I’d rather feel pain than nothing at all
(Three Days Grace – Pain)
Fájdalom. Egy olyan érzés, ami az embereket bizonyos szöveteinek károsodására figyelmezteti. Talán sokan nem is sejtik, hogy milyen bonyolult kémiai folyamatok mennek végbe testünkben, hogy végül eljusson tudatunkig a fájdalomérzet. Először is a bőrben található nociceptorok érzékelik az ingert, majd az érzőidegek továbbszállítják a gerincvelőbe. Itt az ingerület kétfelé válik, az egyik ág a gerincvelői védekező reflexet biztosítja, a másik pedig az agy frontális lebenyében a fájdalomérzet tudatosulását okozza.
Skylar Hewitt még magának sem merte bevallani, hogy retteg a haláltól. Még így, több mint nyolc év után is élénken élt emlékezetében az a borzalmas éjszaka, amikor kénytelen volt tehetetlenül végignézni, ahogy a bátyja túladagolja magát. Hiába próbálta elnyomni a fiú élettelen arcának képét, az minduntalan visszatért legrosszabb rémálmaiban. Ezek után biztosra vette, hogy a vég fájni fog, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy Zack szenvedett-e, vagy az átkozott delíriumban azt sem fogta fel, hogy haldoklik.
Azonban amikor meghallotta a fegyver dördülését, nem érzett semmit. Sőt, még csak nem is a halálra gondolt, hanem egy fiúra, aki mindennél többet jelentett neki. És mérges is volt, de nem a pisztolyt tartó biztonsági főnökre, hanem magára, amiért nem szólalt meg, amikor lehetősége lett volna rá.
Szeretlek. Igen, ezt kellett volna mondania, bár tudta, hogy azt, amit a fiú miatt érez, nem lehet szavakba önteni. A kellemes bizsergést, amikor mélyen belenéz a gyönyörű smaragdzöld szempárba. A szapora szívverést, amit Karl Lindberg talán a pajzsmirigy-túlműködés egyik tüneteként diagnosztizálna. De már nem mondhatja ki soha többé, azt a bizonyos szót, nem érezheti a furcsa szimptómákat, mert a fegyver elsült, és őt elnyelte a végtelen sötétség.
***
– Már azt hittem, sosem szabadulunk – mérgelődött JJ, miközben Karllal éppen a keveset használt lépcsőházban baktattak lefelé. Feltartották őket, és ez semmiképpen sem jelentett jót a küldetésük szempontjából.
– Szerintem egészen jól megszerelted azt a csöpögő csapot – mondta az idősebb férfi, amire az angyal csak egy morgással felelt.
Amikor leértek az elsőre, óvatosan kikémleltek a folyosóra vezető ajtó mögül. Még így, beöltözve sem érezték teljesen elvegyülve magukat, ezért inkább elővigyázatosan közlekedtek a hatalmas Omega-központ falai között.
Sajnálatos módon a célnak kikiáltott ajtó előtt két őr is strázsált. – Nem jó – gondolta az orvos, miközben homlokráncolva próbált valamit kitalálni.
– Valahogyan el kellene csalni őket, amíg bejutunk – gondolkodott hangosan JJ.
– Van egy ötletem – válaszolt Karl, majd kitért a részletekre is.
Mindketten magabiztosan léptek ki az ajtó mögül, majd pár méter megtétele után az angyal se szó se beszéd összeesett.
– Segítség! – kiáltotta rémülten Karl, amire a két őr elindult feléjük. – Segítsenek már! – sürgette meg az alkalmazottakat, miközben próbált minél ijedtebb ábrázatot ölteni.
– Fibrillál! – nézett az orvos szinte szemrehányóan a két férfire, akik megszeppenve álltak mellette. – Mire várnak? Hozzanak defibrillátort! – ripakodott rájuk, miközben ő elkezdett szívmasszázst színlelni. JJ-nek hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy el ne nevesse magát Karl eléggé kifogásolható színészi játékán.
Az egyik őr rémülten eliszkolt, de a másik meg sem moccant.
– Vegye át egy kicsit! – adta ki az utasítást Karl, mire az holtra vált ábrázattal leguggolt JJ mellé.
Ez végzetes döntésnek bizonyult részéről, mivel az orvos egy hatalmas jobbossal küldte padlóra az alkalmazottat. Amint megbizonyosodott róla, hogy eszméletlen, JJ is felült.
– Szép ütés volt! – adott hangot elismerésének az angyal.
– Azt hiszem eltört a digitus mediusom – morogta Karl, miközben fájó kezét dörzsölgette.
– Oké, gyorsan be kellene jutnunk oda – mutatott JJ a célnak kitűzött ajtó felé -, még mielőtt visszatér az a másik gyogyós!
– Remélem, legalább van belépési engedélye ennek a szerencsétlennek – folytatta a morgást Karl.
A két férfi ezután elvonszolta az alélt őrt a nyílászáróhoz, és megnyugvásukra az ujjlenyomatával be tudtak jutni rajta, még mielőtt a társa visszaért volna.
Amint beléptek az ajtón, magukban mindketten megállapították, hogy jó helyen járnak: a terem telis-tele volt zsúfolva gépekkel és irányítópultokkal. Az egész annyira bonyolultnak nézett ki, hogy JJ elkezdett kételkedni benne, hogy ők ketten a korlátozott informatikai ismereteikkel felszerelkezve le tudják-e majd egyáltalán állítani az angyalblokkot.
Pár másodpercbe beletelt, mire észrevették, hogy rajtuk kívül még van valaki a szobában. Persze ezt nem lehetett az ő számlájukra írni, mivel a férfi annyira beleolvadt környezetébe, mint valami kaméleon. Ugyanis nem csak a köpenye és a haja volt fehér, de még a bőre is.
Az albínó a gépek felé fordulva ült és fejhallgatót viselt, ezért fel se tűnt neki, hogy rajta kívül mások is tartózkodnak a teremben. Karl és JJ egymásra néztek: a helyzet így már mégsem tűnt annyira megoldhatatlannak, mint első látásra.
Az angyal odalépett az albínó mögé, és lerántotta róla a fülhallgatót. Amaz nagy meglepetésében még kiáltani is elfelejtett, ezt a pillanatot azonban JJ kihasználta, és egyik kezével befogta a férfi száját.
– Karl, tudsz valami jó kínzási módszert? – kérdezte társától, miközben szabad kezével a férfi torkát kezdte szorítani.
Az albínó vörös szemei ijesztően kidülledtek, bár azt nem lehetett volna megmondani, hogy a kínzás emlegetésétől vagy a torokszorítástól.
– Hm, nem is tudom – tűnődött el egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig az orvos. – Talán kinyomhatnánk a szemét.
JJ levette kezét az albínó szájáról, mivel olybá tűnt, hogy a fulladozás már megakadályozza a kiabálásban. Kicsit még engedett is a szorításon, mivel már nem csak a férfi szeme, de a feje is vörösben játszott.
– Mondja meg, hogy hol kell kikapcsolni az angyalok elleni védelmet! – utasította Karl a riadt alkalmazottat.
– Nem mondhatom meg! – nyögte amaz, mire válaszul JJ óvatosan elkezdte nyomni a férfi szemgolyóját.
– Mit mondott? Nem értettem tisztán!
Az albínó szája elkezdett mozogni, bár hang egy szál sem jött ki a torkán, csak egy halk nyöszörgést hallatott. JJ ismét engedett kicsit a nyakszorításon, valamint a szemkinyomást is felfüggesztette.
– Megismételné, kérem?
– A…a…azt a piros gombot kell megnyomni – préselte ki magából az albínó. Karl kissé gyanakodva méregette túszukat.
– Biztos benne?
A férfinak szüksége volt még néhány levegővételre, hogy újra meg tudjon szólalni.
– Igen. És a jelszó… Donovan.
– Donovan? Hát ez meg milyen jelszó? – horkant fel JJ. – Talán a macskáját hívják így?
– Maradj már! – intette le Karl, majd a gépek felé fordult. – Biztos, hogy igazat mondott?
Az albínó rémülten bólogatott, amit a behatolók elégedetten nyugtáztak. Ezután Karl lélegzetvisszafojtva megnyomta azt a bizonyos piros gombot.
Szerencsére nem robbant fel semmi, sőt, még a riasztó sem szólalt meg. Csak a monitoron felugrott egy ablak, ami a jelszót kérte. Karl fújtatott egy nagyot, majd begépelte a furcsa kódot.
Amint ráütött az enterre, egy felirat jelent meg a képernyőn, miszerint az ABR kikapcsolásra került.
Ebben a minutumban JJ visszakapta önmagát. Újra átjárta testét az a bizonyos erő, amit szinte észre sem vett a mindennapokban, viszont amikor megfosztották tőle, nagyon is hiányzott neki. Még egy magabiztos mosolyt is eleresztett, mielőtt egy kábító fénygömbbel lekezelte az albínót.
– Na végre! – kiáltott fel diadalittasan.
Ám kettejük boldogsága nem tartott sokáig, ugyanis valaki olyan lépett be az ajtón, akire nem is számítottak.
***
Minden erőmet beleadva sikerül kitépnem magam az ügynök kezeiből. Kétségbeesetten elkapom Skyt, mielőtt földet érne, annak ellenére, hogy borzalmas fájdalom hasít a mellkasomba. Nem, nem halhatott meg, az nem lehet! Még érzem, hogy életben van, csak eszméletlen!
Ráteszem a kezem a sérülésére: meg kell gyógyítanom! Nem halhat meg a karjaim között, nem veszíthetem el! A körülöttem lévő káosz hangjait elnyomják a saját fejemben lejátszódó képek, egy bizonyos erdőről, és a meglőtt Skyról. Nem vallhatok kudarcot megint!
Ám hiába próbálok bármi gyógyító erőt kisajtolni magamból, csak a saját fájdalmamat érzem. A szívemet mintha satuba fogták volna, és még a levegőt is nehezebben veszem. Megtapogatom a mellkasomat, és valami ragacsosat érzek. Vér!
Nem, ez nem lehet! Nem blokkolhatok le most! Megint megpróbálom Skyt meggyógyítani, de a fájdalom elviselhetetlenné válik. Érzem, ahogy a tehetetlenség felemészt, itt szenvedek meggyötörve a céltól már nem is olyan messze, és mégsem vagyok képes megmenteni, akit szeretek!
Sky itt fekszik életveszélyben, eszméletlenül, az én végtagjaim pedig őrült zsibbadásba kezdenek. Nem lehet így vége! A könnyeim végigszántják az arcomat, míg végül lecsöppenve a lány puha, sötétbarna haján landolnak. Lassan már a szemeimet sem vagyok képes nyitva tartani.
Nem! Nem adhatom fel! Minden erőmmel a lélegzésre koncentrálok, ami egyre nehezebb. A fizikai fájdalmat már szinte nem is érzem, bár még mindig folyik valami a mellkasomból. Talán ez az utolsó lélegzetem. Vagy ez. De lehet, hogy ez. És én nem mondtam meg neki.
Egyre elhomályosuló látómezőm sarkában felbukkan egy vörös folt. Vörös. Mint a vér. Vagy mint az a felső, amiben kimentettem Skyt az ügynökök közül a hatalomátvétel napján. Milyen jól állt neki! Valaki megérinti a földön nyugvó kezemet, amely végtagomról fogalmam sincs, hogy hogyan került oda.
Visszatér az őrült fájdalom a mellkasomba, bár valószínűleg eddig is ott volt, csak már nem vettem róla tudomást. Viszont ezzel együtt az erő is visszaköltözik belém, hirtelen egy belső hang azt súgja, hogy képes vagyok megmenteni Skyt. Összekaparom a gondolataimat, és megint megpróbálom a gyógyítást.
Még én is elcsodálkozom rajta, hogy milyen könnyen megy. A meleg szinte sugárban távozik a kezemből, és érzem, hogy a lány sebe összehúzódik, sőt, kiderül, hogy nem is volt olyan súlyos, mint első blikkre. A saját sérülésemre pedig rá sem kell tennem a kezem, magától begyógyul.
Ránézek a valakire, aki a kezemet fogja, de már előtte is tudtam, hogy ki az: Grace. Az arca a körülmények ellenére végtelen nyugalmat áraszt, bár a szemén látok némi riadalmat. A következő pillanatban elengedi a kezem, és várakozva néz ránk.
A még mindig a karjaimban fekvő Sky nyög egyet, és megmozdul. Hát sikerült! Mégis megmentettem! Végre valamiben nem vallottam kudarcot!
A lány lassan kinyitja a szemeit, és rám néz. El tudnék veszni ebben gyönyörű mélykék szempárban. Megsimítom az arcát, amire ő halványan elmosolyodik.
– Szeretlek – suttogja még kicsit erőtlenül, amire a szívem akkorát dobban, hogy azt hiszem, a Holdról is lehetett látni.
– Én is szeretlek! – mondom ki azt, ami már napok óta érlelődik bennem. Még sohasem éreztem ilyesmit senki iránt és most, amikor majdnem örökre elveszítettem, jöttem csak rá, hogy nem tudnék nélküle élni. Hiszen Sky nélkül nincs értelme az egésznek!
– Oké, srácok, ha feltámadtatok, besegíthetnétek egy kicsit! – zökkent ki Orion hangja romantikus gondolataimból.
Felkapom a fejem, és csodálkozva konstatálom, hogy az angyal egymaga tartja a frontot vagy egy fél tucat ügynökkel szemben, de már látszik, hogy fogytán van nemrég visszakapott ereje. Azonnal kapcsolok, megfogom Grace kezét, és kiütöm őket egy óriási kábító fénygömbbel.
– Halleluja – huppan le a földre lihegve Orion, látom rajta, hogy totál kikészült.
– Bocsi! – mondom neki kissé bűnbánóan, amiért nem segítettem neki már korábban, de ő csak megrázza a fejét.
– Hagyd már! Az a lényeg, hogy életben vagyunk. Viszont az ügyiket nem ártana kiiktatni, még mielőtt beront még száz.
Margaret pattan fel a leghamarabb, aki eddig az egyik sarokban próbált láthatatlanná válni. Odalibben az egyik géphez, megnyomkod pár gombot, aztán elégedetten felénk fordul.
– Ez nem volt nehéz. Omegától azért többre számítottam.
– Ó, csak azt ne mondd, hogy titokban hacker vagy! – cukkolja a nőt Orion, amire csak egy sokatmondó grimaszt kap válaszul.
Kicsit még bamba vagyok az események hatására, de az agyam lassan próbálja helyrerakni a történteket. Újra van erőnk, tehát nagyapáéknak mégis sikerült kikapcsolniuk az angyalblokkot! Ez a tény ismét megtölti a szívemet reménnyel, ráadásul állítólag már Omega is úton van errefelé.
Sky felül mellettem, és megigazítja a séróját, bár szerintem kócosan is szép volt. Egymásra mosolygunk, majd meglátja a véres szerelésemet.
– Jesszus, Mike, téged is lelőttek? – kérdi kissé ijedten a lány.
– Nem emlékszem… – vallom be őszintén. Tényleg, hogy sérülhettem meg? Csak egy lövés volt, és az Skyt találta el…
– Ezt nem hiszem el! – kiált fel hirtelen Orion, olyan váratlanul, hogy mindannyian összerezzenünk. – Átvetted?
– Hogy micsoda? – kérdezem teljesen értetlenül.
– Sky sérülését.
– Még mindig nem értem – vonom meg a vállaimat, amire Orion kissé lehiggad.
– Tudod, az angyaloknak van egy olyan képességük, hogy át tudják venni halandók sérüléseit magukra – magyarázza lelkesen. – Ez nagyon ritka dolog! Még sosem láttam senkit, aki megcsinálta volna! Bár őszintén szólva, nem sok angyallal találkoztam eddigi életem során.
– Ja – gyullad ki egy kicsiny fény a fejemben -, apa tudott ilyet csinálni! Legalábbis anya szerint. De… – bizonytalanodom el egy kicsit -, hogy tudtam átvenni Sky sérülésének egy részét, ha még azt sem tudom, hogy hogyan kell?
– Ki tudja – vonja meg a vállát Orion. – Lehetnek egyedi esetek.
Nem tudom. Lehet. Még mindig nem értem, hogy hogyan csináltam, de mindenesetre jó, hogy megtörtént. És Grace-nek is sokat köszönhetek, amit most nem is felejtek el szóban kifejezni, amire a lány arcát elönti a pír. Skyjal pedig még egy gyors csókot is váltunk, mielőtt feltápászkodunk.
Már éppen azon tanakodunk, hogy merre tovább, amikor a belső vészjelzőm őrült szirénázásba kezd. Hirtelen megrémülök, amint felvázolom magam előtt a lehetőségeket: csak nagyapáékkal történhetett valami! Meg kell keresnünk őket!
Megosztom a többiekkel is az aggodalmamat, amire Orion azonnal lázba jön, és elkezd találgatni, hogy merre lehetnek.
– Azt hiszem, hogy ezen az emeleten vannak – gondolkodik hangosan az angyal.
– Szerintem én érzem, hogy merre – jelentem be kissé türelmetlenül. – Csak siessünk már!
Margaret azt mondja, hogy ő itt maradna, vigyáz, hogy ne aktiválják újra az ügynököket. Mindannyian beleegyezünk, így már csak négyen folytatjuk utunkat.
Kióvakodunk a folyosóra, ám egy kiütött egyenruhás őrön kívül senkit sem látunk. Az ösztönöm azt súgja, hogy az a szoba lesz az, ami előtt az eszméletlen férfi fekszik, ezért odairányítom kis csapatunkat.
Orion nyomakodik előre, egy fénygömbbel lerobbantja a zárat, és óvatosan benyit. Mindannyian lélegzetvisszafojtva várjuk, hátha megtámad minket valami, de semmi sem történik, bár az érzékeim még mindig veszélyt jeleznek. Amint kicsit beljebb nyomulunk, teljesen kikészülök a látványtól.
– Nagyapa! – kiáltom rémülten, miközben a földön fekvő ősömhöz rohanok.
Nem! Ez nem lehet! Nincs pulzusa! Meg kell gyógyítanom! Ráteszem a kezem, de semmit nem érzek. Elkéstem. Már megint szúrja valami a szememet, és megint érzem a szorítást a szívemben. Nem kellett volna meghalnia! Nem kellett volna ilyen veszélyre vállalkoznia!
Sky leguggol mellém, és nyugtatóan átölel. Ránézek a halálsápadtra vált Grace-re és Orionra, és hirtelen fellángol bennem a harag. Véget kell vetnem ennek az egésznek! Elpusztítom Omegát, akármibe is kerül!
– Ó, micsoda drámai pillanat! – szólal meg egy tenor férfihang gúnyos hanghordozással a hátam mögött.
Azonnal felpattanunk Skyjal, és az idegenre nézünk. A belső vészjelzőm azonnal kiakad, és minden porcikám megfeszül. Tudom, hogy ki ő: a sötét angyal. Smaragdzöld szemeivel vesébe látóan fürkész, de ahogy jobban megnézem, valahogy ismerősnek tűnik.
Ránézek Grace-re, aki szája elé tett kézzel hitetlenkedve rázza a fejét. Hirtelen jött villámcsapásként üt belém a felismerés, és meghökkenve tekintgetek hol az angyalra, hogy a lányra. Ugyanaz a betegesen szeplős, gyerekes arc, ugyanaz az égővörös haj… Na ne! Ez képtelenség! Grace lassan leveszi a szájáról a kezét, és remegő hangon megszólal:
– Apa?
