Annie Segura nem egy puccos partiban járt már. Mindenhol ugyanazokat az uncsi dolgokat tapasztalta: jól öltözött üzletemberek, botoxozott arcú, tíz évvel fiatalabbnak látszani akaró feleségek, pezsgő és kaviár. A mai nap pont azok közé tartozott, amikor nem sok kedve volt egy ilyen eseményen részt venni, de mégis itt volt.

– Annie! – lépett oda hozzá Pierre Blanchett, és megpuszilta az arcát. – Örülök, hogy el tudtál jönni!

– Én is – eresztett meg egy halvány mosolyt. Mégsem akarta megbántani, hiszen régi jó ismerőse volt, még Champs Les Sims-ből. Akkor még mindketten felelőtlen fiatalok voltak, azóta viszont a férfi felnőtt a családi bizniszhez, és komoly üzletember lett belőle, akinek megvan minden erőforrása ahhoz, hogy puccos partikat tarthasson.

– Nem tudom, hogy hogy csinálod, de nem öregedtél egy évet sem! – vigyorgott rá vissza Pierre.

– Tudod, a sok testmozgás a titka – kacsintott rá, amire a férfi felnevetett. – Feleséged?

– Sajnos otthon kellett maradnia, a kisebbik lányom elkapott valami csúnya vírust.

– Oh, értem – bólintott. – Hát jobbulást neki!

Furcsa volt belegondolni, hogy a férfinek már családja van. Meg abba is, hogy neki senkije, és közben meg hipersebességgel száguld a negyven felé…

– Átadom. Á, Henry, örülök, hogy eljöttél!

Pierre intett egy férfinek, majd kezet rázott vele, Annie pedig ezalatt szemügyre vette az idegent.

– Én meg köszönöm a meghívást – mosolygott Henry.

Magas, szikár férfi volt, megnyerő mosollyal, és lassan őszbe forduló tincsekkel. Az a fajta, akinek nem áll rosszul az öregedés, sőt.

– Hadd mutassam be egy régi kedves barátomat, Annie-t. – A magas férfi kezet nyújtott neki.

– Henry Rhodes.

– Annie Segura – mutatkozott be mosolyogva, miközben belenézett Henry igézően kék szemeibe.

– Ezer bocsánat, köszöntenem kell az újonnan érkezőket! Ne faljátok fel egymást! – kacsintott Pierre, majd elrohant néhány dekoratív hölgyemény felé.

– Még nem tértem át a kannibalizmusra – vonta meg a vállát Henry, amire Annie felnevetett. – Szóval régi jó barát?

– Hát igen, ezer éve ismerjük egymást, fiatalság, bolondság.

– Á, ismerős – mosolyodott el a férfi. Annie megállapította, hogy irtó jóképű, ha mosolyog. – Ennyi idősen viszont már jó, ha benő az ember feje lágya.

– Azért olyan is van, akinek még nem nőtt be…

– Többek között nekem – nevetett fel a férfi, Annie pedig úgy meglepődött, hogy alig tudott megszólalni.

– Pedig ránézésre azt hittem…

– Ez jó, legalább nem szeszélyes tinédzsernek festek idegenek előtt!

Annie elvigyorodott, mert máris sokkal bulisabbnak vizionálta az este hátralevő részét. Henry lekapott két pohár pezsgőt egy elsuhanó pincér tálcájáról, és odanyújtotta az egyiket a nőnek.

– Nehogy szomjan maradjunk! Bár én csak egy kortyot iszom – koccintotta vele össze a poharát, majd belekóstolt a pezsgőbe, és Annie is követte a példáját.

– Hm, ez jóféle – állapította meg a nő. – Már csak az aranypor hiányzik belőle.

– Hogyne – horkant fel vigyorogva Henry. – Aztán lerakódik a gyomrodban és megbetegedsz tőle!

– Fúj, akkor inkább ne. Különben is, ki az az őrült, aki megissza az aranyat, ahelyett, hogy ékszert csinálna belőle?

– Ott a pont!

Még órákig folytatták a beszélgetést, egész este egymás társaságát keresték. Annie többször elkapta Pierre tekintetét, de olyankor a férfi csak rákacsintott, és folytatta a házigazdáskodást. Többször átfutott az agyán, hogy nem–e azért hívta meg, hogy valakivel összeboronálja, de aztán Henry mindig elvonta a figyelmét efféle gondolatairól valami érdekes vagy vicces sztorival.

Már jócskán éjfél után járt, mire elkezdtek hazaszállingózni a meghívottak.

– Azt hiszem, én is megyek lassan – jelentette be Henry, némi szomorúságot okozva ezzel a nőnek. Hiszen nagyon jól érezte magát a férfivel, talán még azt is remélte, hogy szobára mennek, de akármilyen vonzónak is találta, nem akart nyomulni.

– Igen, későre jár már.

– Akkor elvigyelek, ha jössz? – ajánlotta fel Henry. – Kocsival vagyok.

– Azt megköszönném – csillant fel Annie szeme.

Miután elköszöntek Pierre-től (aki továbbra is sejtelmes mosolyokat eresztett meg feléjük), együtt léptek ki az éjszakába. Henry tartotta magát ígéretéhez, és hazafuvarozta a nőt.

– Remélem, találkozunk még – mosolygott rá a férfi. – Megadom a számom, jó?

– Persze, én is az enyémet.

Annie-t megint elfogta a csalódottság, mert örült volna, ha Henry az ajtajáig kíséri… vagy az ágyáig. Aztán megint belegondolt a helyzetébe: tényleg örökké ezt akarja csinálni? Minden egyes alkalommal más férfiakat hurcolászni az ágyába? Vajon neki sosem fog benőni a feje lágya, úgy, ahogy Pierre-nek, vagy Elsie-nek, vagy úgy általában mindenkinek?

– Hát akkor, szia, örülök, hogy megismertelek – nyomott egy puszit az arcára Henry. Orrát megcsapta a férfi parfümjének bódító illata.

– Szió – mosolygott rá még utoljára, mielőtt kiszállt a kocsijából.

Még nézte egy darabig a távolodó járművet, mielőtt egy sóhajtás kíséretében a bérház kapujához sétált.

---

Megjegyzések: Na jó, itt az idő, hogy bevalljak valamit, ami lehet még ennyiből nem jött le, de imádom írni ezt a két idiótát. XD Majd ha jobban megnyílnak egymásnak már bolondabbak lesznek. Amúgy ezer köszönet Sookie-nak, aki kitalálta nekem Henryt! Bár ő igazából nem így képzelte el, de ilyen lett, sorry. XD Hamarosan olvashatunk még róluk többet is, remélem várjátok (legalább annyira, mint én, hogy megoszthassam)! 😀

Vissza az adatlapra

Mentés

Mentés

Mentés