Képek a múltból – 1. rész

Ismertető: George Woodward főfelügyelő megfogadva Dorian tanácsát, Starlight Shoresba megy, hogy felkeresse évek óta nem látott lányát, Rebeccát. Vajon hogyan fogadja a lány apja közeledését? Rendeződhetnek-e a dolgok ennyi év után? Mindenesetre úgy tűnik, nem mindenki örül Woodward hirtelen felbukkanásának. Exfelesége, Pamela mindent megtesz, hogy maga mellett tartsa egyetlen lányát…

George Woodward főfelügyelő már harminc éve dolgozott a rendfenntartásban. Ez idő alatt nap mint nap gátlástalanabbnál gátlástalanabb bűnözőkkel kellett szembenéznie, mégsem félt még soha annyira, mint most, amikor ott állt lánya ajtaja előtt. Hosszú utat tett meg idáig, és végig azon gondolkozott, mit mondjon majd neki, hiszen évek óta nem látták már egymást. Milliószor lejátszott maga előtt minden lehetőséget. Úgy érezte, felkészült a találkozásra, de amint kiszállt a liftből, egyből elszállt minden bátorsága. Már percek óta állt az ajtaja előtt, talán valamiféle csodára várva.

– Elnézést, segíthetek valamiben, uram? – szólította meg egy női hang, mire azonnal megfordult. A vele szemben álló, vöröses hajú lányban azonnal felismerte lányát, aki az évek során gyönyörű fiatal nővé vált.

– Becky… – szólalt meg bátortalanul Woodward, de közben büszkén nézett végig a lányán. Szerette volna átölelni, de az jelzésértékűen hátrált egy lépést.

– Apa? – nyögte ki Rebecca. Arcán meglepettség tükröződött, látszott rajta, hogy nem számított apja látogatására. – Miért vagy itt? Baj van? – kérdezte szomorúan, tekintete azonban aggodalmat is sugárzott.

– Nincs baj. Csak szerettelek volna látni. Szánnál rám egy kis időt?

– Hát nem is tudom – válaszolta vonakodva. Nem tudta mire véli apja látogatását, de mindennek ellenére mégis örült neki, hogy újra láthatja, még akkor is, ha az utolsó találkozásukkor csúnya dolgokat vágott a fejéhez. – Végül is, van most egy kis időm. Bejössz?

– Köszönöm – bólintott mosolyogva, majd követte lányát a tágas nappaliba, s szinte azonnal megállapította, hogy mind a színek, mind pedig a berendezés teljesen Becky letisztult, elegáns stílusát tükrözik. Még a kanapén nagyokat nyújtózó hófehér macska látványa sem lepte meg, hiszen Becky kislánykora óta rajongott az állatokért, főleg a macskákért. – Ó, hát végül csak lett egy macskád!

– Ő Coco – mosolyodott el Becky, amint megsimogatta a cica fejét. – Egy lustaság, de tüneményes.

– Coco, mint Kókusz?

– Nem. Coco, mint Coco Chanel. Amikor hazahoztam, és néhány percre magára hagytam, első dolga volt, hogy az anyától kapott méregdrága Chanel ruhát tönkretegye. Innen kapta a nevet. Gondolhatod, anya mennyire kiakadt – emlékezett vissza az esetre Becky, amit még most sem tudott nevetés nélkül felidézni.

– Meghiszem azt! Egyébként is, szó szerint allergiás rájuk. Emlékszem arra a kis vörös cicára, amit kilencévesen hazahoztál, és otthon rejtegetted. Mikor anyád rájött, hogy mitől is tüsszög napok óta, volt nemulass!

– Inkább ne is beszéljünk róla – rázta meg szomorúan a fejét a lány. A szíve megszakadt, amikor menhelyre kellett vinniük a kiscicát. – Gondolom, nem azért vagy itt, hogy a macskákról beszéljünk. Miért jöttél, apa?

– Azért, mert nagyon hiányoztál…– vallotta be a férfi vonakodva, mire ismét kínos csend telepedett rájuk.

– Kérsz inni valamit? Kávét vagy teát? – siklott el végül apja kijelentése fölött Rebecca, de agya folyamatosan a szavain kattogott. Tényleg hiányzott volna neki? Vallja be, hogy bármi is történt, neki is hiányzott? Szánalmasnak érezte magát, amiért tanácsadó szakpszichológusként nap mint nap tanácsokkal látja el pácienseit, de ő maga nem volt képes megoldani a problémáit édesapjával ennyi év után sem. Hiszen gyermekkorában annyira rajongott érte, de a válás után minden megváltozott. Édesanyjával Starlight Shoresba költöztek, apja pedig Twinbrookban maradt, és bármennyire is igyekezett, túlságosan eltávolodtak egymástól az évek során, mígnem végleg elmaradtak a találkozások.

– Köszönöm, nem kérek semmit. Inkább mesélj valamit magadról!

– Mire vagy kíváncsi? –Fészkelődött a kanapén Becky. Úgy érezte, mintha kihallgatáson lenne.

– Mindenre igazából – rándította meg a vállát a férfi, miközben újra körbenézett a lakásban. – Egyedül élsz itt, vagy Jasonnel?

– Egyedül. Jasonnel szakítottunk, már lassan egy éve… – Beckyt őszintén meglepte, hogy apja emlékezett még exbarátjára, Jason Harlowra, hiszen csak futólag említtette egy telefonbeszélgetés során.

– Ezt sajnálattal hallom – mondta őszintén Woodward. Amint megtudta, kivel jár lánya, azonnal lenyomozta a férfit, és szimpatikus volt neki a fiatal orvos. – Mi történt?

– Nem működött a dolog. Fölösleges lett volna tovább rabolnunk egymás idejét – mondta ki most már fájdalom nélkül, de igazából nagyon megviselte a szakítás. Nehezen tette túl magát a majdnem két éven át tartó kapcsolaton.

– Majd jön egy rendes srác, aki úgy szeret, ahogy megérdemled.

– Apa, nem vagyok már kislány, hogy a szőke hercegre várjak!

– Ne is, a legtöbb herceg nem szőke, inkább fekete vagy barna – próbálta jókedvre deríteni lányát, és örömmel könyvelte el az apró mosolyt Rebecca arcán. – Édesanyád hogy van? Valamelyik újságban olvastam, hogy szerepelni fog valami sikersorozatban.

– Igen, úgy tűnik, megint visszakerül a rivaldafénybe.

– Remélem, sikerül neki. – Woodwardban fájó emlékeket szakított fel volt felesége megemlítése. Egy része még mindig nem tudta megemészteni, hogy annak idején inkább a színésznői karrierjét választotta, mintsem, hogy megpróbálják megmenteni házasságukat. – Na és a munka?

– Igazából nemrég tértem vissza egy hosszabb utazásról. Egy program keretében a Champs les Sims-i Egyetem egy kutatócsoportjával dolgozhattam öt hónapon át. Most szeretném kipróbálni magam új területeken, és hasznosítani az ott tanultakat.

– Ez remekül hangzik, biztosan nem kell sokat várnod egy remek állásajánlatra – biztatta George, majd célzásértékűen hozzátette: – Nálunk a kapitányságon is szükség lenne egy jó pszichológusra, a mostani szülési szabadságra megy nemsokára. Nem ismersz valakit?

– Most arra célzol, hogy dolgozzak neked, Twinbrookban?– húzta fel kételkedve a szemöldökét Becky.

– Csak eszembe jutott, hogy nemsokára új embert kell felvennünk. Bizonyára te sokkal jobb ajánlatokat kapsz ennél, arról nem is beszélve, mekkora váltás lenne ez neked. Miért, talán érdekelne?

– Ezt nem mondtam. Igazából egyelőre magam sem tudom, hogy mit is szeretnék. – Beckyt teljesen összezavarta apja kérdése. Maga sem értette, miért, de egy röpke pillanatra elgondolkozott rajta, milyen jó lenne hazalátogatni, régi ismerősökkel találkozni…

 – Fenébe! – Woodward mérgesen nyúlt a zsebébe rezgő telefonja után. – Ne haragudj, ezt muszáj felvennem!

– Csak nyugodtan – adta meg az engedélyt lánya, mire vonakodva a füléhez emelte a készüléket. Amilyen gyorsan csak tudta, lerendezte a beszélgetést, majd kikapcsolta a telefont. – A kapitányságról kerestek?

– Igen, Dorian volt az, rábíztam a kapitányságot erre a pár napra.

– Dorian Carson? – kérdezett vissza Rebecca meglepődve. Jól emlékezett egykori legjobb barátnője, Emily Carson bátyjára. Utoljára a lány temetésén látta, de sosem felejti el azt a mélységes szomorúságot, amit akkor a szemében látott. Húga halála teljesen megtörte, bármennyire is próbálta erősnek mutatni magát. – Még mindig ott dolgozik?

– Hát, egy ideig Bridgeportban dolgozott az FBI-nál, de mondjuk úgy, visszahúzta a szíve – mosolyodott el a főfelügyelő. – Úgy tűnik, nagyon szerelmes.

–  Nahát, ki a szerencsés?

– Andrea Mackenzie-nek hívják, ő is nyomozó. Biztosan jól kijönnétek egymással. Egyébként ő is pszichológiát tanult az egyetemen, ha jó tudom.

– Egészen biztosan. Különleges nő lehet, ha sikerült meglágyítania Dorian szívét. Örülök, ha végre boldog, megérdemelte. – Furcsa volt belegondolnia, hogy kamaszkorában ő maga is gyöngéd érzelmeket táplált a férfi iránt. Amolyan plátói szerelem volt ez részéről, hiszen Dorian sohasem mutatott különösebb érdeklődést felé. Mindig csak húga gyerekes barátnőjét látta benne, aki néha náluk lóg, és ez évekkel később sem változott. – Apa, ne haragudj, de lassan készülődnöm kellene – pillantott zavartan a faliórára.

– Ne haragudj, amiért feltartottalak – állt fel helyéről szomorúan Woodward. Szívesen beszélgetett volna még lányával, de egyelőre már ezért a kis együtt töltött időért is hálás volt. Amint az ajtó felé tartottak, tekintete a kis komódra esett, amelyen fényképek sorakoztak. Közelebb lépett, hogy szemügyre vegye őket, és ahogy végnézett rajtuk, mázsás súlyként telepedett a mellkasára a nyomasztó érzés, hogy kimaradt lánya életének nagy pillanataiból. Születésnapok, karácsonyok… Még a diplomaosztóján sem volt ott. De aztán megakadt a szeme egy régi fotón, amire talán már ő maga sem emlékezett. Egy karácsonyi családi kép, az utolsó közös karácsonyuk, mielőtt minden tönkrement volna. Milyen boldogok voltak…

– Az egy jól sikerült kép – szólalt meg hirtelen Becky. Jól tudta, apja melyik képre fókuszál. Bár szája halvány mosolyra húzódott, hangjából mégis szomorúság csendült ki. – Anyát azóta sem láttam ilyen őszintén és boldogan mosolyogni.

– Úgy sajnálom, Becky… én annyira sajnálom, hogy nem voltam melletted.

– Én is sajnálom. – Becky elfordította tekintetét, hogy édesapja ne lássa a szemében csillogó könnyeket. Őt is megrohanták az emlékek, nem tudta többé elfojtani magában őket. – És azt is, amiket mondtam neked.

– Igazad volt, csapnivaló apa vagyok – adott igazat lányának, pedig a szíve szakadt meg, amikor a fejéhez vágta évekkel ezelőtt. –  Tudom, hogy már nem tudom bepótolni az elmulasztott időt, és semmi sem lesz már a régi. Mégis reménykedek benne, hogy rendbe hozhatjuk a dolgokat. Ezért vagyok itt, Becky.

Becky egy ideig csak némán nézte édesapja gyötrődő arcát. Agya lázasan kattogott, mégsem volt képes egyetlen értelmes mondatot sem kinyögni.

– Apa… én nem haragszok rád, nem csak a te hibád volt, ami történt. Én is szeretném rendbe hozni a dolgokat. – A főfelügyelőt mélységesen meglepték lánya szavai. Hát mégis van remény?

– Komolyan mondod? – Ha akarta volna se tudta volna leplezni, mennyire boldog, hogy új esélyt kapott Rebeccától. Elhatározta, hogy mindent meg fog tenni, hogy visszanyerje lánya bizalmát.

– A lehető legkomolyabban.

– Maradok még pár napig, itt szálltam meg a Sunrise hotelben. Örülnék, ha tudnánk még találkozni.

– Én is örülnék neki – mosolyodott el Rebecca, s bár jól tudta, hogy nehéz lesz újra megbíznia édesapjában, mégis bizakodóan tekintett a jövő felé.

***

Másnap délben Beckyt édesanyja ebédre invitálta egyik kedvenc tengerparti éttermükbe. Amikor megérkezett, Pamela Richards már az asztalnál ült, és épp autogramot adott az egyik vendégnek. Megvárta hát, amíg a lelkes rajongó egyedül hagyja édesanyját, majd lassan felé lépkedett. Pamela már távolabbról észrevette, és amint odaért, mosolyogva átölelte.

– Szia, kincsem.

– Szia, anya – viszonozta az ölelést, majd végignézett édesanyján. Bár Pam legalább tíz évet simán letagadhatott volna a korából – hála a sportnak, na meg persze a botoxnak – mégis túlzásnak érezte ezt a csöppet sem visszafogott szerelést. – Hűha, ez ruha… nem gondolod, hogy kicsit… sokat mutat?

– Ez? – nevetett fel harsányan. – Ez a legújabb tavaszi kollekció, szívem. Nem követed a divatlapokat?

– Tudom, hogy a legnagyobb ellenséged az öregedés, de bármelyik nő megirigyelhetné az alakod. Nem kell ilyen ruhákba bújnod hozzá, hogy megmutasd, milyen jó formában vagy.

– Azt tanácsolom, inkább rendeljünk – nyitotta szét erőltetett mosollyal az étlapot. Utálta, amikor lánya emlékeztette korára. Ő maga is jól tudta, hogy öregszik, elég volt ránézni Beckyre, hogy tudja, mennyire el is járt már felette az idő. – Máskülönben meg ezt a dumát hagyd meg a dilinyós pácienseidnek. Szerencsére én még nem tartozok közéjük.

Az ebéd elég unalmasan telt a következő órában… legalábbis Becky számára egészen biztosan. Pam végig jókedvűen csacsogott. Mesélt az új sorozatról, amiben vendégszerepet kapott, majd hosszasan ecsetelte hétvégi Hidden Springs-i kiruccanását.

– Kislányom, figyelsz te rám egyáltalán? – zökkente vissza a valóságba édesanyja éles hangja Rebeccát. Pamela értetlenül nézett lányára az asztal másik végéből. Rettentően zavarta, hogy Rebecca figyelemre sem méltatta beszámolóját.

– Persze, anya, figyelek – vágta rá gondolkozás nélkül, bár valójában azt se tudta, miről beszélt neki édesanyja az elmúlt percekben. Gondolatai még mindig édesapján és a neki tett ajánlaton jártak.

– Hát nem úgy tűnik – fintorgott egyet az asszony, majd ránézett lánya tányérjára, amin szinte érintetlen volt az étel. – Talán nem ízlik? Vitessem vissza?

– Dehogy, anya – forgatta a szemét Becky. Szinte látta maga előtt, ahogy anyja jelenetet rendez a pincérnek, és visszaviteti az ételt. – Egyszerűen nem vagyok éhes.

– Értem – biccentett Pamela, majd széles mosollyal az arcán folytatta félbehagyott mondandóját. – Képzeld szívem, Malcolm…

Becky halkan felsóhajtott, amint anyja ismét belekezdett a Malcolmmal töltött utazásba. Malcolm Sutherland Starlight Shores egyik leghíresebb filmrendezője volt, és történetesen édesanyja férje. Egy filmforgatás alatt gabalyodtak össze, és nem sokkal később össze is házasodtak. Tulajdonképpen nem volt problémája a férfivel, nem zavart túl sok vizet az életében. Az első néhány évben furcsa volt anyja mellett más férfit látni, de aztán egyetemre ment, utána pedig önálló életet kezdett, így nem töltött sok időt otthon. Végre kikerült az állandó reflektorfényből, amelyet szívből gyűlölt.

– Beszéltem apával – szakította félbe hirtelen édesanyját Rebecca. Nem volt már ereje magában tartani tovább a találkozást, bár maga sem tudta, miért is mondja el. Édesanyja néhány másodpercig csak némán nézte lánya arcát, majd letette a villáját, és ivott egy korty bort.

– Mármint George-dzsal? – kérdezett vissza két falat között Pamela, miközben Becky értetlenül nézett rá.

– Mivel ő az apám, igen, vele – válaszolta kissé ingerülten anyjának. – Itt van a városban…

– Oh, hát eszébe jutott, hogy van egy lánya –mondta megvetéssel teli hanggal volt férjére gondolva, majd hozzátette: – Mit akar?

– Csak látni akart, anya… – Becky máris megbánta, hogy elmondta anyjának a találkozást.

– Valamiről csak beszélgettetek – érdeklődött tovább Pamela. Érezte, hogy történt valami.

– Érdeklődött, a hogylétem felől, beszélgettünk erről-arról – terelt a lány, de édesanyja nem tágított.

– Az erről-arról elég tág kategória – húzta fel szemöldökét, miközben várakozóan nézett lányára.

– Elmondtam, hogy épp új munkát keresek – válaszolta, majd egy pillanatra gondolkozóba esett, folytassa-e. – Említette, hogy van egy üresedés a twinbrooki rendőrkapitányságon…

– Tessék?– kerekedett el Pamela szeme, majd ingerülten folytatta – Tipikus apád, azt hiszi, mindenki egy koszos rendőrkapitányságon tervezi leélni az életét. Remélem, felvilágosítottad, hogy eszed ágában sincs.

– Nem, anya – nézett fel határozottan anyjára –, tulajdonképpen azt mondtam, hogy gondolkozni fogok rajta – hazudta.

– Mit van ezen mit gondolkodni?

– Szívesen kipróbálnám magam, ez egy új lehetőség lenne – próbálkozott Becky, de az anyja hajthatatlan volt.

– Fényes karrier áll előtted, kislányom, és nem fogom hagyni, hogy ezt az apád tönkretegye. Jobbat érdemelsz!

– Jobbat? Neked nem volt elég jó Twinbrook, és neked nem volt elég jó apa! – fakadt ki Beckyből, amit már évek óta elfojtott magában. – Mert hírnévre vágytál, de mi van, ha én ezt már unom? Soha nem akartam ilyen életet! Nem akartam újságokban szerepelni, sem pedig azt, hogy amikor kilépek a házból, az arcomba nyomjanak egy fényképezőgépet, hátha megtudnak valami szaftos pletykát az anyámról.

A levegő szinte megfagyott a két nő között. Pamela nem szólt semmit, csak hideg tekintettel meredt szemben ülő lányára.

– Megzavartam valamit, hölgyeim? – lépett az asztal mellé egy magas, középkorú férfi, megtörve a kínos csendet.

– Malcolm, drágám, hát itt vagy végre! – üdvözölte egy futó csókkal férjét Pamela. – Épp Hidden Springsről meséltem Beckynek. Ugye, kicsim?

Rebecca csak értetlenül megrázta a fejét. Édesanyja úgy változtatta arcait, mintha csak egy filmben lenne.

– Minden rendben, Becca? – nézett aggódva a lányra a férfi.

– Igen, csak elment az étvágyam. Szóval, ha megbocsátotok – csapta le a szalvétát az asztalra, majd elviharzott.

Pamela szomorú tekintettel nézett utána. Még sosem látta ilyen feldúltnak, de talán ennyire határozottnak sem a lányát. Egy azonban biztos: senkinek nem fogja hagyni, hogy elszakítsa őt tőle, még akkor, sem ha ez a személy maga George Woodward.

2. rész

Megjegyzés: Nos, ez lett volna az első rész. 🙂 Remélem, tetszett és várjátok a következőt, ami pontosan egy hét múlva, azaz március utolsó napján jelenik majd meg. Többek között kiderül, mit tervez Pamela és hogy dönt végül Becky. De feltűnik majd a fiatal Dorian és húga Emily is. Ugye várjátok már? 😀

  • Naaaa már kíváncsi voltam Beckyre, nekem szimpinek tűnik 😀 Remélem, hogy sikerül rendbehozniuk a kapcsolatukat Woodyval (hát mégis jobb később, mint soha, nem igaz?). De örülök, hogy megtették az első lépést 🙂
    Pamela már nem olyan szimpi XD Persze megértem én, hogy félti a lányát, mégis más város, meg Woody minden… De szerintem Becky egy felnőtt nő és el tudja dönteni, hogy mit akar. És inkább támogatnia kellene ebben, minthogy magához láncolja. Kíváncsi vagyok, hogy hogy fog dönteni végül! 🙂
    A képek szokás szerint szuperek lettek ^^ (a szó szerinti képek is szuperek lettek xD) Becky meg Pamela nagyon hasonlítanak egymásra (mondjuk ez nem csoda, mivel lány és anya, de akkor is XD).
    Hát várom a folytatást! 😀
    Ui: Coco nagggyon cukker :3

    • Örülök, ha szimpatikus neked Becky, mert ki tudja, az is lehet, hogy még vannak vele terveim… Bizonyára időre lesz szükségük, de ha mindketten igyekeznek még lehet jó apa-lánya kapcsolat köztük.
      Sejtettem, hogy Pam nem lesz szimpi, ettől függetlenül én bírom őt, magam se tudom miért, mert persze nem túl nemes karakter, de szerettem írni a karakterét. Örülök, ha a képek továbbra is tetszenek, igyekszek azért mindig velük. 🙂 Holnap jön a folytatás, és az sokkal inkább a kedvencem mint a bevezető rész, úgyhogy remélem is, hogy tetszeni fog. 😀
      Szerintem is cukker Coco 😀
      Köszi, hogy írtál! 🙂