3. rész – A nyomozás kezdete

Andrea úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot, és minél előbb felkeresi Doriant. Elvégre is társak lettek, nem ártana, ha ez a férfiben is tudatosulna. Amint végigment a folyosón, próbálta nem észrevenni, hogy férfi kollégái elvarázsolt tekintettel néznek rá. Sohasem tartotta magát különösen szépnek, és nem is szerette, ha ez alapján ítélik meg, de, azért magában elmosolyodott. Jólesett az önérzetének a férfiak eme megnyilvánulása. Már éppen azon volt, hogy megkér valakit, hogy mutassa meg Carson irodáját, amikor egy fiatal férfi kedvesen megszólította.

– Segíthetek valamiben, kisasszony? – Tom Baltimore volt az. Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne szólítsa meg. Már akkor eldöntötte ezt, amikor reggel látta megérkezni a főfelügyelő társaságában.

– Igen, nagyon kedves – mondta hálásan Andrea – Dorian Carson irodáját keresem, meg tudná mutatni, melyik ajtó az?

Baltimore nem akart hinni a fülének. Ez a nő is Doriant akarja, csak tudná, miért vannak úgy oda érte a nők! Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megjelent Gerard nyomozó.

– Mekkora mázlista ez a Carson, hogy egy ilyen gyönyörű nő keresi – mosolygott lefegyverzően. – Elnézést, de meghallottam, miről beszélgetnek. Hadd mutatkozzam be. Frank Gerard nyomozó, gyilkossági csoport.

– Tom Baltimore – tette hozzá sietve a másik.

– Andrea Mackenzie, gyilkossági csoport. – Remélte, hogy nem kell magyarázkodnia ittléte miatt.

– Vagy úgy! Hallottam róla, hogy egy új kollégánk jön, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire csinos lesz – folytatta az udvarlást Gerard.

– Elnézést, de sietnék. Sürgősen beszélnem kell Carson nyomozóval – próbálta lerázni a két férfit Andrea. Szinte abban a pillanatban megjelent Dorian, megszokottan kissé mogorva hangulatban.

– Gerard, te már megint ott legyeskedsz, ahol nincs rád szükség – lépett közelebb a beszélgető társasághoz.

– Ugyan, Carson, csak üdvözöltem az új kollégánkat. Miért vagy ilyen ellenséges?

– Ha jól hallottam, Mackenzie nyomozó velem szeretne beszélni. Igazam van? – pillantott újdonsült tásra felé.

– Ó, igen. Most, hogy társak lettünk, szeretnék megbeszélni néhány dolgot – válaszolta Andrea, szándékosan kihangsúlyozva a társak szót.

Dorian udvariasan előre engedte a nőt, majd elindultak az irodája felé. Gerard és Baltimore megdöbbenten nézett utánuk. Nem hittek a fülüknek. Társak? Amióta Doriant ismerik, egyedül dolgozik. A háta mögött a kapitányságon mindenki csak magányos farkasnak nevezte. Mindenesetre meglehetősen furcsának tartották a dolgot.

Amint beléptek az irodába, Andrea azonnal észrevette a kitüntetéseket. Odalépett, és tüzetesen megnézte őket. Dorian az íróasztala mögül figyelte a nőt. Be kellett ismernie magának, hogy igazán szemrevaló, nem csoda, hogy Gerard azonnal bepróbálkozott nála.

– „Az év nyomozója”, „A város érdemes polgára” – olvasta fel a kitüntetések alatti feliratot hangosan Andrea. – Igazán megtisztelő.

– Nos – húzta fel a szemöldökét Dorian –, pontosan miről is lenne szó?

– Szeretnék leszögezni néhány dolgot – válaszolta Andrea miközben leült és keresztbe vetette csinos lábát. – A főfelügyelő úgy döntött, hogy ideiglenesen társak leszünk, ha tetszik, ha nem. Szeretném, ha ez idő alatt jól kijönnénk egymással, és nem keserítenénk meg egymás életét.

– Amint már említettem, egyáltalán nem örülök ennek a partner dolognak. Ez nem a személye ellen irányul, egyszerűen csak szeretek egyedül dolgozni – válaszolta őszintén a férfi.

– Megértem, de mit szólna, ha tennénk egy próbát, tudunk-e együtt dolgozni? Ha nem, én leszek az első, aki beszél a főfelügyelővel, viszont az sem kizárt, hogy jó párost fogunk alkotni.

– Nézze, mint ahogy mondta, a főfelügyelő döntött. Nincs más választásom, minthogy elfogadom. Viszont én is örülnék neki, ha nem nehezítenénk meg egymás dolgát.

– Remek, akkor ezt megbeszéltük – válaszolta elégedetten Andrea.

***

Néhány perccel később Dorian és Andrea már úton voltak a Jefferson Street 23 felé, ahol a Stacy Johnson lakott. Az úton nem sokat szólak egymáshoz. Amíg a férfi vezetett, Andrea a lány aktáját bújta, hogy behozza lemaradását.

– Soha nem értettem, egy nő miért választ ilyen munkát – törte meg a csendet Dorian.

– Úgy gondolja, egy nő nem tud a logikusan gondolkodni, és ez által képtelen megoldani egy gyilkossági ügyet? – kérdezte meglepetten Andrea.

– Nem hagyhatnánk ezt a magázódást, eléggé idegesítő – mondta Dorian, de közben folyamatosan az utat nézte.

– Rendben, tehát ez lenne a véleményed? – Andrea nem hagyta magát, nem tetszett neki társa álláspontja.

– Egyáltalán nem erről van szó, csak véleményem szerint egy nőnek nem lenne szabad látnia azt a sok szörnyűséget, ami ezzel a munkával jár – válaszolta őszintén a férfi.

– Úgy látszik, sok mindent nem tudsz a nőkről – jelentette ki Andrea. – Lehetséges, hogy nem vagyunk olyan erősek, mint a férfiak, de hidd el, sokkal több mindent bírunk elviselni, mint azt gondolnátok.

– Nem állt szándékomban megbántani – felelte bocsánatkérően Dorian. – Inkább próbáljunk az ügyre összpontosítani.

Andrea már épp szóra nyitotta a száját, amikor a kocsi hirtelen lefékezett. Meggondolta magát, és inkább hallgatott. Miért is teregetné ki múltját egy idegen előtt? Míg lassan felbotorkáltak a harmadik emeletre, kínos csend lengte őket körül. Andrea észrevette, mennyire megváltoztak a férfi vonásai. Látszott rajta, hogy nyomasztja valami. Nem tudta eldönteni, hogy ez az ő jelenléte miatt van-e, vagy más okból kifolyólag.

– Ez lesz az – szólalt meg a Dorian, és bekopogott az ajtón.

Egy fiatal lány nyitott ajtót, Dorian megállapítása szerint húszas évei elején járhatott.

– Lucy Spencer? – kérdezte a férfi. A lány bólintott.

– Miben segíthetek? – kérdezte ijedt tekintettel.

– Dorian Carson és Andrea Mackenzie, twinbrooki rendőrség – válaszolta, miközben felmutatta a jelvényét. – Szeretnénk feltenni néhány kérdést. Bemehetnénk?

– Persze, jöjjenek csak – hangja egyre rémültebb volt. Remegve invitálta be a nyomozókat.

A lakás belülről nem volt túlságosan bizalomkeltő. A lány elvett néhány koszos ruhát a kanapéról, és hellyel kínálta őket.

– Maga Stacy Johnson lakótársa, igaz? – kérdezte Andrea.

– Igen. Miért kérdezik? Történt vele valami? – kérdezte egyre ijedtebben. Rossz előérzete volt. Itt van ez a két nyomozó a rendőrségtől, és Stacyről kérdezősködnek, akiről nem mellesleg már több mint egy napja nem tud semmit.

– Stacyt hétfő éjszaka meggyilkolták. Nagyon sajnálom – válaszolta érzelemmentesen Dorian.

A lány láthatólag ledöbbent a hallottaktól, nem szólalt meg, csak érthetetlenül motyogott valamit.

– Az nem lehet. Mégis mi történt? – kétségbeesetten nézett a nyomozókra.

– Leütötték, majd bedobták egy építkezésen található gödörbe, megpróbálva balesetnek álcázni a halálát – válaszolta Dorian. Lucy egyre zavartabb lett, az arcán döbbenet és hitetlenség tükröződött.

– Lucy, kérem, nyugodjon meg – vette át a szót Andrea. – Tud esetleg olyan személyről, akinek szándékában állhatott Stacynek ártani?

– Nem. Stacy rendes lány volt, mindenki szerette – felelte a vörös hajú lány.

Dorian fejébe visszhangoztak az imént elhangzott szavak. Rendes lány volt… Mégis meg kellett halnia! De miért állhatott valakinek szándékában, hogy eltegye őt láb alól? Kell, hogy legyen valami! Előbb-utóbb ki kell derülnie az indítéknak. A lakótársának tudnia kell valamit!

– Mióta ismeri Stacyt? – Andrea észrevette, hogy a férfi gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, így átvette a vezető szerepet.

– Körülbelül fél éve, de jó barátnők lettünk – válaszolta szomorúan Lucy.

– Mikor látta utoljára?

– Hétfőn, körülbelül este hatkor körül. Készült valahová, de azt nem tudom, hogy hova.

– Hétfő este látta utoljára? – kapcsolódott be ismét Dorian. – Azóta eltelt több mint egy nap, és fel sem merült magában, hogy valami baj történhetett?

A lány zavarodottan pislogott, nem igazán tudta, mit mondjon.

– Van valami, amit el szeretne mondani? – kérdezte Andrea. Látta a lányon, hogy emészti magát. Még annak idején pszichológiát tanult az egyetemen, aminek a munkája során igen sokszor hasznát is vette. Szerette figyelemmel kísérni az emberek reakcióit egy-egy kialakult szituáció során.

– Nem is tudom, hogy mondjam – motyogta, miközben idegesen dobolt a lábával. – Tudja, olykor jobb, ha az ember befogja a száját.

– A lakótársát meggyilkolták – vette át a szót ingerülten Dorian. – Ha tud bármit, ami segítheti a nyomozást, azt el kell mondania.

– Annyira odavolt azért a férfiért – válaszolt Lucy értelmetlenül.

– Mégis kiért? – kérdezte kíváncsian Dorian.

– A főnökéért, Oliver Bradfordért – jelentette ki bátortalanul Lucy.

A két nyomozó összenézett. Mindketten ugyanazt gondolták. Tehát Stacynek viszonya volt a főnökével. Ezen már el is indulhatnak.

– Mióta tartott ez a viszony? – kérdezte ismét Dorian.

– Erre nem tudom a pontos választ. Én csak néhány hónapja tudok róla, de Stacy nagyon bele volt habarodva. Az sem érdekelte, hogy a férfi nős, azt hitte, majd elhagyja miatta a feleségét.

– Értjük – csukta be a noteszét Dorian. Látta a lányon, hogy teljesen kikészült. Nem szerette volna tovább kínozni, de egy valamire még meg kellett kérnie. – Lucy, tudjuk, hogy most ez nehéz magának, de szeretnénk, ha azonosítaná a holttestet.

– Rendben – válaszolta könnyes szemmel.

***

Dorian aznap már másodszor járt a hullaházban. Úgy érezte, mintha reggel óta egy egész örökkévalóság telt volna el, pedig még korántsem volt vége a napnak. Hol újdonsült társára, hol pedig a még mindig remegő Lucyra pillantott. Sajnálta a lányt, de a protokoll szerint valakinek azonosítania kell a holttestet. Minél hamarabb túl lesznek rajta, annál jobb.

– Biztos, hogy felkészült? – kérdezte együttérzően Andrea.

– Igen – szipogta a lány.

Dorian fejével intett az orvosnak, majd az felhajtotta a fehér lepedőt. A lány egy pillanatig mereven bámulta az élettelen testet, utána elfordította tekintetét, és újra zokogásban tört ki. Hirtelen átölelte a nyomozónőt, és fejét a vállához szorította. Andrea kissé meglepődött, de készségesen viszonozta az ölelést. Doriant ismét felkavarták az események. Bárcsak vele is ott lett volna valaki annak idején, akit átölelhet. Miközben a két nőt nézte, elgondolkodott rajta, milyen jó is annak, aki még tud sírni…

4. rész – Az árvaház

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.