Kiegészítő részlet – Egy unalmas csütörtök

Az egész egy unalmas csütörtöki délelőttön folytatódott. Annie éppen azon agyalt, hogy mit csináljon. Talán elmehetne vásárolni, vagy valami. Mondjuk kedve az nem sok volt hozzá. Sóhajtott egyet, és elvágódott a rózsaszín takarós ágyon.

Ekkor szólalt meg mobiltelefonja. Odakúszott a készülékhez, és apró mosolyra húzódott a szája, amikor elolvasta a képernyőn megjelenő nevet. Henry Rhodes.

– Igen, tessék, Anna Segura – szólt bele a telefonba.

– Hát szia, én meg Henry – hallotta a férfi kellemes hangját a vonal túlsó végéről. – Szükségem lenne… egy partnerre egy uncsi üzleti ebédhez.

– Valóban? – húzta fel a szemöldökét. – És? Kire gondolsz?

– Hm. Egy csinos nőre, aki lehetőleg ráér ma?

– És honnan veszed, hogy én ismerek ilyet? – incselkedett Annie.

– Nem ismersz? És ha jobban körülírom? Olyan… százhatvan centi magas, barna hajú… barna szemű, és amikor legutóbb láttam egy eszméletlenül szexi fekete ruhában volt.

Annie alig tudta megállni, hogy fel ne nevessen, nagyon tetszett neki a férfi szövege.

– Talán mégis ismerek egy ilyet – vigyorogta bele a telefonba. – És még az is lehet, hogy pont ráér.

– Ez remek! Érte megyek háromnegyed egyre.

– Rendben, átadom neki.

Amint letette a készüléket, jóleső izgatottság lett úrrá rajta. Az utóbbi pár napban többször is eszébe jutott a férfi, és hogy milyen jól szórakozott vele azon a puccos partin. És a hozzáállását látva akár ma tovább is eljuthatnának, és elszórakozhatnának egymással is…

Felvillanyozva pattant fel az ágyáról, és odalibbent a szekrényéhez. Nem akart túl kihívó ruhát választani, mert mégiscsak egy üzleti ebéd lesz (feltéve, hogy Henry igazat mondott). De azért ne legyen túl konszolidált sem, még a végén nem hívja többet a férfi. Ha már azt mondta a múltkori szűk kis rucijára, hogy “eszméletlenül szexi”.

Amikor aztán Henry ígérete szerint pontban háromnegyed egykor becsöngetett az ajtaján, elegánsan felöltözve, és sármos mosollyal az arcán, Annie már tudta, hogy a mai bizony egy jó nap lesz.

***

Már késő délután volt, mire Henry kocsija ismét leparkolt a bérház előtt. Az ebéd üzleti szempontból sikeresen zárult (legalábbis a férfi állítása szerint, ugyanis Annie nem sokat értett a dologból), sőt, utána még sétáltak is egy nagyot a városközpontban, miközben jót beszélgettek.

– Örülök, hogy elvállaltad – mosolygott rá Henry, amire csak megvonta a vállát.

– Neked bármikor.

– Szeretnék valamit adni cserébe, ha már az utolsó utáni pillanatban szóltam – magyarázta a férfi. Annie megrázta a fejét, de Henry folytatta. – Egy szép új rucit, ékszert, vagy akármit, amit szeretnél…

A nő elgondolkodott egy pillanatra, azonban csak egyetlen dolog jutott az eszébe, amire jelen pillanatban mindennél jobban vágyott.

– Akármit? – nézett bele a férfi égkék szemeibe, miközben kacéran elmosolyodott. – Akkor gyere fel a lakásomra.

***

Annie nem tudta letörölni az idióta vigyort a képéről, miközben igyekezett rendezni a légzését. Sejtette, hogy Henry jó az ágyban, de hogy ennyire… Arra álmában sem gondolt volna (na jó, talán ott igen).

– És? – szólalt meg a férfi két szuszogás között, amire odakapta a fejét. – Most már elmondhatnád, hogy mit is kérsz az ebédért cserébe.

A nő összeráncolta a homlokát, és felkönyökölt, Henry pedig eme értetlen arckifejezést látva folytatta.

– Ez nem számított.

– Mert?

– Mert ezt én is akartam – vigyorodott el a férfi, amire Annie arcára is visszatért a mosoly. – Szóval?

– Mondtam már, hogy nem kell semmi.

– Jaj, ugyan! – méltatlankodott Henry. – Hadd vegyek már neked valamit! Egy szép ruhát mondjuk, hogy legyen mit felvenned legközelebb…

– Lesz legközelebb? – szökött fel magasba a szemöldöke, bár igazából valahol mélyen remélte, hogy így lehet.

– Hát, ahogy így nézem a naptáram… Bár nincs előttem, de érted – nevetett fel a férfi. – Az életem tele van uncsibbnál uncsibb üzleti kajálásokkal.

– És ki mondta, hogy elmegyek? – incselkedett vele a nő, miközben odasimult hozzá.

– Miért? Nem jössz? – pislogott Henry, majd gyengéden végigsimított Annie hátsó felén, amire ő kellemesen megborzongott.

– Hát még nem tudom – játszotta tovább, és tetszett neki, ahogy a férfi veszi a lapot.

– Nem tudod? – biggyesztette le színpadiasan az ajkát Henry. – Hát, azért a ruhát megkapod, hátha attól megjön a kedved!

***

Szombatra már szinte el is feledkezett a férfi ígéretéről, így gyanútlanul nyitott ajtót egy hevesen csengető futárnak. Egy doboz volt a küldemény, benne egy levéllel. Feltépte a borítékot, és elmosolyodott az üzenetet olvasva.

Drága Annie, (a drágát vedd szó szerint)

Íme, megcsodálhatod borzalmas kézírásomat, de ez így nagyon autentikus. Ha esetleg nem tudnád elolvasni, küldj egy üzit, és megírom e–mailben. Igazából nem tudom miért nem nyomtattam ki. Lehet, hogy zavarban vagyok, hogy neked írok levelet?
Szóval, a dobozban találod a ruhaneműt, amit remélem, viselni fogsz következő találkozásunkkor. Szerintem elég jól le tudtam venni a méreteidet kézrátétellel, de szólj, ha nem jó, és kicseréltetem.
Az említett legközelebbi találkozás pontos részleteiről nem tudok egyelőre nyilatkozni, de mindenképpen jelzem, ha esedékes.
Úgy érzem, már így is túlságosan hosszúra nyúlt ez az üzenet. Szóval ennyi lenne.

Csókol: Henry.

Annie nagyon jót szórakozott az levélen, és azon kapta magát, hogy azon ábrándozik, hogy vajon mikor lesz már esedékes az a tali. Majd mikor aztán felocsúdott és eszébe jutott a ruha, kezébe vette a dobozt, és kinyitotta. Hangosan felnevetett, amikor meglátta a tartalmát, ami egy apró, de annál csipkésebb fekete fehérnemű volt.

Még mindig kacagva megcsóválta a fejét. Hát igen, Henry Rhodes pontosan tudta, hogy hogyan veheti le a legkönnyebben a lábáról.


Megjegyzések: Dingdingding, mondtam én, hogy lesz itt minden :P. Amúgy élek halok Henry szövegéért, bocsássatok meg nekem XD. Lesz még róluk sztori, ígérem!

Más: nem tudom bárki észrevette-e a színkódolást, Annie mindig rózsaszín. Bár szerintem a múltkori “mindenki kékben van” blamám után ez már nem is olyan izgi XD. Azért remélem tetszett, ha igen, dobjatok egy lájkot! 😉

Vissza az adatlapra

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés