7. rész – Forró nyomon

Szeptember 6.,10:40

Rendőrkapitányság, Twinbrook

Dorian kora délelőtt a rendőrkapitányság előtt várta Andreát. A nő még hajnalban el akart indulni, de a férfi nagy nehezen rábeszélte, hogy pihenniük kell egy kicsit a tegnapi mozgalmas nap után. Különben is, Adam Cooper életben van, s mivel úgyis a helyiek hallgatják ki először, fölösleges sietniük.

– Indulunk? – közelített Andrea, majd megállt szembe a férfivel. Fáradt, kialvatlan szemét napszemüveggel takarta el.

– Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Dorian a kocsinak támaszkodva. – Maradnod kellene.

– Ezt te sem gondoltad komolyan – rázta meg a fejét Andrea, majd kikerülte a férfit, és beszállt az autóba. Dorian nagyot sóhajtott, majd követte a nő példáját.

Jó pár megtett kilométer után Dorian kezdte kínosan érezni magát. Andrea elfordulva tőle, az ablakon keresztül némán kémlelte az őszi tájat. Nem tudta, mi járhat a nő fejében.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet a férfi. Már régóta szerette volna feltenni a kérdést Andreának, de nem tudta, hogy kezdjen bele.

– Ha muszáj – mondta a nő, de közben még mindig nem nézett a férfira.

– Miért váltál el Coopertől? – kérdezte a férfi, mire Andrea most végre egyenesen ránézett.

– Kár, hogy ez nem volt benne az aktámban, ugye? – kérdezett vissza gúnyosan. – Bocs – szólalt meg ismét Andrea.

– Nem, te ne haragudj – szabadkozott Dorian. – Nyilván nem akarsz róla beszélni.

Andrea hosszú percekig meredt maga elé, majd hirtelen megszólalt.

– Gyereket vártam tőle – válaszolta tömören. Ahogy kimondta a szavakat, éles, szorító fájdalmat érzett a mellkasában. Dorian nem szólalt meg, csak mély döbbenet ült ki az arcára.

– Amikor megtudtam, hogy kisbabát várok, azt hittem, minden tökéletes lesz az életemben – folytatta Andrea. – Azt hittem, Adam megváltozik majd, de nem így történt. Hiába voltak árulkodó jelek, nem akartam észrevenni, hogy megcsal. Amikor azonban rajtakaptam egy olcsó kis nőcskével, akkor teljesen kiakadtam. Zaklatottan kocsiba ültem, nem törődve az ítéletidővel. Azt se tudtam, hová akarok menni, egyszerűen csak messze mindentől, főleg tőle. De Adam folyton csak hívott és hívott, és én figyelmetlen voltam – csuklott el a hangja a történtek felidézésétől. – A csúszós úton a kocsi megpördült, és a szembejövő kocsi már nem tudott kikerülni…

– Andrea, én… – Dorian nem is tudta mit mondhatna. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen szörnyűség történt a nővel.

– Elvesztettem a kisbabámat, Dorian. Ezt soha nem tudtam megbocsájtani sem neki, sem pedig magamnak.

– Andrea, nem a te hibád volt. Baleset történt – mondta Dorian. Megszakadt a szíve a nőért. – Ezért nem okolhatod magad.

– Hagyjuk, most már tudsz mindent – fordult ismét az ablak felé a nő. Az út további részét némán folytatták. Dorian nem tudta, hogy Adam Cooperre haragszik-e jobban, vagy saját magára, amiért csak megerősítette Andreában, mennyire szemetek is tudnak lenni a férfiak.

***

– Andrea – állította meg a férfi, mielőtt beléptek volna a kórterem ajtaján. – Biztos, hogy be akarsz menni?

– Milyen ostoba kérdés ez? – pislogott a nő. –  Természetesen igen, hisz ezért jöttem. Ne feledd, hogy elsősorban nyomozóként vagyok itt.

– Rendben – biccentett Dorian, majd előreengedte a nőt.

Amikor beléptek a kórterembe, meglepődve tapasztalták, hogy Adam Cooper önelégülten flörtöl egy csinos nővérkével, aki szemlátomást igencsak élvezte a dolgot.

– Khm… – köszörülte meg a torkát Dorian, mire a kuncogó nővérke feleszmélt, és pironkodva pattant fel az ágy széléről, majd sietősen távozott. Cooper mérgelődve nézte meg, kik zavarták meg a szórakozását, ám amikor megpillantotta Andreát, döbbenet, majd mosoly ült az arcára.

– Nohát, kit látnak szemeim! Az én drága exfeleségem. Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – kérdezte gúnyosan. – Csak nem a hogylétem felől érdeklődnél?

– Te aztán semmit nem változtál – nézte lekicsinylően a nő.

–  Ahogy te sem, kedvesem – nézett egyenesen a nő szemébe Cooper. – Még mindig gyönyörű vagy!

Andreát undor fogta el Adam hangja hallatán. Ahogy közelebb lépett hozzá, elmélázott egy pillanatra, hogy mennyire közömbös lett már számára a férfi, pedig néhány éve… Nem, most már biztos volt benne, hogy sohasem szerette.

Dorian hol az egyik, hol a másik félre nézett. Egyelőre nem akart beleavatkozni a beszélgetésbe, pedig lett volna egy-két keresetlen szava Adam Cooperhez.

– Bocsánat Mr. Akárkicsoda – szólt hirtelen Dorianhez lekicsinylően. – A mosdó jobbra a második ajtó.

– Dorian Carson ügynök, FBI – mutatta fel a jelvényét Dorian. – És vegyen vissza az arcából, Mr. Cooper, mert Mackenzie nyomozóval nem bájcsevegni jöttünk ide.

– FBI? – nézett értetlenül Andreára. – Mit akar tőlem az FBI?

– A téged ért támadásról szeretnénk feltenni néhány kérdést – magyarázta a nő.

– Ugyan, Andy, ne kamuzz! Tegnap reggel már mindent elmondtam a helyieknek, akkor miért van most itt az FBI?  – vágott vissza idegesen a férfi. – Mi a frász folyik itt?

– Tudja, Mr. Cooper, most az a műsor következik, hogy mi kérdezünk, maga meg válaszol – jelentette ki ellenkezést nem tűrően Dorian. – Menni fog?

– Adam, ne húzd az időt! – nézett ingerülten volt férje felé Andrea.

– Hol marad a nosztalgia? Azért volt néhány szép közös pillanatunk, ugye Andy? – vigyorgott kajánul Adam.

– Nem akarjuk feltartani, látjuk, nagyon jól elvan a nővérkék társaságában – szúrt oda Dorian. Igyekezett megőrizni hidegvérét.

– Tudja, hogy van ez – vont vállat a másik. – Nehéz ellenállni ennyi csinos nőnek.

– Na jó, ebből elég! Térj a lényegre, nem érünk rá egész nap! – vesztette el a türelmét Andrea.

– Ha ennyire érdekel, épp az irodámból tartottam haza – kezdett bele Adam. – Gyanús volt, hogy valaki követ, de nem foglalkoztam vele. Amikor a kocsimhoz értem, a visszapillantóból észrevettem, hogy valaki hátulról rám akar támadni, így sikerült elhajolnom. Aztán újra nekem rontott az a vadállat, többször belém rúgott a földön, aztán elővett egy kést. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy elhúzódjak, így a szúrás a combomat érte. Mázlim volt, hogy egy férfi meghallotta a kiabálásomat, és a segítségemre sietett, különben már halott lennék.

– Tett vallomást ez a bizonyos megmentő? – kérdezett gyanakvóan Dorian.

– Természetesen. Sokat sajnos nem tudott segíteni, mire odaért, az a szemét elmenekült – válaszolta Cooper. – Remélem, hamar elkapják. Betörte a százezer dolláros kocsim ablakát.

– Tudsz leírást adni a támadóról? – Andrea reménykedett benne, hogy Adam tud mondani valami használhatót.

– Férfi volt, kapucnit és napszemüveget viselt – vakarta meg az állát a férfi. – Magas, legalább 185 centi, és rohadt nagyot rúg – fájlalta törött bordáit.

– Bármilyen ismertetőjel? Tetoválás, ékszer? Bármi! – kérdezősködött tovább Dorian.

– Nem rémlik semmi – rázta meg a fejét a másik. – Sötét volt, és inkább az életem mentettem.

– Hát ezzel nem sokra megyünk – nézett Andrea Dorianre.

– Sajnálom – vont vállat Cooper. – Különben is, elmondanád, hogy mi folyik itt? Jogom van tudni!

– Nézd, Adam, okunk van feltételezni, hogy a téged ért támadást ugyanaz követte el, aki az elmúlt hetekben több áldozatot szedett már. – Andrea próbált úgy viszonyulni exférjéhez, mint bármelyik másik kihallgatotthoz.

– Arra célzol, hogy egy sorozatgyilkos próbált megölni a minap? – kérdezett vissza döbbenten Cooper.

– Igen, arra – erősítette meg Dorian.

– De hát miért? – ült fel nehézkésen a férfi.

– Nagyon valószínű, hogy azért, mert… – fordította el a fejét a nő. Próbálta összeszedni gondolatait. – A sorozatgyilkos azokat próbálja megölni, akikről azt hiszi, köze van vagy volt hozzám.

Néhány másodpercig kínos csend telepedett közéjük, majd amikor Adam tudatáig eljutottak a hallottak, megdöbbenve nézett Andreára.

– Na várjunk csak! Azt akarod mondani, hogy azért támadtak meg és próbáltak megölni, mert te kihúztad a gyufát valami beteg állatnál?

– Hé, fogja vissza magát! – avatkozott közbe Dorian. Mielőtt Andrea bármit mondhatott volna, Adam dühtől eltorzult arccal folytatta.

– Magának ehhez semmi köze – köpködte Dorian felé, majd újra Andreára nézett. – A rohadt életbe, hát nem volt még elég ebből az istenverte házasságból, még most is emiatt kell szenvednem?

– Még hogy te szenvedtél miattam? – Andrea egyszerűen nem akarta elhinni, amiket a férfi vág a fejéhez.

– Három évet pazaroltam rád az életemből és a végén nemcsak a házasságunkat tetted tönkre az átkozott féltékenykedéseddel, hanem a gyerekünket is… – harapta el a szó végét.

– Te aljas rohadék! – Andreának soha nem ismert düh öntötte el az elméjét. Majdnem a férfinak rontott, de Dorian lefogta.

– Hagyd! – suttogta a fülébe. – Nem éri meg ez a patkány.

– Igazad van, nem ér annyit – nyugodott le Dorian hangja hallatán a nő.– Induljunk, úgyse megyünk vele semmire – szólt Doriannek, majd egy utolsó, gyűlölettel teli nézést lövellt Adam felé.

A kórteremből kilépve némán haladtak egymás mellett. Dorian látta a nőn, hogy a könnyeivel küzd, de nem hagyja, hogy azok utat törjenek maguknak.

– A fenébe – torpant meg a férfi. – Otthagytam a noteszem. Azonnal jövök. Várj meg itt, légy szíves – fordult vissza sietős léptekkel.

Andrea elgondolkodott egy pillanatra.

– De hát nem is volt nála notesz – iramodott Dorian után kisvártatva.

– Bocsánat – lépett be az ajtón Dorian, mire Adam összeszűkült szemmel nézett rá.

– Mit akar már megint itt?

– Nahát, nem hagytam itt a noteszem? – vakarta meg a fejét a nyomozó. – Pedig megesküdtem volna rá. Apropó, ha már így négyszemközt vagyunk – lépett egész közel a férfi ágyához, majd erőteljesen megszorította a férfi lábán lévő szúrt sebet, mire az a hirtelen nyilalló fájdalomtól felszisszent.

– Elment az esze? – torzult el az arca az intenzív fájdalomtól. – Hagyja abba!

– Ez semmi ahhoz képes, amilyen fájdalmat te okoztál Andreának, te rohadék – szorította egyre erősebben a sebet. Tudta jól, hogy ő maga sem érdemelt volna jobbat, mégsem hagyhatta annyiban a dolgot. – Andrea a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem, és ha még egyszer megbántod akár egy szóval is, nem kell már azon aggódnod, hogy fogdosd a nővérkék hátsóját, mert örülni fogsz, hogy evésre tudod használni a kezed – engedte el hirtelen a lüktető sebet, mire a Cooper megkönnyebbülten hátradőlt az ágyon. – Remélem, megjegyezted, amit mondtam.

Dorian nem is sejtette, hogy Andrea az ajtó mögött hallgatta végig a bent történt beszélgetést. Az imént fellobbant, lelkét emésztő gyűlöletet felváltotta valami egészen más, bizsergető érzés a szíve tájékán, ami boldogságot szabadított fel egész testében Dorian szavai hallatán. Gyorsan eltávolodott az ajtótól, azt a benyomást keltve, mintha most ért volna ide.

– Na, megtaláltad? – érdeklődött kedvesen.

– Mit? – kérdezett vissza a férfi.

– Hát a noteszed.

– Ja, nem – ráncolta homlokát a férfi. – Biztos a kocsiban lesz. Siessünk, még szeretném átnézni a vallomásokat a helyi kapitányságon.

Ahogy kiértek, Andrea beszállt a kocsiba, de Dorian ismét eltávolodott, majd elővette telefonját.

– Szia, haver, utána kellene nézni valakinek. A neve Adam Cooper. Deríts ki róla mindent…

***

Már besötétedett, mire a páros elindult a Sunset Valley-i Rendőrkaptányságról. Mintha az időjárás is ellenük dolgozott volna, mert az eső úgy elkezdett esni, mintha dézsából öntötték volna. Amikor elérték a fő összekötő utat, nem várt látvány tárult a szemük elé. Egy hatalmas fa dőlt  az úttestre, elzárva őket a másik oldaltól. Tanácstalanul egymásra néztek, majd meglátták a feléjük közelítő rendőrt.

– Elnézést, uram – lépett az ablakhoz –, mint azt látják, az átkelés teljességgel lehetetlen. Azt ajánlom, forduljanak vissza. Holnap délutánra igyekszünk elhárítani az akadályt.

– Tessék? – értetlenkedett Dorian. – Nincs másik út, ahol átjuthatnánk? Még ma szeretnénk visszajutni Twinbrookba.

– Megértem, uram, de sajnos nincs más út. A mellékutakat pedig nem javasolnám ilyen időben. Szerintem forduljanak vissza.

– Kösz a semmit – mordult fel halkan Dorian, majd Andreához fordult. – És most?

Andrea gondolkodott, vajon mi tévők lehetnének. Csak egy lehetőség volt.

– A szüleimnek van egy kis faháza a közelben, ott meghúzhatjuk magunkat reggelig, addigra hátha eláll az eső, és kissé felszáradnak a mellékutak.

– Ez már egy fokkal jobb – bólintott Dorian. – Szóval, merre van az a ház?

***

A földutak miatt csak nagyon lassan és óvatosan tudtak haladni, így későre járt már, mire elérték a faházat. Andrea mindig is imádta ezt a kis kuckót. Kislányként rengeteget járt ide apjával, aki mindenre megtanította. Többek között pecázni, vadászni és tábortüzet rakni is. Azok voltak a szép idők, annyira egyszerű volt minden.

– Biztos, hogy itt lesz a kulcs? – szakította félbe az ábrándozást Dorian dideregve. – Végül is, már évek óta nem jártál itt.

– Biztosan itt lesz – nyúlt be a pici résen a nő. – Meg is van! – Majd a zárba helyezte a kulcsot. Amikor beléptek, beigazolódott sejtése, miszerint áram az sajnos nincs. – Remek, a vihar ezt is elintézte. Keresek egy lámpást.

Szerencsére Andrea úgy ismerte a házat, akárcsak a saját tenyerét, így sötétben is hamar megtalálta a keresett tárgyat. Amikor a lámpás fénye megvilágította a szobát, kissé meglepődött. A ház most is olyan volt, mint régen. Pedáns rend, bekészített fa a kandallónál. Mintha tudták volna, hogy jönnek.

– Ezt nevezem!  – szólt elismerően a férfi, amit Andrea egy mosollyal nyugtázott.

– Még a nagyapám építette, aztán apu felújította. Mondjuk nem túl nagy, de azért komfortos.

– De még mennyire! – nézett szét tüzetesebben Dorian. – Gyújtok tüzet – ajánlkozott készségesen, majd elkezdte pakolgatni a száraz fadarabokat.

– Rendben, keresek valami kényelmesebb ruhát – indult meg az emelet felé Andrea. – Neked hozzak valamit? Biztos akad apám ruhái között neked való.

– Azt megköszönném – mosolygott Dorian a nőre, aki viszonzásképpen bólintott.

Mire Andrea visszatért, már kellemes melegség töltötte be a helyiséget. A kandallóban lobogó tűz meghitt fénybe vonta a szobát. Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta Doriant, amint épp leveti az esőtől átnedvesedett ruháit. Észbontóan férfias volt, ahogy a tűz fénye megvilágította meztelen, kisportolt felsőtestét. Örült neki, hogy a szoba félhomályba burkolózott, így a férfi nem vehette észre kipirult arcát.

– A fenti hálószoba használhatatlan, teljesen beázott. Szóval mindkettőnknek ajánlatosabb lenne itt aludnia. Szeretnél te aludni a kanapén? – kérdezte végül, miközben lerakott néhány ruhát.

Dorian elsőre nem válaszolt, csak elmélázva bűvölte a táncoló lángokat.

– Szerintem ketten is elférnénk rajta – szólalt meg végül, miközben ellenállhatatlanul nézett a nőre.

Andrea szemét forgatva feküdt le a kanapéra.

Dorian halványan elmosolyodott, leoltotta a lámpást, aztán egy sóhaj kíséretében leheveredett a földön lévő, puha szőnyegre. Lehunyta szemét, és úgy tett, mintha azonnal elnyomta volna az álom. Közben majd megőrjítette a tudat, hogy Andrea alig néhány méterre fekszik tőle, és ő mégsem érintheti meg. Egyszerűen nevetségesnek érezte a helyzetet.

Andrea sem tudta lehunyni a szemét. Szeme sarkából titkon Doriant figyelte, amint egyenletesen süllyed és emelkedik mellkasa. Ő legalább alszik – harapott az ajkába. – A fene egye meg a nagy nyugalmát! Egy pillanatra eltűnődött, milyen jó lenne hozzábújni, megsimogatni mellkasát, elveszni védelmező ölelésében. Miket beszélek? – nyögött fel halkan. Megint összezavarta a férfi közelsége. Miért van rá még mindig ilyen hatással ez az arrogáns barom?

Nem sokkal később egy hangos csattanásra lett figyelmes. Reflexszerűen felült, és Doriant kezdte szólongatni.

– Te is hallottad? – kérdezte rémülten.

– Igen – gyújtotta meg a lámpást a férfi. – Körülnézek odakint.

– Veled megyek – jelentette ki Andrea.

– Szó sem lehet róla, itt megvársz – parancsolt erélyesen Andreára, ám ebben a pillanatban ismét csattanást hallottak, ezúttal jóval erősebbet.

– Nem mehetsz ki! És ha ő az? – húzódott közelebb a férfihoz. Az utóbbi napok piszkosul megtépázták az idegrendszerét.

– Nyugalom, ne fessük az ördögöt a falra – próbálta megnyugtatni őt Dorian. – Itt várj meg – biztosította ki a fegyverét, majd elindult az ajtó felé.

– Dorian, kérlek ne! – könyörgött a nő. – Ha bajod esik… – csuklott el a hangja.

– Nem esik bajom, ígérem – simogatta meg Andrea arcát a férfi–, de kérlek, maradj itt, rendben?

Andreát lassan bólintott, megnyugtatta a gyöngéd mozdulat. Ám, amikor Dorian elengedte, és kiment az ajtón, páni félelem fogta el. A percek ólomlábakon jártak. Egyszerűen nem bírt tovább tétlenül várni.

Már épp az ajtó felé iramodott, amikor lövés dördült el.

8. rész – Bukott büszkeség