Elsie sírt. Bár a hatalomátvétel – és egyben saját elfogatása – napja óta alig ejtett egy-két könnycseppet, most mégsem tudta megállítani a kis patakot. Pedig már minden rendeződött, nem? Ő mégis valami furcsa ürességet érzett legbelül, olyat, amit már nagyon régóta nem.

Bár szinte az egész estét Will cuccainak gondos eltüntetésével töltötte, még így sem lett jobb. Semmi sem lett jobb. Ránézett az üres éjjeliszekrényre, ahol a férfi cuccai sorakoztak még pár órával ezelőtt… Azé a férfié, aki vagy tizenöt évig az élete része volt… Azé a férfié, aki minden hétvégén ágyba hozta neki a reggelit… Azé a férfié, aki úgy nevelte Mike-ot, mintha a sajátja lenne… Azé a férfié, aki a szeme láttára esett össze élettelenül, egy golyóval a szívében…

Halk kopogás zökkentette ki letargiájából.

– Bejöhetek? – tűnt fel egyetlen fia szőke üstöke az ajtóban.

– Persze – válaszolta gyorsan, miközben megpróbálta eltűntetni a nedvességet az arcáról.

Mike leült az ágyra, vele szemben, és kissé aggódó tekintettel kezdte el méregetni.

– Mi a baj? – kérdezte a fiú olyan lágy hangon, hogy Elsie megint majdnem elbőgte magát.

– Semmi, kicsim – sütötte le a szemét, és igyekezett gyorsan elterelni a témát. – Jól elfértek a szobádban? Mert ha nem, felőlem ide is jöhettek, én meg átköltözöm oda.

– Nem, tényleg elférünk. Kicsit szűkösen, de otthonosan. Te csak maradj itt nyugodtan.

– Oké, csak… – nézett körül tétován a szobában. – Itt még így is minden annyira… Willre emlékeztet.

Amint ezt kimondta, megint elkezdte valami szúrni a szemét. Valahogy amíg a Vaspalota-beli cellájában sínylődött, nem volt alkalma, vagy inkább ereje elgondolkodni, hogy mi mindent veszített már el, de ez az utóbbi pár órában mind rászakadt a szívére. Nem érezte magát már erősnek, nem értette, hogy miért lenne értelme tovább tartania magát…

– Hé, nyugi – húzódott Mike közelebb hozzá, és gyengéden megfogta a kezét. – Minden rendben lesz!

– Tudom, csak… Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! Mindenkit elveszítek, aki fontos nekem!

– Én itt vagyok neked, anya! És mindig is itt leszek.

Elsie belenézett fia gyönyörű smaragdzöld szemeibe, amik több mint tizenhat éve emlékeztették egy bizonyos szempárra. Be is kellett magának vallania, hogy Mike egyre jobban hasonlít az apjára.

– Csak… Willt a szemem előtt lőtték le és… Damian is a szemem előtt halt meg és… én… – A heves szipogástól már nem is tudta befejezni a mondatot. A fia erre gyengéden átölelte, és nyugtató szavakat súgott a fülébe. Elsie szorosan hozzábújt, és a vállába fúrta a fejét. Zokogása néhány perc alatt csendes könnyezésbe váltott, majd a sírása szinte abbamaradt, bár a gondolatai még mindig kontrollálhatatlanul kavarogtak.

Amikor elengedték egymást, Mike rámosolygott, amire Elsie szívét melegség árasztotta el. Tényleg ő a világ legcsodálatosabb ajándéka.

– Oké, beszéljünk inkább másról – terelte el a szót megint, még mindig szemét törölgetve. – Milyen lány Sky?

– Hát… – kezdte kicsit tétován Mike –, őszinte. És néha előbb cselekszik, mint gondolkodik. De amúgy nagyon aranyos.

– Szereted?

– Hát… olyasmi. – Fia reakcióját látva kissé elmosolyodott.

– Hogy elpirultál.

– Tényleg?

– Örülök nektek – jelentette ki Elsie, és komolyan is gondolta. Még sosem látta ilyen boldognak a fiát. – Biztos, hogy nem kéritek ezt a szobát?

– Biztos – jelentette ki határozottan Mike.

– Utolsó ajánlat volt! – billentette oldalra a fejét Elsie.

– Vége a licitnek?

– Igen, nem jelentkezett megfelelő vevő.

– Akkor én vissza is vonulok az odúmba. Jó éjszakát – nyomott egy puszit Mike anyukája arcára, majd kilibbent a szobából.

Elsie egy darabig még nézte a zárt ajtót, ahol fia távozott, majd arra gondolt, hogy érte érdemes élni.

---

Megjegyzések: Hát igen, szegény Elsie :'(. Azért nem könnyű neki. Még jó, hogy ott van neki Mike! ^^ Amúgy tervezek Willről írni, csak persze már a találkozós jelenettel sikerült lábon döfni magam, de ígérem, meg fogom oldani valahogy az illusztrálást. XD Addig is folytatjuk a jelenlegi történetszálat. Komizni és lájkolni most is ér! 🙂

Vissza az adatlapra

Mentés