23. Fejezet – A sötét angyal

All of this hate
And all of this pain
I’ll burn it all down
As my anger reigns
Til everything burns
(Anastacia feat. Ben Moody – Everything Burns)

– Örülök, hogy még megismersz, kislányom – mondja flegmán a sötét angyal Grace-nek, akinek még a szokásosnál is sápadtabb színt öltött az arca.

– De… Te… – hebegi a lány bizonytalanul. – Meghaltál!

A férfi fújtat egyet, és olyan képet vág, mintha valami orbitális ostobaságot hallott volna.

– Amint látod, élek és virulok.

– De anya…

– Jaj, Grace, te is tudod, hogy Margaret nem egy észlény – szúrja oda az angyal. – Egy kis művér, és némi tetszhalottá tévő lötty elegendő volt a megtévesztéséhez. Nem is értem, hogy miért vettem el egy ilyen…

– Hallgass! – kiáltja közbe a lány, miközben sápadt arca elkezd kipirosodni. – Hogy tehetted ezt? Hogy hitethetted el velünk, hogy meghaltál?

– Hidd el, nem volt nehéz döntés – húzza fel a szemöldökét a sötét angyal. – Tudod, az angyallét eléggé… hogy is mondjam… bekorlátoz. Kapunk születésünk pillanatában egy idióta küldetést, amit az életünk árán is végig kell vinnünk… Eléggé szánalmas.

– Ez nem szánalmas! – folytatja a perlekedést Grace. – Ezt kell tennünk! Jobbá kell tennünk a világot!

– Azzal, hogy megöljük magunkat, nem hiszem, hogy jobb lesz a világ – fejti ki álláspontját a férfi. – Viszont dr. Omegának elég jó eszközei vannak hozzá.

Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az angyalok kinyírására célzott, vagy a világ jobbá tételére.

– Ja, látom, tényleg fantasztikus eszközök, hogy kivégeznek mindenkit, aki az útjukba kerül – veti közbe némi éllel a hangjában Orion, amire a sötét angyal őt kezdi el vizslatni.

– Marshall. Gondoltam, hogy magával még bajok lesznek.

– Ezt én is reméltem – morogja vissza Orion.

– Meg kellett volna szabadulni magától már a Vaspalotában – morfondírozik Grace apja. – De dr. Omega túl jószívű volt, és nem hallgatott rám.

– Nem hiszem, hogy a jó szíve miatt nem végzett velem.

A sötét angyal erre a mondatra megereszt egy félmosolyt.

– Maga tudja, hogy mi fog történni, nem igaz?

Orion nem válaszol, csak szúrósan néz a kérdezőre. Tudja, hogy mi fog történni? Vagy rajtam kívül mindenki tudja? Elkezdem elég ostobán érezni magamat, és emellett teljesen össze vagyok zavarodva.

Ekkor megszólal valami furcsa zene. Egy darabig nem jövök rá, hogy mi az, de hamarosan Grace apja elővesz egy telefont a zsebéből, és beleszól.

– Igen? Ki is hangosítalak – jelenti ki, és úgy tartja a telefont, hogy mi is hallhassuk, de közben olyan önelégült képet vág, hogy azt hiszem, jobb lenne, ha nem hallanánk, akármi is az.

– Dr. Omega vagyok, kellemes napot kívánok! – rikkant egy éles hang a vonal másik végén. – Bár úgy vélem, Jasper Jonesnak nem ez volt élete legszebb napja, valamint az is bizonyos, hogy egyáltalán nem lesz neki több.

– Rohadjon meg! – kiáltja el magát Sky dühösen, és osztom a véleményét. Nem hiszem el, hogy kinyírták JJ-t!

– Á, a kedves Miss. Hewitt! Magácska a legpusztítóbb halandó, akivel valaha találkoztam! – folytatja derűs hangon Omega.

– Maga lesz a következő – válaszol Sky olyan undorodó hangon, mintha legszívesebben leköpné a gonosz tudóst.

– Milyen elragadó – veti oda a lánynak Grace apja. – És hogyan áll az új széria? – fordul a kérdésével Omega felé.

– Tökéletesek, Donovan, tökéletesek – jelenti be elégedett hangon a tudós. – Már teljesen függetlenek a központi irányítástól! Kívánod, hogy aktiváljam őket?

– Természetesen – mosolyodik el a sötét angyal, akinek most már a nevét is tudjuk. A következő mozdulatával pedig leteszi a telefont.

Undorodom ettől az embertől. Ahogy néz ránk az önelégült vigyorával, mintha ő lenne a világ ura. Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy tényleg ő a világ ura. Omega úgy ugrál, ahogy ő fütyül. Lehet, hogy miatta kezdődött el az egész? Talán a tudós csak egy eszköz volt neki beteges céljai eléréséhez?

Senki sem szólal meg, de érzem, ahogy szinte szikrázik a levegő a visszafojtott indulatoktól. Amint végignézek a többieken, mindenkinek elszánt fényt látok a szemében. Mintha tudnák, hogy nincs visszaút. Ennek a történetnek itt és most vége lesz, és csak rajtunk múlik, hogy lesz-e belőle happy end. Talán Grace arca a legelszántabb, amin nem is kellene csodálkoznom. Valószínűleg én is így reagálnék, ha kiderülne, hogy szeretett apám a főgonosz.

A következő pillanatban teljesen váratlanul beront két férfi az ajtón, a legfurcsább párost alkotva, akiket valaha láttam. Egyikük kreol arcán valamiféle furcsa harci festést visel és vastag téli kabátba van öltözve, a másikukon pedig valami kimonó-szerűség van. Időm sincs elgondolkodni, hogy vajon kik ők és hogy kerültek ide, mert amint meglátják Donovant, elkezdenek fénygömböket lőni.

A sötét angyalon látszik, hogy váratlanul érte a támadás, de még így is egy mozdulattal hárítja azt. Mi sem tétlenkedünk Orionnal, és becsatlakozunk a harcba, mindenféle változatos fénygömböket eregetve Donovan felé. Azonban a férfi rettentően erősnek tűnik, és a támadásunk nagyrészt hatástalannak bizonyul ellene.

Már vagy egy perce tart a küzdelem, amikor a sötét angyal mögött található ajtón beront vagy három ügynök. Már csak ők hiányoztak! Éppen elkezdenék aggódni, hogy vajon mi történhetett Margarettel, amiért sikerült visszakapcsolni az ügynököket, de még időben eszembe jut, hogy Omega azt említette, hogy az új széria független a központi irányítástól. Jesszus!

Az öltönyösök egy kiadós golyózáporral mutatkoznak be nekünk, amit szerencsére sikerül kivédenünk. A mi visszakézből küldött kábítóink viszont még annyi hatással sincsenek rájuk, mint legutóbbi találkozásunkkor.

Már éppen meg akarom keresni a biztonságos távolba menekült Grace-t, amikor az ügynökök hirtelen taktikát váltanak, és eldobják fegyvereiket. Hogy mire jó ez az új módszer, azt még nem tudom, de semmi jót nem sejtek.

Az egyik ügynök ekkor egy sötét gömböt dob felénk, ami mintha egy fekete lyuk lenne a mi fénygömbjeink között. Mindnyájan rémülten nézünk a jelenségre, ami a kreol bőrű angyal felé repül. Ő egy erős pajzsot húz fel maga előtt, ám a sötétség úgy hatol át rajta, mint kés a vajon, és telibe találja a férfit, aki élettelenül terül el a földön.

Rémülten egymásra nézünk Orionnal, és megpróbálunk lebukni a felénk küldött sötét gömbök elől. Eközben a kimonós angyal odakúszik társához, és megpróbálja feltámasztani. Azonban néhány másodperc múlva csalódottan megrázza a fejét, és arrébbgurul egy ügynök újabb támadása elől.

– Nem tudom mi ez, de nagyon hatásos – kiáltja oda nekünk, miközben mi továbbra is csúszunk-mászunk a földön, kikerülgetve a becsapódó sötét gömböket.

– Grace! – hívom a lányt, aki a következő pillanatban ki tudja honnan előkerül, és megfogja a kezemet.

A legeslegutolsó pillanatban sikerül pajzsot rittyentenem magam és Orion köré, már szinte súrolt minket egy támadó gömb, így viszont lepattan a védelmünkről. Azonban a kimonós angyal nem volt ilyen szerencsés, és őt is – mint a társát – eltalálta egy, és ő is elesett…

– Mi a fene ez? – kérdezi mérges hangon, de rémült fejjel Orion. Mindannyian feltápászkodunk, Grace pedig hátulról átölel, hogy két kézzel tudjam tartani a pajzsot.

– Szerintem valamiféle sötét energia – jelentem ki, és rögtön eszembe is jut valami: a Vaspalotában lévő meghatározhatatlan fekete izé, ami majdhogynem magába szippantotta az elmémet.

– És hová lett apuci?

Körbenézek, de nem látom Donovant sehol. Úgy látszik, meglépett a nagy csetepaté közben, és az ügynökökre bízza a piszkos munkát. Persze, panasza nem lehet rájuk, mivel igen jól végzik azt…

– Lelépett a rohadék – morgom a fogaim között, miközben egyre inkább nehezemre esik tartani a pajzsot, mivel a sötét energiát használó ügynökök mindent beleadva ostromolják. – Hogy ütjük ki őket? Ha elengedem a pajzsot, meghalunk!

Orion egy pillanatra összehúzza a szemeit, mintha az esélyeinket méregetné, majd hirtelen halálosan elszánttá válik az arckifejezése. Megrázom a fejem, nem gondolhat erre!

A férfi bebújik a pajzsot tartó kezeim közé, ezzel nagyrészt kitakarva minket az ügynökök elől. Nem! Ezt nem teheti meg!

– Ne csináld Orion, kérlek! – könyörgök, bár valahol a lelkem mélyén tudom, hogy akármit mondok, nem lehet eltántorítani a céljától.

– Mike… – szól hozzám kicsit bizonytalanul. – Meg kell tennem. Mindig is tudtam, hogy meg kell majd tennem.

– De nem most! Még ott van Omega! Meg a sötét angyal!

– Őket, attól tartok, már egyedül kell majd elintézned – mondja Orion, miközben megereszt egy szomorú mosolyt.

– De egyedül nem fog menni! Szükségem van rád! – Érzem, hogy egyre gyengül a pajzsom, ahogy az érzelmeim megpróbálják átvenni az irányítást a józan eszem fölött.

– Én már megtettem, amit lehetett. Már rendelkezel a tudással, ami a győzelemhez vezet. – Egy pillanatra elhallgat, és csak nézünk egymás szemébe. – Tudom, hogy meg tudod csinálni.

Valamit mondanom kellene, de egy hang sem jön ki a torkomon. Olyan érzés, mintha lebénítottak volna. Nem hagyhatom, hogy megtegye! Nem veszíthetünk el több angyalt! Nem tehetjük meg nekik ezt a szívességet! Érzem, ahogy Grace remeg a hátam mögött, miközben Orion a támadóink felé fordul.

– Engedd el, Mike – utasít az angyal, de nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy asszisztálok az öngyilkosságához. – Ne csináld! Be kell teljesítenem! Engedj el!

Minden akaraterőmre szükségem van, hogy megtegyem. A szívem hevesen tiltakozik, miközben az eszem tudja, hogy helyesen cselekszem. Hirtelen úgy látom az eseményeket, mintha lassított felvételt néznék. Egy másodpercre elengedem a pajzsot, ami így már nem nyújt többé védelmet nekünk. Orion nekirugaszkodik az ügynököknek, akik azonban már mindannyian kilőtték a maguk fegyverét. Amint szabaddá válik a kezem, rögtön küldök egy hatalmas kábítót az ellenség felé, ami mintha még a szokásosnál is fényesebb lenne.

Egy hosszú pillanatra behunyom a szemem, nem akarom látni, hogy mi történt. Grace lassan elengedi a derekamat, és tudom, hogy nem maradhatok így tovább.

Ránézek a földön fekvő Orionra, akinek angyalzöld szemei üvegesen és élettelenül tekintenek a világba. Elszorul a torkom egy pillanatra, viszont amint eszembe jut, hogy hogyan is kerültünk ide, minden megváltozik.

Őrült harag önti el az agyam, legszívesebben ordítanék. Ökölbe szorítom a kezeimet, és nincs más vágyam, mint bosszút állni, Grace apján, Omegán, még Claytonon is. Már az sem érdekel, ha meghalok, csak legalább őket is rántsam magammal!

A dühtől elvakultan elindulok a felé az ajtó felé, ahol feltehetően Donovan távozott, azonban alig teszek pár lépést, egy puha kéz szorítását érzem a karomon.

– Állj meg! A vesztedbe rohansz! – kiált rám Sky, miközben megpróbál maradásra bírni.

Egy pillanatra megtorpanok, és belenézek a gyönyörű kék szempárba, amik mintha egy kicsit nedvesek lennének. Ellenben a lány arcán is ugyanazt az elkeseredett dühöt látom, ami engem is éget belülről.

– Ki kell nyírnom őket! – préselem ki magamból indulatosan a szavakat.

– Tudom, de…

– Nincs de – mondom határozottan, és kitépem magam a lány kezéből. Egy pillanatra Grace-re téved a tekintetem, akinek könnypatakok csíkozzák az arcát. Nincs de!

Berontok az ajtón, és őszintén meglepődöm, hogy Donovant ott találom, és nem húzott el messzebbre. A két lány is követ, bár ezt senki sem várja el tőlük. Ahogy körülnézek, megállapítom, hogy a szoba valamiféle pihenő helység lehet, kényelmes bútorokkal, és rengeteg könyvvel.

Nem gondolkozom sokáig, ráküldök a sötét angyalra egy kábítót. Ő azonban kárörvendő mosollyal az arcán kivédi, és duplán küldi vissza a csomagot. Kissé megtántorodom, ahogy a pajzsomat eltalálják a fénygömbjei, bár a hatásuk nem ér el hozzám.

– Gyenge vagy, Lindberg – veti oda nekem, amire csak még jobban bepöccenek, bár tudom, hogy igazából inkább le kellene nyugodnom, hogy teljes intenzitással tudjam használni az erőmet.

Megint küldök felé egy sorozat fénygömböt, és elkezdődik kettőnk párbaja: a végső párbaj. A szemem sarkából látom, hogy Grace berángatja Skyt az egyik kanapé mögé, ami furcsa módon nyugtatóan hat rám, és már jobban tudok koncentrálni a harcra.

Azt kell mondanom, hogy Donovan a legdurvább ellenfél, akivel valaha találkoztam. Oké, talán a sötét energiás ügynököket leszámítva. Olyan könnyedén hajtja végre a harci mutatványokat, mintha egész életében ezt csinálta volna, én meg leginkább csak védekezem.

Hirtelen támad egy kósza ötletem: jó lenne, ha Grace segítene, mert a megnövelt erőmmel lehet, hogy sikerülne kiiktatni a sötét angyalt. Vetek egy pillantást a hátam mögé, de a lányok még mindig a kanapé mögött bujdokolnak. Viszont ezzel a kis kitérővel kiesem a szerepemből, és majdhogynem eltalál Donovan egyik támadó fénygömbje.

Visszafordulok, és újra belevetem magam a harcba, de fogalmam sincs, hogy mit kezdjek. Nem tehetem ki Grace-t veszélynek, még akkor sem, ha az apja valószínűleg nem bántaná. Ki kell találnom valamit!

Ekkor azonban megint sikerül kizökkenteni a koncentrálásból, ugyanis megjelenik mellettünk egy ablak a falban, és Omega kukucskál ki rajta. Rögtön elönt a düh, amint meglátom, ahogy magabiztosan mustrálja párbajunkat. Alig veszem észre, hogy egy fénygömb éppen felém tart.

Villámgyorsan pajzsot rittyentek, de úgy tűnik, késő. Egy pillanatra elsötétül minden, ám még sikerül megtámaszkodnom az egyik bútordarabban, így nem végzem a földön. Gyorsan ellentámadást indítok, amivel úgy tűnik, sikerül meglepnem Donovant, mert alig tudja kivédeni a fénygömbjeimet.

Furcsa, de mintha most több erőt éreznék magamban, mint eddig, bár korántsem annyit, mint amikor Grace fogja a kezem. De valami megváltozott: érzem a lány jelenlétét a fejemben. És azt is érzem, hogy fél, de az érzelmeimet most ki kell zárnom magamból teljesen. A harcra kell koncentrálnom.

– Komolyan azt hiszed, hogy legyőzhetsz? – kérdezi fölényeskedő hangnemben Donovan.

– Nem hiszem, hanem tudom! – jelentem ki határozottan, ezzel némi meghökkenést okozva a sötét angyalnak.

– Hogyne – ereszt el egy gúnyos mosolyt Donovan. – Attól, hogy az a küldetésed ami, még nem biztos, hogy be is fogod teljesíteni!

Ezzel a lendülettel küld felém egy hatalmas fénygömböt, de Grace erejével felszerelkezve hárítani tudom azt. Azonban hirtelen valami rossz érzésem támad, ösztönösen Omega felé pillantok, és látom, hogy Donovan is így tesz. A látvány viszont rettenetesen megrémít.

***

– Ki kell találnunk valamit! – leselkedett idegesen Sky a búvóhelyül szolgáló kanapé mögül. – Meg fogja ölni!

– Sky, az angyalok nem ölhetnek! – sóhajtotta Grace, bár a kijelentéssel egyidőben el is bizonytalanodott kissé.

– De akkor is! – folytatta az eszmefuttatást az idősebbik lány. – Valamit csak tennünk kéne!

Grace széttárta a karjait, amire Sky csak még jobban kikészült. Teljesen tehetetlennek érezte magát ebben a helyzetben, ami viszonylag szokatlannak hatott. Mindig tudta, hogyan védje meg magát, vagy másokat, de most csak rémülten gubbasztott egy kanapé mögött, és nem tudott segíteni Mike-nak.

Már éppen valami őrült akció kezdett körvonalazódni a fejében, amikor valami furcsa mozgást érzékelt. A két lány odakapta a pillantását, ami éppen Omega önelégült fejére vetült. Skyban gyilkos indulat gyulladt, amint meglátta a tudóst. Szerencsére úgy tűnt, a férfi nem szúrta ki őket, csak a harcoló felekre koncentrált.

– Nem – hallotta a lány Grace suttogását, és őszintén megijedt, amikor ránézett a halálsápadt arcára. A vörös fürtök gazdája szorosan becsukta a szemét, és úgy nézett ki, mint aki menten elájul.

A kötelék! – gondolta Sky, kilesett a fotel mögül, és rémülten konstatálta, hogy Mike-ot eltalálta egy fénygömb. Már éppen készült volna utánaugrani, amikor látta, hogy a fiú megkapaszkodik, és még elszántabb arckifejezéssel folytatja a harcot.

– Komolyan azt hiszed, hogy legyőzhetsz? – kérdezte Donovan jó nagy adag megvetéssel a hangjában.

Sky ekkor ismét Omegára pillantott. A gonosz tudós valószínűleg most halálos biztonságban érzi magát az üveg mögött. Ebben a pillanatban megszületett a lányban az elhatározás, ami talán az életébe is kerülhet. – De valakinek meg kell tennie – jelentette ki magában, és lassan, négykézláb elkezdett kúszni a tárva-nyitva maradt ajtó felé.

– Sky ne… – kezdte volna Grace, ám ekkor ismét kénytelen volt Mike-ra hangolódni. Szerette volna megállítani a lányt, mivel sejtette, hogy mire készül, viszont tudta, hogy kötelékének nagyobb szüksége van most rá. Mindazonáltal a félelem megállíthatatlanul terjedt a szívében.

Sky, amint biztonságos távolba került a harcolóktól, feltápászkodott. Tudta jól, hogy mit keres, még válogathatott is az ügynökök által eldobált fegyverek között. Második próbálkozásra sikerült is találnia olyat, amiben még volt töltény. Viszont csak egy esélye lesz. Egy golyó. Egyetlenegy.

Már korábban észrevette a rejtekajtót, ami a gépteremből vezetett ki. Megpróbálta belökni, és elégedetten konstatálta, hogy Omega nem zárta be. Amint megpillantotta a férfit, tudta, hogy most vagy soha.

Minden lelkierejét, haragját és elszántságát beleadva előrelendült, és egyazon mozdulattal meghúzta a ravaszt. A golyó pontosan Omega agyába hatolt, viszont ezzel egyidőben betört az ablak, és Skyt eltalálta egy Donovan által kilőtt fénygömb.

***

– Nem! – kiáltom kétségbeesetten, amint meglátom, hogy Donovan fénygömbje az üveget betörve eltalálja Skyt, aki eszméletlenül esik össze.

Az eddig is tüzesen égető harag most még hatalmasabb lángra kap bennem, és érzem, ahogy teljesen kiesik az erőm a kontroll alól. Jól tudom, hogy mit kellene tennem: lenyugodni. De képtelen vagyok rá, az érzelmek teljes intenzitással kavarognak bennem, a félelem, a düh, a gyűlölet és még megannyi más.

– Rohadt fruska! – hörgi Donovan, és küld felém egy hátráltatót, ami telibetalál, és megtántorodom. Megpróbálok ellentámadást indítani, de a fénygömbjeim sokkal halványabbak, mint eddig, és egyúttal sokkal hatástalanabbak is. Össze kell szednem magam!

Ám hiába próbálom elfojtani az érzéseimet, nem sikerül, a perzselő gyűlölet helyét viszont átveszi a teljes kétségbeesés. Már Grace-t is kezdem elveszteni, pedig eddig is csak ő segített a talponmaradásban. Eltalál egy újabb fénygömb, és zihálva térdre rogyok.

– Ennyi lenne? – húzza mosolyra szája szélét a sötét angyal. – Ennyit tudna hát az utolsó angyal? Szánalmas.

Megpróbálom minden maradék koncentrációmat összegyűjteni, és küldök felé egy kábítót, de Donovan játszi könnyedséggel kivédi, és már-már szánakozó pillantásokkal illet.

– Hát jó – vonja meg a vállát, és elővesz egy üveggolyót. Kissé homályosan látok, de azt azért még ki tudom venni, hogy valami sötét füst kavarog benne. Bár jobban belegondolva lehet, hogy nem is füst…

– Senki sem kerülheti el a végzetét, Michael Lindberg – jelenti ki, a gömböt önelégült mosollyal vizslatva.

Már hallottam ezt a mondatot. Most következik az, hogy felébredek. Csakhogy ez nem egy álom, már nem.

– Még van idő, hogy elbúcsúzz a szeretteidtől. Ja, hoppá, már mind halottak! – neveti el magát, én pedig legutolsó kétségbeesésemben megint bepróbálkozom egy kábítóval, de most már egy halvány villanáson kívül semmi nem hagyja el a kezemet, amire Donovan még hangosabb kacagásban tör ki, és a földhöz vágja a kezében tartott apró golyóbist.

Az üvegburok, amint földet ér a gömb, megszűnik, bár nem hagy szilánkokat maga után. Hirtelen előtör belőle a sötétség, és a pánikom egyre csak fokozódik. Hallom a hangokat, halál, halál, suttogják a fülembe. Pajzzsal szeretném levédeni magam, de minden erőm elhagyott. Itt térdepelek és magatehetetlenül várom a megsemmisülést. Nem, ez így nem jó! Nem ennek kellene történnie!

A sötét energia lassan közelít hozzám, megállíthatatlanul. Becsukom a szemem, és Grace-t keresem a fejemben, de csak a sötétséget érzem. És a halált. Kábultan hallom a suttogást, és Donovan önelégült nyerítését. Már érzem a bőrömön a vég érintését. Ám ekkor megváltozik valami.

A Jelzőfény. Érzem, hogy itt van velem, és tudom, hogy mit kell tennem. Apának igaza volt, végig igaza volt! Meg kell halnom, de nem úgy, ahogy azt a sötét angyal szeretné!

Elér a sötét energia, érzem, bár a szemem még mindig csukva van. Behatol a szívembe, marja a lelkem, minden porcikámat. Olyan érzés, mintha tűzben égnék, belülről felperzsel a sötétség. Üvöltök, mint akit kínoznak, de már nem hallom a saját hangomat az érzékeim kínzó lüktetésétől. Azt kívánom, bárcsak vége lenne az egésznek, de még valamit meg kell tennem, nem adhatom fel most!

Ekkor hallom meg a Jelzőfényt: arra kér, hogy koncentráljak rá. Megpróbálom kizárni elmémből az őrületes fájdalmat, és csak a küldetésemre figyelni. Valami kiszakad a mellkasomból, lehet, hogy a szívem volt az. A sötét energia még mindig mardos, a Jelzőfény pedig próbálja kordában tartani a testemet.

Nem félek. Már tudom, hogy jó kezekben vagyok. Tudom, hogy helyesen cselekszem. Minden egyes porcikám ég, de már nem érdekel. Túlléptem az olyan földi dolgokon, mint a fájdalom. Még hallom Donovan halálsikolyát, majd végleg megszűnik létezni a világ.

Interlude II.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.