Grace csak feküdt az ágyán és a plafont bámulta. Ezredszer is végigfuttatta tekintetét a vékonyka repedésen, ami fekvőhelye felett húzódott a mennyezeten. És ezredszer is eszébe jutottak azok, akiket elvesztett: Lewis… Orion… az édesapja…
Nyelt egy nagyot, így próbálva enyhíteni kiszáradt torkát. Nem akart megint bőgni, csak el akart felejteni mindent. El akarta felejteni, hogy egy olyan embert siratott évekig, aki végig csak a bolondját járatta vele. El akarta felejteni, hogy ő volt minden rossz okozója. És mégis: hiába próbálta elfelejteni, az agya napok óta csak ezen kattogott.
Vajon hibás ő is? Abban, hogy apja elhagyta őket, és olyan utat választott, ami nem helyes? Tudnia kellett volna, hogy nem halt meg? Éreznie kellett volna? Figyelmeztetnie kellett volna másokat, és akkor nem történik meg ez az egész?
Az oldalára fordult, és érezte, ahogyan az ismerős könnyek lecsorognak az arcán. Szinte már nem is emlékezett, milyen úgy leélni egy napot, hogy nem sír. Megpróbálta letörölni a sós cseppeket, de azok minduntalan újratermelődtek.
El akarta foglalni magát valamivel, de még arra sem volt lelkiereje, hogy felkeljen fektéből. Hiányzott neki a hegedűje. Az az élmény, amikor a zene által ki tudja fejezni a gondolatait. Hiányzott neki, hogy menjen valahova. Hogy csináljon valamit. Hogy legyen értelme az életének.
Egy pillanatra elgondolkodott, hogy felhívja-e Mike-ot, de végül elvetette az ötletet. Így is majdnem minden nap felhívta, és nem akarta, hogy azt érezze, ráakaszkodik. Meg tudta, hogy Sky hogy áll hozzájuk… És igazán nem akart még egy balhét közöttük.
Valami megnyikordult, és ő rémülten ült fel. A szíve dupla ütemmel vert, de ő igyekezett nem megmozdulni. Valaki van a lakásban? Ügynökök jöttek? Vagy édesapja visszatért a túloldalról és most meg akarja büntetni, amiért nem állt mellé? Szinte lélegzetvisszafojtva ült az ágyán, és várta, hogy valami megtörje az ismételten beállt csendet.
Megint hallotta a zajt, és rájött, hogy csak a szél zörgette meg a redőnyt. Kifújta a benntartott levegőt, és tenyerébe temette az arcát. Már megint paranoiást játszik. Az utóbbi napokban képes volt a legkisebb hangokból is a legrosszabbra gondolni, egy öreg bútor reccsenése, egy ablakhoz koccanó bogár… Ismét megtörölte az arcát: legalább a sírása elmúlt a riadalom hatására.
Hirtelen emberek közé akart menni, hogy ne legyen egyedül, de aztán eszébe jutott, hogy amikor legutóbb kiment az utcára és meglátta a sok dolgára siető személyt, rögtön visszamenekült a lakásba. Mindegyiküknek megvolt a célja, valaki, vagy valami, amiért élhet. És neki mi maradt? Idegennek érezte a többi embert, akik talán az omegásokat támogatták, és nem szenvedtek el semmilyen veszteséget. Kirekesztettnek érezte magát a fájdalmával, a zavaros gondolataival, az egész lényével. Talán mégis jobb neki egyedül a szobájában…
Zörgést hallott kintről, amire megint befeszült. Eszébe jutott az előző kis jelenete, és próbálta nem eljátszani ugyanazt. Minden bátorságát összeszedve lábujjhegyen az ajtajához lépdelt, és óvatosan kikukucskált rajta.
– Gracie, megjöttem! – hallotta édesanyja megnyugtató hangját. Fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, és az ajtót becsukva nekitámaszkodott az ajtófélfának.
– Ne hidd el mennyit kellett mászkálnom, amíg találtam egy kőművest, aki kijavítja ezt a csúfságot! – magyarázta Margaret, miközben igyekezett bezárni az ajtót maga mögött. Grace ismét szemügyre vette a szétrobbantott falat, szinte már annyira megszokta, hogy ha nem hozta volna szóba anyukája, már nem is fordít rá figyelmet.
– És hoztam neked valamit – folytatta a nő, majd megfordult és letett egy dobozt a küszöb helyére, ami határozottan állat szállítónak nézett ki.
Grace gyanakodva lépett közelebb Margarethez, aki kinyitotta a hordozót, és előkapott belőle egy gyönyörű, vörös macskát. A lánynak elkerekedett a szeme.
– Ott mentem el a menhely mellett, és nagyon szépen nézett rám – simogatta meg a buksiját a nő. – Igaz, milyen szép cicus vagy? Na gyere, simogasd meg!
Grace lassan közelebb lépett, és megsimította az állat fejét, amit ő egy dorombolással jutalmazott. A lány rámosolygott a cicára, és folytatta selymes szőre simogatását.
– Na? Átveszed? – noszogatta édesanyja, ő pedig a következő pillanatban már karjában tartotta a vörös macskát. Aki rögtön felbátorodott, és megpróbált felmászni a nyakába, Grace pedig elnevette magát.
– Hát szia! – ölelte meg az állatot, miközben nem tudta abbahagyni a mosolygást. Nem is emlékezett, hogy mikor húzódott mosolyra a szája utoljára. – Mostantól én leszek az anyukád?
– Ha eteted rendesen – bökte oda Margaret.
– Gondoskodni fogok rólad – folytatta Grace, és belenézett a cica szemébe. – Kis Gyémántom.
Megjegyzések: Aki követte Simstagram kiadásainkat, az már találkozhatott Gyémánt cicával, de úgy gondoltam, megérdemel ő is egy kis rivaldafényt, kijár neki a kiegészítő részlet! 😀 Meg persze Grace-nek is. De az állatok állítólag jók depi ellen, szóval… 😀 Köszi, hogy elolvastátok! 🙂
