hogy angyal? Lehetséges volna, hogy vannak még túlélők?

– Nem sietnél egy kicsit? Ha így folytatod, menten hipovolémiás sokkot kapok!

– Jaj, Karl, nem igaz, hogy orvos létedre ennyire hipochonder legyél! – hitetlenkedik kissé derűsen az angyal.

Hatalmasat dobban a szívem amint körvonalazódnak előttem az új lehetőségek. Egy orvos, akit Karlnak hívnak? Talán mégiscsak túlélhette a Riverview elleni támadást? El kell indulnom felé, nem tudok parancsolni a lábaimnak.

Jó néhány méter megtétele után meglátom a két alakot a fák között, az egyik éppen most tápászkodik fel. Ők is észrevesznek engem.

Az angyal váratlanul felém küld egy hátráltatót, de én könnyűszerrel kivédem. Erre ő elbizonytalanodik, és beáll az idősebbik férfi elé, így felkészülve minden eshetőségre. Úgy érzem, itt az idő, hogy megtudjam, amit szeretnék.

– Nagyapa? – kérdezem kissé félénken, de elég hangerővel ahhoz, hogy meghallják. Egy pillanatnyi csend után egy ismerős érces hang válaszol.

– Mike?

Nem bírom tovább, odarohanok hozzá. Csodálkozással vegyes örömöt vélek felfedezni ráncok barázdálta arcán, majd megöleljük egymást. Alig akarom elhinni, hogy újra láthatom! Már-már teljesen feladtam a reményt, hogy még életben van, de szerencsére nem lett igazam.

– Kisangyalom, megtennéd, hogy elengedsz? A végén JJ még azt fogja hinni, hogy egy érzelgős vénember vagyok! – figyelmeztet nagyapa, és én meg is teszem, amire kér. Most, hogy jobban megnézem, mintha még öregebbnek és nyúzottabbnak tűnne, mint eddig, de kék szemei élettel telve csillognak, és így hirdetik a fiatalos elmét a korosodó testbe bújtatva.

– Nagyapa, el sem hiszem, hogy itt vagy! – mondom lelkendezve, szinte mindenről meg is feledkezem, ami eddig nyomasztott. – Már a legrosszabbra gondoltam, amikor hallottam, hogy föltörték a Country Care Generalt!

– Ejnye, drága édes fiam, hát úgy ismered nagyapádat, mint aki csak úgy feldobja a talpát, ha meglát néhány ellenséges elemet? Ugyan már! – korhol játékosan, miközben még jobban összekócolja a már eddig is kellően borzas hajamat.

Rámosolygok, majd a tekintetem az angyalra téved. Ránézésre nem lehet sokkal idősebb nálam, talán pár évvel. Sasorra, és az enyémnél nem kevésbé kócos barna haja van, angyalzöld szemeivel pedig kíváncsian méreget engem.

– Megmondtam én, hogy találkozni fogunk vele – mondja nagyapa az angyalnak. – Mike, ő Jasper Jones, jelentéktelen életem többszörös megmentője.

– Örülök – feleli amaz, miközben kezet fogunk. – De hívj inkább JJ-nek. A Jaspert nem szeretem. Mindig Jasper Remington, a nagyszüleim házában lakozó kísértet jut róla eszembe.

– Milyen szellemek, JJ? – forgatja a szemeit nagyapa. – Néha komolyan mondom, úgy viselkedsz, mint egy óvodás!

– Azok a szellemek igenis léteznek! – durcázik be JJ. Ha nem lennénk épp életveszély-közelben, talán kinevetném őket, amiért ilyeneken veszekednek, de most inkább elterelem a szót.

– Szerintem vonuljunk biztonságosabb helyre – tanácsolom a férfiaknak. – Nem messze van a sátrunk, levédve.

– Te le tudsz védeni helyeket? – kérdezi őszinte csodálkozással JJ.

– Nem – válaszolom, miközben elindulok ideiglenes szálláshelyünk felé -, Orion csinálta. Ő is angyal.

– Tehát többen vagytok?

– Igen, de csak mi ketten vagyunk angyalok – felelem, miközben már meglátom sátrunk szélét. – Van még velünk egy ember, egy félvér, és egy érinthetetlen – számolom össze kis csapatunkat.

Érinthetetlen?

– Majd ő elmagyarázza, jobban ért hozzá, mint én – vonom meg a vállam, miközben belépünk a védelmen belülre.

Kicsit meg is ijedek, mert Orion és Sky olyan mérgesen néznek rám, mintha valami rossz fát tettem volna a tűzre. Végül a lány közelebb jön hozzám, és kevésbé kellemes hangnemben kezd el szapulni.

– Mike, mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy eltűnsz?! – A szemei haragos szikrákat szórnak. – Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! Legalább szólhattál volna, vagy valami!

– Jó, bocsi – mondom kissé bűnbánóan. – De nincs semmi baj, nézd! Megtaláltam nagyapát! – mutatok elveszettnek hitt ősöm felé.

– Azt hiszed, hogy ennyivel el van intézve?! – perlekedik még mindig Sky. – Halálra aggódjuk magunkat miattad!

– Hé, nyugi, nincs még itt a világvége – csitítgatom a lányt. Odahúzom magamhoz, és egy puszit nyomok a homlokára. Látom rajta, hogy totál stresszes, de legalább már nem veszekedik.

– Skynak igaza van – jelenti be Orion. – Igazán felébreszthettél volna. Se így, se úgy nem tudok normálisan aludni – fejezi be egy hatalmas ásítás kíséretében.

– Bocsánat, na – kérek ismételten elnézést. – De olyan hirtelen történt minden! Csak meghallottam a fák közül, hogy valami angyalokról van szó…

– Oké, oké. – Orion még mindig kissé rosszallóan csóválja a fejét, de már inkább az új jövevényeket kezdi vizslatni. – Szóval kik vagytok?

Miután mindenki illedelmesen bemutatkozott, és JJ ismételten letiltott mindenkit a Jasperezésről, letelepedünk a sátor mellé. Csodálom, hogy a benn alvó lányok nem ébredtek fel. Legalább nekik nyugodt álmuk lehet.

A hajnal első sugarai már elkezdik aranyfénnyel befesteni a fák koronáit, amikor apró, de annál szívósabb túlélőcsapatunk elkezdi megvitatni a kialakult helyzetet.

19. Fejezet – A helyzet fokozódik

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.