– Apa, én ezt nem igazán értem – jelentette ki Damian, miközben smaragdzöld szemeit édesapjára függesztette. – Miért csak egy valamit kell végrehajtanunk? Miért nem tűntetjük el az összes gonoszságot a világból?
Gabriel sóhajtott egy nagyot. Tudta, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor fia elkezd kérdezősködni. Bár tíz éves lévén még nem kezdtek el kifejlődni a képességei, de már most sokkal több mindent tudott, mint ő maga ennyi idősen.
– Tudod, a sorsunk a Jelzőfény kezében van – kezdte a magyarázatot bizonytalanul. – És ő nyilván tudja, hogy mit miért tesz. Ha nekünk a küldetésünket kell teljesítenünk, akkor azt kell tennünk, se többet, se kevesebbet.
Damian összehúzta a szemöldökét, nem fért a fejébe, hogy apja hogy nem lát túl a saját sorsán.
– Akkor miért nem fogunk össze? Hogy jobbá tegyük a világot. Végülis az a cél, nem?
– Igen csak… – Gabriel gyorsan megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Mindenkinek a saját jótettével kell hozzájárulnia az egészhez. Ne feledd: nem vagyunk mindenhatóak. Akár már azelőtt meghalhatunk, hogy elvégeznénk a küldetésünket.
– Nem a kérdésemre válaszoltál – vágta rá határozottan Damian, amire apja ismét sóhajtott egyet.
– Oké, elmondok valamit. – A fiú még előre is dőlt egy kicsit, hogy még jobban hallja azt, ami már évek óta foglalkoztatta. – Van egy prófécia. Illetve… nem is igazán prófécia, mert azt próféták nyilatkozzák ki, ezt meg csak úgy tudjuk… Szóval az a lényeg, hogy lesz majd valaki, aki teljesen felborítja a világunkat. Talán valami zsarnok, vagy ki tudja. Hatalmas ereje lesz, de lesz egy angyal, aki erősebb lesz nála. Ő majd összefog minket, és együtt legyőzhetjük a sötétséget. Viszont cserébe neki rengeteg áldozatot kell majd hoznia.
Damian elgondolkodott apja szavain. – Vajon igaz a prófécia? Tényleg lesz valaki, aki majd megküzd az elemi gonoszsággal? Akár…
– …lehetnék én is ez az angyal? – bukott ki a fiúból a kérdés, ezzel nem kissé meghökkentve apját.
– Minden lehetséges – hagyta rá végül Gabriel, miközben lázasan törte a fejét fia reakcióján. Mi van, ha tényleg ő az? A fia sokkal érettebb, mint a kortársai, és hirtelen támadt egy olyan furcsa megérzése, hogy Damian ereje túlnőhet az átlag angyalokén.
– Apa? – zökkentette ki a fiú bizonytalan hangja Gabrielt a merengésből. – Mi lesz, ha nem tudom megcsinálni? Ha kudarcot vallok a küldetésemmel?
A szőke férfi elmosolyodott, majd közelebb hajolt fiához, mintha valami nagy titkot készülne megosztani vele.
– Ha ott leszel, tudni fogod, hogy mit kell tenned. Ezt jól jegyezd meg! Tudni fogod.
***
Anna Segura idegesen topogott a fürdőszoba előtt. Jobb programot is el tudott volna képzelni magának a mai napra, még egy medencés buliba is meghívták, de legjobb barátnője napok óta tartó rosszulléte cseppet sem hagyta nyugodni.
– Jól vagy? – kérdezte, miután nagyjából elhaltak az ajtó mögül érkező öklendező hangok. Mivel válasz nem érkezett, Annie már arra gondolt, hogy benyit, de ekkor megjelent lakótársának még a megszokottnál is sápadtabb ábrázata.
– Persze, semmi bajom – jelentette ki Elsie, bár kinézete egyáltalán nem erről árulkodott. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, és még mintha gyönyörű szőke haja is megfakult volna némiképp.
Annie már egy ideje gondolkozott barátnője furcsa betegségének lehetséges okairól, de valahogy mindig csak egyvalami tűnt igazán jó megoldásnak.
– Elsie – vonta fel a szemöldökét a lány. – Védekeztetek?
Elsie-nek hirtelen a maradék vér is kiszállt a fejéből, és elkezdett szédülni. Tudta, hogy a barna hajú lány mire gondol, hisz ő is csak arra az egyvalamire gondolt már napok óta. Mindenesetre megpróbálta magát ártatlannak tettetni.
– Hogy mondod?
– Amikor Damiannel… érted – Annie idegesen gesztikulált kezeivel. – Védekeztetek?
– Hagyjál már! – fortyant fel hirtelen a szőke lány, így próbálva leplezni szégyenkezését, amit a lebukás miatt érzett. – Nem vagyok terhes!
– Hát, pedig nekem nagyon úgy tűnik! – rázta meg a fejét Annie, miközben csípőre tett kézzel követte barátnőjét a nappaliba.
Elsie nem szólt semmit, csak megrántotta a vállát. Még mindig szédült, jóllehet már nem csak a rosszullét miatt.
– Drágám! – szólította meg pár pillanatnyi csend után Annie. – Fiatal vagy még! Nem hagyhatom, hogy egy ilyen tévedés miatt tönkretedd az életed!
Elsie amint lassan megfordult, kékesszürke szemei szinte szikrákat hánytak lakótársa felé. Hogy mondhat ilyet? Talán azt hitte, hogy a fiút, aki teljesen megváltoztatta az életét, majd hipp-hopp elfelejti egyik pillanatról a másikra? Vagy azt, hogy majd minden olyan lesz, mint régen? Nem, már semmi nem lesz olyan!
– Damian nem volt tévedés! – ordította a szőke lány magából kikelve, amire Annie rémülten hátrált egy lépést. – És megtartom a gyereket!
– Az előbb még azt mondtad, hogy nem vagy terhes! – vágott vissza a sértett, de Elsie csak mérhetetlenül dühösen nézett rá.
– Nem érdekel! – folytatta a kétségbeesett kiabálást a szőke lány. – Te ezt nem érted! Lehet, hogy téged csak az érdekel, hogy minél több pasi megforduljon az ágyadban, lehetőleg minél rövidebb idő alatt, de vannak ennél fontosabb dolgok is! – Elsie arca immár halottsápadtból égővörösre váltott. – És Damian… – hirtelen megszédült, érezte, ahogy az érzelmek megrohamozzák, sírni lett volna kedve, de már ahhoz sem volt elég ereje, így csak lerogyott a kanapéra.
Felsejlett előtte a halott angyal arcának képe, a két smaragdzöld szem, a zabolátlan fekete haj, eszébe jutott az a bizonyos éjszaka, amikor az isten háta mögötti erdőben egymáséi lettek, és akkor már tudta, hogy valami örökre megváltozott. Lehet, hogy ő lett más, vagy talán az egész világ.
Annie leült mellé, és szánakozó pillantásokat vetett rá, de őt már ez sem tudta érdekelni. Érezte, hogy kitör belőle a szunnyadó fájdalom, amit próbált elrejteni a világ elől, próbálta magát erősnek mutatni, de már nem megy, többé nem. A könnyek sűrű patakokat rajzoltak nyúzott arcára, de legbelül tudta, hogy nem hagyhatja el magát, mert annak az életnek, aki ott fejlődik benne, akit a szíve alatt hord, szüksége van rá. És ő nem fogja magára hagyni, amíg él és létezik. Annie talán hülyének nézi, de már nem érdekes. Ő nem tudja azt, amit én. Talán egyszer majd megérti. Talán egyszer majd az egész világ megérti.
***
Elsie bánatosan nézett ki az esőáztatta városra. Az effajta időjárás mindig elszomorította: amikor kicsi volt, anyukája mindig azt mondta, hogy ilyenkor könnyezik az Őrző. A lány ekkor általában visszakérdezett, hogy miért nem használ zsebkendőt, mire édesanyja jóízű nevetésben tört ki.
Elfordult az ablaktól, és lassan megindult a szobája felé. Már megint gyötörte a hátfájás, ráadásul már éjjelente sem tudott igazán aludni a magzat szüntelen rugdalózása miatt. Ezeken felül még a jövő is nyugtalanította: lassan le kell adnia a szakdolgozatát, viszont a hamarosan megszülető gyermekéről is gondoskodnia kell. Egyedül.
Már majdnem elérte az ajtót, amikor valami egészen furcsa érzése támadt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de a következő másodpercben már tudta, hogy itt az idő.
– Annie! – kiáltott legjobb barátnője után kissé rekedt hangon.
A megszólított azonnal kivágtatott szobájából, és rémülten nézett a kissé fájdalmas arccal a hasát fogó Elsie felé.
– Azt hiszem, be kellene mennünk a kórházba.
Amint kiszállt a taxiból az Őrző hideg könnyei rácseppentek az arcára. Annie gyorsan ernyőt tartott a sápadt, szőke lány fölé, és sebtében kifizette az egész úton károgó taxist, aki folyvást csak azt hajtogatta, hogy ő aztán biztosan nem fogja levezetni a szülést, ha szükség lenne rá.
A két lány ezután lassan elindult a Sacred Spleen Memorial Hospital bejárata felé.
– Jól van, asszonyom, vegyen mély levegőt, és háromra nyomjon! – hallotta a szülész utasítását fél füllel Elsie, bár nem bírta felfogni, hogy a férfi miért szólítja asszonyomnak. Ekkor azonban ismét belenyilallt a fájdalom, és többé már nem foglalkozott az orvossal.
Amikor két nyomás között kicsit megpihent, belegondolt, hogy milyen lenne, ha valaki itt volna mellette. Ugyan Annie ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön, Elsie tudta, hogy a lány irtózik a vértől, ezért inkább megkérte, hogy maradjon kinn. Bár amikor jobban belegondolt, rájött, hogy valószínűleg nem is engednék be, mivel nem a rokona.
– Készüljön fel! – szólt rá megint a szülész, amire Elsie elszakította kósza gondolatait a fiú apjától, és ismét a nyomásra kezdett koncentrálni. Nem is sejthette, hogy akire vágyott, végig ott volt mellette.
– Én ezt nem bírom nézni – fordult az ablak felé Damian, amire apja megveregette a vállát.
– Fiam, ne aggódj már ennyire! Szerinted te hogy születtél?
Damian erre csak megeresztett egy rosszalló pillantást Gabriel felé.
– Egész életemben visszafogtam az érzelmeimet, hogy uralni tudjam az erőmet. Legalább holtomban hadd pánikoljak már egy kicsit!
Elsie egy fájdalmas nyögést hallatott, amire a fiú nem bírta megállni, hogy ne vessen felé egy pillantást.
– Apa, nem bírom nézni, ahogy szenved. Ha csak…
Hogy mi lett volna a mondat vége, az már nem derült ki, mivel egy rózsaszínű, kissé véres és zilált pötty jelent meg a szülész kezében, ami rögtön elnémította Damiant. A baba hamarosan felsírt, és mind az orvos, mind pedig Elsie megnyugodva konstatálták, hogy túl vannak a nehezén.
– Egészséges fiúgyermek – állapította meg az egyik nővér, miközben átvette további tisztogatásra az újszülöttet.
– Na, mi van, megkukultál? – bökte oldalba fiát Gabriel, amire amaz egy grimasszal válaszolt. Damian abban a pillanatban, amint meglátta a fiát, határtalan büszkeséget érzett, és egyúttal rettenetesen sajnálta, hogy soha nem veheti majd karjai közé a kisdedet.
Gondolataiból egy váratlan látogató zökkentette ki. A Hírmondó, legalábbis Damian úgy sejtette, hogy ő az. Hosszú ősz szakálla majdnem leért a derekáig, és ráncos arca arról árulkodott, hogy sok mindent megélt már. A fiú azonnal tudta, hogy miért van itt: a kinyilatkoztatás miatt. Kissé össze is rándult a gyomra az izgatottságtól: mégiscsak a fiának osztanak küldetést, vagy mi a szösz.
Az ősz angyal kissé előrelépett, talán, hogy jobban meg tudja vizsgálni az újszülöttet, akit egy világoskék pongyolában éppen most juttattak anyja védelmező karjai közé. Elsie csillogó szemekkel, bár kissé fáradtan nézett gyermekére, és alig tudott betelni szépségével. Damian is legszívesebben naphosszat bámulta volna a kisfiát, de Gabriel figyelmeztető bökésére kénytelen volt ismét a Hírmondóra koncentrálni.
Aki, úgy nézett ki, szintén koncentrált, még kissé hunyorított is, így vizsgálta a kisdedet. Beletelt pár másodpercbe, mire végül jelentőségteljesen megszólalt:
– Ő lesz az.
– Nem! – vágra rá kissé rémülten Damian, amire a Hírmondó egyik szemöldökét felhúzva, kissé rosszallóan nézett rá.
– Ó, dehogynem.
Damian erre a válaszra csak ijedten elkezdte rázni a fejét. – Az nem lehet! Miért pont ő! – gondolta kissé kétségbeesve. Bár fiatalabb korában volt, hogy maga is úgy érezte, hogy neki kell teljesítenie a végzetes küldetést, de végül belátta, hogy talán jobb is, hogy így alakult. Most pedig pont a fia kapja meg!
– Hiába tiltakozol – mondta a hírnök határozottan. – A Jelzőfény tudja, hogy mit tesz. Ha úgy gondolja, hogy a fiú alkalmas rá, akkor bizony alkalmas.
– De hát… – próbálta Damian összeszedni darabokra hullott gondolatait. – Miért pont ő?
Erre a kérdésre mintha elgondolkodott volna egy pillanatra az ősz angyal.
– Ha mindenképpen tudni akarod, először neked osztotta ki ezt a küldetést a Jelzőfény, de bizonyos okok miatt az egész kénytelen volt csúszni egy generációt.
Nem ez volt az első sokk ami Damiant érte néhány órán belül, de ez fájt neki a legjobban. Ránézett apjára, aki kissé zavartan pillantgatott, hol rá, hol a hírnökre.
Ebben a pillanatban azonban a röpgyűlés témája is úgy gondolta, hogy megszólal, ugyanis az újszülött kisfiú rázendített a sírásra, ezzel nem kis riadalmat okozva édesanyjának.
– Nyugi, csillagom, nincs semmi baj! – szólt a kisdedhez nyugtatóan Elsie, miközben megpróbálta ringatással elcsitítani. – Michael – suttogta a lány, és maga is csodálkozva konstatálta, hogy amint kimondta a nevét, fia rögtön elhallgatott, és tiszta, smaragdzöld szemeit anyjára függesztette.
***
Kellemesen napos szombat délután köszöntötte Bridgeport lakóit, de volt, aki nem a szokásos családi programokkal töltötte a nyár talán utolsó meleg napját.
– Damian… – sóhajtotta Elsie, miközben egyetlen gyermeke apjának sírjánál gubbasztott szomorúan. – Ha tudnád, hogy milyen csodálatos a fiad! Minden perc ajándék, amit vele tölthetek.
Ránézett a szőke fiúcskára, aki érdeklődve nézett vissza rá. Elsie nem bírta megállni, hogy rá ne mosolyogjon, amit a gyermek boldog gügyögéssel jutalmazott.
– Tudod, hogy szeretlek, mindig is szeretni foglak – folytatta monológját, remélve, hogy mondandója valahogy mégiscsak elér a címzetthez. Sokszor járt ki a temetőbe, olykor órákat is eltöltött itt, bár maga sem tudta, hogy nem-e totális hülyeség, amit csinál. A szíve mindenesetre azt súgta neki, hogy nem az.
– De… – bizonytalanodott el Elsie. – Találkoztam valakivel. Egy olyan valakivel, aki megért, és elfogadja Mike-ot. Tudod, a legtöbb férfi beijed a felelősségtől, de ő más…
A lány reménykedve elkezdte pásztázni a sírhant környezetét, hátha talál valami jelet, amitől megnyugtatja bűntudatos lelkét. Bár Damian már több mint két éve meghalt, de a szíve minden egyes pillanatot, amit más férfivel töltött, megcsalásként értelmezett, pedig az esze tudta, hogy ez butaság.
– Értsd meg, szükségem van valakire! – váltott könyörgő hangnemre, bár maga sem tudta, hogy miért. – És Mike-nak is szüksége van valakire. Egy apaképre. Akire felnézhet. És aki gondoskodik róla.
Lehajtotta a fejét, és érezte, hogy valami elkezdi szúrni a szemeit. Megrázta a fejét, nem akarta, hogy kibuggyanjanak a könnycseppek a fia előtt. Nem szerette, ha Mike szomorúnak látja. Pedig titokban, éjszakánként sokszor telesírta a párnáját, hiába próbált erős maradni.
Ránézett egyetlen gyermekére, aki meredten bámulta maga előtt a levegőt.
– Mike? – szólította meg fiát, de az még mindig csak egy pontra fókuszált, majd hamarosan elmosolyodott, és apró kezeit nyújtogatta előre.
Elsie ledöbbenve nézte a jelenetet, egy pillanatra még az is átfutott az agyán, hogy talán Mike tényleg lát valamit, amit ő nem. Nem is tudta, hogy mennyire igaza volt. A fiúcska valóban olyat látott, amit ő nem láthatott. Amit csak nagyon kevesen láthatnak.
Az igazságot.
***
A fiatal szőke fiú remegett a dühtől, amint smaragdzöld szemeit édesanyja tekintetébe fúrta.
– Mégis mi a francért nem mondtad ezt el eddig? – ordított magából kikelve, de legbelül csak rettentő kétségbeesést érzett. – Azt hitted, hogy nem jövök rá? Vagy, hogy nem érdekes? Hát igenis az!
– Mike… – kezdte volna nyugtató hangon Elsie, de a fia közbevágott.
– Mit Mike?! Nem érdekel a magyarázkodásod! – folytatta a sértett a haragos kiabálást. – Nézz rám, anya, nézz rám! Egy szörnyeteg vagyok!
– Gyönyörű vagy.
Elsie szavai annyira meglepték Mike-ot, hogy még a szúrós nézést is elfelejtette. Gyönyörű? Ő semmiképpen sem használta volna ezt a szót jelenlegi állapotára. Történetesen arra, hogy két igencsak méretes, hófehér szárny állt ki a hátából. Teljesen össze volt zavarodva: dühös volt édesanyjára, aki így tizenhárom év után hajlandó volt vele közölni, hogy az apja – aki mellesleg még a születése előtt meghalt – egy angyal volt. Ez hülyeség. Angyalok nem léteznek! Mégis, amikor a fiú belenézett a tükörbe, már nem tudta, hogy mit is gondoljon. Kissé elborzasztotta a látvány. Vagy nem is kissé.
– Figyelj… – kezdett volna hozzá beszélni Elsie, de Mike megint belefojtotta a szót.
– Menj ki – mondta határozott hangon, de nem nézett rá. Anyukájának kedve lett volna ellenkezni, de tudta, jobb, ha most mégis magára hagyja egyszem fiát. Gondolta, hogy nem lesz egyszerű menet. És azt is tudta, hogy ez részben az ő hibája. El kellett volna mondania neki előbb. De vajon akkor hitt volna neki? Vagy csak gyogyósnak tartotta volna, amiért ilyeneket hallucinált egy röpkapcsolatba? Ki tudja. Mindenesetre itt nem volt jó megoldás.
Amint Elsie elhagyta a szobát, Mike gondosan bezárta az ajtót. Nem hiányoztak neki látogatók. Nem akarta, hogy bárki így lássa. Legszívesebben összetörte volna a tükröt, hogy ő se lássa saját magát, de végül nem bírta levenni a tekintetét a szárnyairól. Most komolyan így fogok kinézni örökre? A hirtelen jött kétségbeesés szinte fojtogatta, úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Nagy nehezen elszakította magát a tükörképétől, és lerogyott az ágyára.
Még magának sem merte bevallani, hogy mindig is tudta. Tudta, hogy valamivel több, mint a normális emberek. Egyszerűen érezte, mintha várt volna valamire. Bizonyosságra, hogy ő többre hivatott, mint mások. Hogy nem átlagos. De most, hogy megkapta, már nem volt benne biztos, hogy akarja-e egyáltalán.
– Nyugi, mindenki így kezdi.
Mike fölkapta a fejét, és a hang irányába nézett. Egy férfi volt az, aki ott gubbasztott mellette, és őt vizslatta smaragdzöld szemeivel. Valami különös aura vette körül, a fiú igazán nem tudta mire vélni a dolgot, mindazonáltal sejtette, hogy ki lehet az.
Akkor és ott elkezdődött valami. Valami olyasmi, ami túlmutat az egyszerű, hétköznapi emberek felfogásán. Ahogy a két angyalzöld szem egybefonódott egy pillantásban, és Mike fejében ezernyi kérdés záporozott.
Akkor még nem is sejtette, hogy ez mennyire komoly, talán meg is ijedt volna, ha szembesül vele. Ez egy olyan játék, ahol a bábuk igazi, lélegző emberek, és az életük a tét. A létük. A mi létünk. Az életben maradásunk. Amin úgy tűnik, én elbuktam.
