Kísértő múlt kiegészítő jelenet #3 – Országút a pokolba

Andrea gyors léptekkel szelte át a Központi Kórbonctani Intézet folyosóját. Sietős lépteit még inkább meggyorsította, amint tétován az órájára nézett. Már este tíz is elmúlt. Remek! Megint egy átkozottul hosszú nap… – forgatta meg a szemét. Korábban szerette volna elvenni a boncolási jelentéseket, de becsúszott egy gyilkossági ügy, így terepre kellett mennie. Mivel a tett helyszíne nem esett túl messze a Kórbonctani Intézettől, dr. Gilbert azt javasolta, hogy menjen csak be nyugodtan, az új kollegina még ott van, és odaadja a kért dokumentumokat. Andrea hírből már hallott az újdonsült, fiatal halottkémről, de még nem volt szerencséje, hogy megismerje. Amint egyre közeledett Gilbert irodája felé, kénytelen volt egy pillanatra megállni.

Egyre erősödő rockzene, pontosabban az AC/DC világhírű slágere, a Highway to Hell basszusgitáros kezdése ütötte meg a fülét. Először azt hitte, hallucinál a fáradtságtól, hiszen ki lenne olyan elvetemült, hogy egy hullaházban csapjon a húrok közé? Azonban, amint a zenéhez hangos, és igencsak hamis hangok párosultak rájött, hogy itt bizony valaki nagyon elszabadult.

Livin’ easy…Livin’ free…Season ticket on a one way ride…Askin’ nothin’…Leave me be…Takin’ everythin’ in my stride…Don’t need reason…Don’t need rhyme…. Ain’t nothin’ that I’d rather do

Goin’ down

Party time

My friends are gonna be there too

Kíváncsisága nem hagyta nyugodni, követte hát a fals hangot, ami egészen az egyik boncteremig vezetett. Halkan benyitott, majd megdöbbenve tapasztalta, hogy egy színes bőrű, kitetovált, felnyírt hajú fiatal lány önfeledten játszik képzeletbeli gitárján, miközben szinte üvölti a közismert számot. Andrea azonnal levágta, hogy ez nem lehet más, mint az új halottkém, Madison Hart. Mivel a produkció roppantul szórakoztató volt, pláne a léggitározós része, így úgy döntött, a világért sem szakítja félbe a lányt.

Igencsak vissza kellett fognia magát, hogy ne nevessen. Eszméletlenül nyomta a csaj annak ellenére, hogy hangja az egy szál sem volt. Amikor a szám, és vele együtt a produkció is véget ért, Madison jól elnyújtva énekelte a befejező sort, miközben még utoljára a nem létező húrok közé csapott.

– I’m on the highway to hell… – fejeződött be a dal, mire Andrea tapsolni kezdett. Madison ijedten kapta oda a fejét. Nem számított rá, hogy közönsége van a hullákon kívül. Totál megfeledkezett magáról.

– Mi a f… – harapta el lihegve a szó végét Madison, miközben a szélesen mosolygó Andreára nézett.

– Fejezd csak be – közelített felé a nyomozónő.

– Fene… – zárta le a mondatot. – Ki vagy és mit bóklászol itt? És mit vigyorogsz, nem láttál még fekete embert AC/DC-t énekelni?

– Andrea Mackenzie, twinbrooki rendőrség – mutatta fel a jelvényét, mire Madison kikapta a kezéből, hogy tüzetesen megnézze. Miután meggyőződött róla, hogy valóban egy nyomozónőről van szó eszébe jutott, hogy Gilbert említette, hogy bejön a jegyzőkönyvért.

– Ja, tudom már ki vagy, Gilbert mondta, hogy adjam oda neked a jegyzőkönyvet – indult meg az asztala felé, hogy megkeresse a dokumentumot.

– Te pedig Madison Hart vagy, ha nem tévedek – követte a halottkémet.

– Baszki, de egy tahó vagyok, hogy be sem mutatkozom, bocsi – nyújtotta a kezét a nyomozónő felé. – De igen, jók a forrásaid. Madison Hart, igazságügyi halottkém.

–Ugyan, látom nagyon elkapott a hév.

– No igen, tudod, csak egy valami gátolt abban, hogy halottkém helyett rocksztár legyek – válaszolta Madison egy vállrándítás közben.

– Valóban? Mi volt az?

– A hangom – vágta rá, mire mindketten felnevettek. – Na ácsi! Másodszor nevetsz ki, ez már hallatlan…

– Ne haragudj – nevetett még mindig Andrea. Madison teljesen feldobta az estéjét. – Egyébként imádom ezt a számot, és nagyon jól szórakoztam az előadásodon.

– Te? – tátotta el a száját a halottkém. – Ha tippelnem kellett volna, akkor tuti Taylor Swiftet mondtam volna, mint kedvenc előadód – nevetett ezúttal Madison.

– Most meg te nevetsz ki? Mi az, hogy nem nézed ki belőlem, hogy szeretem a rockot? Már tizenhat évesen kiszöktem otthonról az ablakon át, hogy a barátnőmmel a helyi rock banda koncertjén tomboljunk. Na igaz aztán két hétig szobafogságban voltam, de megérte.

– Ez már valami! Mit szólnál, ha ezt kifelé menet megdumálnánk? Szeretnék még lehetőleg ma hazajutni – nézett fel az órára Madison.

– Ez határozottan egy jó ötlet – indultak meg a kijárat felé. Nagyon szimpatikus volt neki ez a Madison. Őrült egy nőszemély, de határozottan pozitív értelemben. – Egyébként mi a bajod Taylor Swifttel? Szerintem jó számai vannak.

– Tudtam én, hogy titokban a We are never ever getting back togethert énekled a zuhany alatt – csapta hátba a kelleténél kicsit erősebben Andreát. Be kellett ismernie magának, hogy valamiért azonnal megkedvelte a nyomozónőt. – Egyébként semmi, imádom őt is – csacsogta, majd újra rázendített, ezúttal az említett énekesnő egyik ismert dalára, miközben maguk mögött hagyták a már talán nem is annyira rideg bonctermet.

Cause the players gonna play, play, play, play, play

And the haters gonna hate, hate, hate, hate, hate

Baby, I’m just gonna shake, shake, shake, shake, shake

I shake it off, I shake it off…

 Vissza az adatlapra

  • Sookie

    Hát ez… xD Oltári lett. Stílusos találkozás az már biztos, és hát Madison meg hozta a formáját. Még mindig imádom. 😀 Nagyon bírom amúgy az ő barátságukat.
    Szuperek lettek a képek is, azért meg külön köszi, hogy most nem bírom kiverni a fejemből a Shake it off-ot… xD

  • Jaj, vigyorogva olvastam végig XD Micsoda találkozás 😀 Örülök, hogy már az első pillanattól fogva így megértették egymást, szuper barátnők lettek 🙂
    A léggitározós képek különösen tetszettek 🙂

    • Az volt a lényeg, hogy szórakoztató legyen. 😀 No igen, már itt eldőlt, hogy jó barátok lesznek. 🙂 A léggitározós rész meg illet Madisonhoz, amilyen őrült néha. 😀