11. rész – Bűntudat

Hajnaltájt Dorian kipihenten ébredt. Jóízűen ásított, majd végignyújtózott az ágyon. Már idejét sem tudta, mikor aludt ilyen jól. Tekintete a békésen szunyókáló Andreára siklott. Elégedetten legeltette a szemét a nő karcsú, meztelen testén. Szája szélén kaján mosoly jelent meg, amikor eszébe jutott együttlétük. Már épp kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a nőt, amikor belehasított a felismerés.

– Mi ütött belém? – ült fel az ágyon, és elkezdte összeszedni ruháit. Nem lett volna szabad idejönnie. Gyorsan, és a lehető leghalkabban felöltözött. Szíve összeszorult, jól tudta, hogy mennyire aljas húzás lesz tőle, de már úgyis teljesen mindegy. Mielőtt elment volna, még utoljára Andreára pillantott, halkan visszasétált, és óvatosan betakarta a puha szövettel…

***

Dorian csak meredt maga elé gondterhelt tekintettel. Annyi minden kavargott elméjében, hogy azt sem tudta, melyik az, amelyik a leginkább nyomasztja. Hibát hibára halmoz, egész életét ez határozta meg. Szeme az éjjeliszekrényre tévedt, ahol családi képek sorakoztak. Lassan feltápászkodott, és odasétált. Olyan idegennek tűnt a rajtuk szereplő férfi, pedig ő volt az is, csak nagyon régen. Túl régen… Belenézett tükörbe, de egy teljesen más embert nézett vissza rá, egy érzéketlen, nemtörődöm alak.

Viszont a fotókon szereplő lányt nagyon is felismerte. Akárhányszor meglátta ezt az arcot, bűntudat és szomorúság fogta el. Jól tudta, az ő hibája, ami lánnyal történt. Túlságosan szigorú volt vele, Emily pedig nem tűrte, ha bárki is irányítani akarta. Ő volt az, aki elüldözte, pedig megígérte haldokló anyjának, hogy vigyázni fog rá.

Sose felejti el az a szörnyű napot, amikor édesanyjukat örök nyugalomra helyezték. Teljesen összetört, de erősnek kellett maradnia, már csak húga miatt is. Olyan fiatal volt még, szinte még kislány, akinek mindennél nagyobb szüksége lett volna az anyjára. Habár Dorian minden tőle telhetőt megtett, sohasem pótolhatta szeretett szülőjüket. Ahogy Emily egyre nagyobb lett, egyre többször került sor veszekedésre. A lány gyakran kimaradozott éjszakánként, lógott az iskolából, ahol már kicsapással fenyegették. Dorian szigorúságának köszönhetően a lány ugyan leérettségizett, de életét teljesen máshogy képzelte el, mint ahogy azt bátyja szerette volna.

Egy napon azonban Doriant húga azzal várta haza, hogy elköltözik Bridgeportba. A férfi hosszas huzavona után sem tudta meggyőzi a lányt, hogy maradjon.

– És mégis mi a frászkarikát fogsz ott csinálni? – kérdezte végül.

– Mit tudom én, keresek valami munkát, mint mindenki más. Majd pincérkeddek, vagy takarítok. Valahol el kell kezdeni – hadarta a lány. – De előbb-utóbb sikeres leszek, majd meglátod!

– Ugyan, Emily, hiszen soha életedben nem dolgoztál! – nevette ki Dorian. – Még magad után se vagy képes eltakarítani.

– Akkor majd belejövök. Sokkal inkább ez, minthogy itt rohadjak meg! Elegem van a parancsolgatásaidból és a folytonos ellenőrizgetéseidből! – vágta hozzá sértődötten a lány.

– Nem engedem, hogy elmenj! – parancsolt rá erélyesen bátyja. Emily értetlenül nézett rá.

– Ez nem engedélykérés volt, Dorian, csak közöltem, hogy elmegyek – indult el az ajtó felé. – Kérlek, hagyd, hogy a saját életemet éljem.

– Emily Carson, ha kimész azon az ajtón, ide vissza nem jöhetsz! – kiabálta utána Dorian.

– Úristen, hallod magad? – fordult vissza Emily. – Egyáltalán miből gondolod, hogy vissza akarok jönni? Elegem van már abból, hogy úgy bánsz velem, mintha még mindig gyerek lennék.

–  Mert az is vagy, egy elkényeztetett gyerek, aki nem tudja, mit csinál!

– De legalább vannak érzéseim! Te viszont egy érzelmi analfabéta vagy, aki csak csalódást okoz mindenkinek – vádolta a lány testvérét, aki erre már nem válaszolt. Emily fején találta a szöget. Még ha nem is szándékosan, de mindig tudta, mivel bántsa meg leginkább bátyját. – Vigyázz magadra, Dorian – nézett még vissza az ajtóból –, és ne aggódj, jól leszek, ígérem.

Dorian feje zsongott a sok fájdalmas emléktől. Bárcsak visszapörgethetné az időt, akkor talán máshogy cselekedne. Andreának volt igaza. Szánalmas. Andrea… villant be a nő vádló tekintete. Őt is elüldözte magától. Azután a fantasztikus éjszaka után szó nélkül lelépett, mint aki jól végezte dolgát. Ennél alávalóbb dolgot nem is tehetett volna, de nem akart hiú ábrándokat ébreszteni a nőben, hogy bármi komoly lehet köztük. Ahogy húga is mondta, ő képtelen az érzelmekre, csak csalódást és fájdalmat okozna neki, mint ahogy már most is folyamatosan azt teszi.

Nehéz kimondani, de az lesz a legjobb, ha Andrea egy életre meggyűlöli. Haragudott, amiért nem tudott uralkodni magán, és megálljt parancsolni előtörő vágyainak, de túlságosan kívánta a nőt mintsem hogy képes legyen rá. Az a megmagyarázhatatlan vonzalom, amit Andrea iránt érez, lassacskán megőrjíti. Nem tudta, mihez kezdjen, és azt sem, hogy fog ezek után a nő szemébe nézni…

***

Andrea félálomban nyúlt át az ágy túloldalára, de csak üres, hideg felületet tapintott. Egy pillanatra azt hitte, csak álmodta a tegnap estét, de szinte még érezte Dorian csókjainak ízét, férfias illatát, gyöngéd érintéseit. Egy ideig még feküdt. Jóleső bizsergés járta át a testét, amint felidézte szeretkezésüket. Egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy ilyen könnyen adja magát, de Dorian… volt benne valami titokzatos vonzerő, aminek kezdetektől fogva nem tudott ellenállni. A férfinak viszont nem volt más, mint egy egyéjszakás kaland. Kövér könnycsepp gördült le az arcán ettől a gondolattól. Nem volt naiv, nem arra számított, hogy majd Dorian szerelmes csókokkal ébreszti, de remélte, hogy vannak annyira felnőttek, hogy meg tudják beszélni a történteket.

Ameddig csak lehetett, halogatta az indulást, de már így is késésben volt. Félve lépett ki az ajtón, de tudta, hogy elkerülhetetlen a találkozás. Szépen bemegy a kapitányságra, és úgy tesz, mintha neki sem jelentett volna többet egy kalandnál ez az egész. Épp a liftre várt, amikor Mrs. Peterson gúnyosan utána szólt.

– Láttam ám, hogy a fiatalember hajnalok hajnalán surrant ki, mint egy tolvaj – csóválta rosszallóan a fejét. – Azt hittem, magácska tisztességes nő, nagyot tévedtem. Alig van itt néhány napja, és máris férfiakat hoz fel, mi lesz később?

– Na, már csak ez hiányzott! – sóhajtott fel halkan Andrea, majd hátrafordult. – Mrs. Peterson, adok egy jó tanácsot, törődjön a saját dolgával – mosolygott erőltetetten az idős nőre, majd sarkon fordult, és faképnél hagyta.

Gyönyörű szép napsütéses tavaszi délelőtt volt. Andrea sietős léptekkel indult meg a metró irányába, nem szeretett volna sokat késni. Gondolatait most egészen másfelé terelte. Stacy Johnson ügye járt a fejében. Újra ki kellene hallgatni a gyanúsítottakat, új nyomok után kellene kutatni, bármi, ami előrébb viszi az ügyet. Nem lehet döglött akta belőle, azt már nem! Ez az első ügye itt, bizonyítania kell! Amint gondolataiba merülve ballagott, egy ismerős hang köszönt utána.

– Te? – kérdezte meglepődve.

12. rész – Az igazság pillanata