9. rész – Vihar előtti csend

Szeptember 7., 12:15

Mackenzie farm, Sunset valley

Déltájt lehetett, amikor Dorian és Andrea elérte a Mackenzie-farmot. Szerencsére a faházban találtak néhány használható váltóruhát, így kényelmesebben tudták megtenni az idevezető utat. Andrea félve közelítette meg a takaros épületet. Már messziről meglátta édesanyját, aki a virágágyás körül tevékenykedett. A hortenziák még szépen virágoztak. Mindig is ez a volt a kedvence, így nem csoda, hogy annyi gondot fordított az ápolásukra. A nyomozónő szégyellte magát, amiért már oly régóta nem látogatta meg szüleit, de egyszerűen nem volt kedve újra és újra végighallgatni, hogy miért nem hagyja ott végre a nagyvárost és költözik haza Sunset Valley-be. Kezdettől fogva ellenezték, hogy Andrea a rendőrszakmát válassza. Féltették, és ezt meg is érette valahol a nyomozónő. Nekik viszont azt kellett megérteniük, hogy ő már felnőtt nő, aki a saját életét akarja élni.

– Jaj, ne! Már megint egy kutya! – ráncolta mérgesen a homlokát Dorian, amikor meglátta feléjük szaladni az ugató ebet.

– Szia, Skip! – hajolt le az állathoz Andrea, majd megsimogatta a fejét. A kutyaugatásra Andrea anyja, Elisabeth Mackenzie a hang irányába fordult, majd meglepődve ismerte fel az egyik érkezőkben lányát.

– Andy? – sietett feléjük boldog mosollyal az arcán. – Te vagy az? – Amikor John és Elisabeth Mackenzie számára kiderült, hogy sohasem lehet saját gyerekük, nem is volt kérdés, hogy mi legyen a következő lépés. Mint minden család, először ők is egy csecsemőt szerettek volna örökbe fogadni, de amikor Elisabeth megpillantotta a szőke, mélabús kislányt az árvaház udvarán, nem is volt kérdéses, hogy jó döntést hoztak-e.

– Szia, anya – lépett közelebb anyjához, majd szorosan és hosszasan magához ölelte.

– Te jó ég, kicsim! Annyira hiányoztál már! Hadd nézzelek – nézett végig alaposan Andreán. – Fogytál! – állapította meg bosszúsan.

– Anya! – nevetett fel Andrea.

– Miért nem szóltál, hogy jössz? – vonta azonnal kérdőre, majd megpillantotta Doriant, mire széles mosoly ült ki az arcára. – Ó, vendéget is hoztál?

– Ő itt Dorian Carson, az egyik kollégám – mutatta be Doriant –, de nem vendégségbe jöttünk.

– Örülök, hogy megismerhetem, Dorian – nyújtotta a kezét a férfi felé Andrea édesanyja.

– Úgy szintén, Mrs. Mackenzie – viszonozta a köszöntést a férfi. Rájött, hogy igaza volt Andreának. Mégis hogyan máshogy mutathatná be őt, mint a kollégáját? Bár a tegnapi éjszaka fantasztikus volt, és úgy tűnik, most szent a béke, maga sem tudná megmondani, pontosan hányadán állnak a nővel.

– Szóval kollégák vagytok? – kérdezett vissza sejtelmesen mosolyogva a nő. Andrea érezte, hogy azonnal kombinál.

– Igen, anya, kollégák – erősítette meg Andrea, mire anyja csak hümmögött egyet.

– Bizonyára éhesek vagytok, hosszú volt az út – karolta meg Doriant majd elkezdte húzni a ház felé. – Szereti az almás pitét, Dorian?

– Hát persze, ki ne szeretné az almás pitét! – szólt vissza Dorian, mire Andrea meglepett tekintettel nézett utánuk.

– Gyere már, kislányom, ne állj ott! – szólt hátra Elisabeth, mire Andrea elindult utánuk. Tudhatta volna, hogy ez lesz.

Dorian úgy érezte, menten kipukkad, de Elisabeth újabb pitével kínálta ebéd után.

– Igazán kedves, és a pite is isteni, de nem bírok többet enni – utasította vissza, mire az idős nő visszaült a helyére.

– Na és meséljetek, hogy-hogy a faházban éjszakáztatok? – csatlakozott be a beszélgetésbe Andrea apja, John. – Egyáltalán mi dolgotok volt Sunset Valley-ben?

– Egy ügy kapcsán, nem fontos. – Andrea egyáltalán nem akart nekik beszámolni az elmúlt napok történéseiről. Csak halálra rémítené őket. Erre pedig semmi szükség. – A hídnál azonban kidőlt egy fa, így nem tudtunk visszajutni Twinbrookba, de visszafordulni sem akartunk. Akkor jutott eszembe a faház – magyarázta Andrea. – Apropó, ha már itt tartunk, lassan indulnunk kellene, és szükségünk lenne egy kocsira.

– Na, arról aztán szó sem lehet – szólt bele ismét Elisabeth. – Olyan ritkán látunk, kicsim.

– Anyádnak igaza van, Andrea – erősködött apja is. – Legalább reggelig maradjatok!

– Nem is tudom – bizonytalanodott el Andrea.

– De hát mi olyan fontos, hogy egy napot sem maradhatsz? – kérdezte követelőzve édesanyja.

– Szerintem egy nap még belefér – nézett Dorian Andrea felé, mire a nő bólintott. – Kora reggel indulunk.

– Akkor ezt túltárgyaltuk – csapta össze a kezét Elisabeth. Ekkor hangos csattanással kicsapódott az ajtó, majd egy jóképű, magas, napbarnított férfi lépett be rajta.

– Hát tényleg itt vagy – nézett Andreára, majd elmosolyodott.

– Tobias? – állt fel a helyéről a nő, majd átölelte a férfit. – Megváltoztál, mióta nem láttalak!

– Te viszont csöppet se változtál, gyönyörű vagy még mindig, kis palominó! – bókolt a férfi.

– Te jó ég, még emlékszel rá? – nevetett fel Andrea.

– Hogy felejteném el a beceneved? – húzta fel a szemöldökét a férfi.

– Kérhetek még egy szelet pitét, Elisabeth? – szólat meg mögöttük hangosan Dorian. – Mégis mit képzel ez a pasas? – töprengett. Legszívesebben felállt volna, hogy magához húzza Andreát, tudatva Tobiasszal, hol a helye.

– Ó – kapott észbe Andrea. – Ő itt a kollégám, Dorian Carson. Dorian, ő pedig Tobias Woods, nagyon jó barátom, szinte együtt nőttünk fel. – Mindkét férfi biccentett a másik felé.

– Tobias, lelkem, kérsz te is egy kis pitét? – kérdezte az idősebb nő, miközben Dorian elé tett egy kiadós szeletet.

– Köszönöm Eli néni, de nem érhet rá mindenki falatozni – nézett Dorian felé.

– Több marad – vont vállat Dorian. Volt egy érzése, hogy a kedves Tobias szívesebben falatozna Andreából. Legszívesebben beleverte volna a nagy arcát a tál pitébe, de úgy döntött, nem hagyja magát felidegesíteni… egyelőre.

–  Gyere. – Tobias kézen fogta Andreát, majd az ajtó felé húzta. – Mutatok valamit, ami tetszeni fog. – Andrea küldött egy bocsánatkérő nézést Dorian felé, majd kiment a férfivel.

– Na, milyen? – mutatott a kerítés mögött álló ébenfekete telivérre.

– Gyönyörű – nézte csillogó szemmel a lovat Andrea. – Szeretném megülni, ugye lehet?

– Elég vad még – vakarta a fejét Tobias. – Mikor ültél utoljára lovon?

– Nem tegnap volt, az biztos, de nem lesz baj – vágta rá Andrea. – Tudod, hogy menni fog. Ismersz.

– Hát nem is tudom – gondolkodott Tobias, majd széles mosoly ült ki az arcára. – Rendben, de csak óvatosan.

– Köszönöm – indult meg a karám felé a nő, ám ekkor egy erős kéz ragadta meg a csuklóját.

– Andrea, ne csinálj ostobaságot! – Dorian volt az, és a szemében őszinte aggodalom csillogott. – Nem hallottad, hogy a ló még vad?

– Dorian, tudom, hogy mit csinálok, nem kell aggódnod – fejtette le magáról finoman a férfi kezét Andrea.

– Ja, nyugalom főnök, Andy kiváló lovas, nem lesz baja – társult be Tobias is.

– Téged meg senki sem kérdezett – nézett rá mérgesen Dorian.

– Szeretnél te is egy lovat? Várj, mindjárt hozok egy pónit – húzta gúnyos félmosolyra a száját Tobias.

– Tobias! – szólt rá Andrea.

– Még nem tudod, kivel kezdesz, Tobias – közelített fenyegetően Dorian.

– Hűha, nézd csak, hogy reszketek – dőlt neki nyugodtan a kerítésnek a másik.

– Apa – szólt oda édesapjának Andrea –, körbevezethetnéd Doriant a farmon? Biztosan tetszene neki. – Dorian egy pillanatig farkasszemet nézett Andreával, majd elindult John Mackenzie felé.

***

– Andy, mondd, te és ez a Dorian… ti együtt vagytok? – kérdezte  Tobias, miközben a farmon sétáltak. Andrea végül úgy döntött, inkább egy másik lovat próbál ki, és a férfi érezte, hogy Dorian miatt hátrált meg.

– Nem – rázta  a fejét  –, mondtam, hogy csak kollégák vagyunk.

– A csudába, az hiszed, vak vagyok? Láttam, hogy néztél rá!

– Mégis hogy? – kézdezett vissza Andrea.

– Mint ahogy egy szerelmes nő néz egy férfira. Figyelj rám – fordította maga felé –, nem hozzád való ez a városi ficsúr, csak kihasznál, ahogy Adam is tette.

– Tobias, fölösleges emiatt aggódnod, Dorian és köztem nincs semmi. – Amint kimondta ezeket a szavakat, furcsa érzés kerítette hatalmába. Ahogy a vele szemben álló Tobiasra nézett, tudta, hogy Dorian a háta mögött van. Gyorsan megfordult, és valóban a férfi volt az apja társaságában. Szóval semmi… látta Dorian tekintetében a szemrehányást. Tekintete szikrázott a dühtől.

– Dorian… – szólította meg finoman Andrea, de amaz csak elsétált mellettük.

– Ne bánkódj, cimbora – szólt utána Tobias –, biztos maradt még egy kis pite. – Dorian egy szempillantás alatt megfordult, és hatalmas jobbegyenest húzott be a férfinak, aki a földön terült el az ütéstől.

– Elment az eszed? – áll Dorian elé Andrea.

– Jól jegyezd meg, hogy ezt egy „városi ficsúrtól” kaptad, cowboy – vetette oda a földön fekvő férfinak, majd anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna Andreára, sarkon fordult, és otthagyta őket.

– Dorian, várj! – indult utána a nő, de apja visszahúzta.

– Hagyd most!

Dorian céltalanul bolyongott a farmon. Iszonyatosan csalódott volt. Fejében folyamatosan Andrea szavai visszhangoztak: Dorian és köztem nincs semmi…semmi…semmi. Hogy mondhatott ilyet? És akkor még az az átkozott cowboy is kioktatja!

– Te meg mit bámulsz? – kérdezte az őt követő Skiptől. Nem tudta, mikor szegődött a nyomába az állat, de már jó ideje követte. – Szerinted is elment az eszem, ugye? – A kutya nem mutatott különösebb aktivitást, továbbra is csak némán nézte a férfit. – Hát, öregem, nem vagy egy észlény, de tudod, Andreának van egy kutyája, Charlie, hát, tőle azért értelmesebb vagy… – Most nézd meg, hogy pátyolgatják. – Tekintete távolabb, a Tobias sérülését ellátó Andreára és Johnra esett. – Csak sajnáltatja magát, nem is ütöttem… olyan nagyot – mosolyodott el, ahogy visszaemélekezett, hogy elterült a férfi az ütéstől.

Észrevette, hogy a ház mellett jó pár darab farönk vár  felhasogatásra. Remek alkalomnak tartotta, hogy levezesse a feszültséget. Felvette a fejszét, majd erős csapásokkal elkezdte széthasítani a száraz fadarabokat. Nem sokkal később nemcsak, hogy jókora kupac tűzifa hevert a földön, de ő is kellőképpen lenyugodott. Megállt egy pillanatra, majd letörölte a homlokán megjelenő izzadtságcseppeket. Ekkor vette észre Andreát.

– Hé, favágó! – nevetett rá nő. – Ha látnád, milyen jól áll neked, még a végén pályát módosítanál. – Már jó ideje figyelte, ahogy a férfi küzd a farönkökkel, de godolta, hagyja, hadd higgadjon le.

Dorian mit sem törődve a nővel, újabb fadarabot tett a rönkre, és egy suhintással kettéhasította .

– Menj csak vissza, és ápolgasd a barátodat, ne foglalkozz velem, jól elvagyok.

– Hát jó, ahogy akarod. – Andrea elmosolyodott, majd elindult a pajta felé. Dorian először hagyta elmenni, de nem bírta ki, hogy ne menjen utána.

– Elmondanád, mégis mi a fene bajod van velem? – követte Dorian a nőt a pajtába.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett Andrea, miközben egy darab répát adott az egyik lónak, majd elindult a másik boksz felé.

Dorian egy mozdulattal a szénabálákhoz szorította a nőt, majd szinte átfúrta a tekintetével.

– Arról, hogy a bolondját járatod velem. Levegőnek nézel egész nap, és flörtölsz azzal az istenverte cowboyjal. Ráadásul még le is tagadsz előtte!

– Egy: nem kell, hogy magunkra vonjuk a figyelmet, ezt te is jól tudod. Kettő: képzelődsz. Tobias kislánykorom óta jó barátom. Ennyi – válaszolta Andrea unottan. Nem volt kedve magyarázkodni Doriannek. – Különben is, milyen jogon vonsz kérdőre? Te viselkedsz úgy, mint egy makrancos óvodás!

– Milyen jogon? – kérdezett vissza Dorian, miközben egyik kezével végigsimított a nő testén.  – Érdekes módon tegnap este ahhoz volt jogom, amit csak akartam. – Andreán jóleső borzongás futott át, amikor a férfi a felsője alá nyúlt.

– Az, hogy lefeküdtünk egymással, még nem jelenti azt, hogy a tulajdonod vagyok, és megmondhatod, mit csinálhatok, és mit nem. Tudod mit? Á, teljesen mindegy, veled úgysem lehet beszélni. – Ezzel ellökte magától a férfit, és elkezdett felmászni a padlásra.

– Ne merészelj faképnél hagyni! – iramodott utána Dorian.

Egyszerűen nem értette Andreát. Tegnap este minden annyira tökéletes volt, erre most úgy viselkedik vele, mintha mi sem történt volna, és semmit nem jelentene neki az egész.

– Andrea, állj meg, kérlek! – próbálta utolérni a nőt, de olyan szerencsétlenül kapott utána, hogy mindketten a szalmakupacban kötöttek ki.

 – Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel, miközben alaposan szemügyre vette, nem ütötte-e meg magát a nő.

Andreából egyszerre olyan hangos és szívből jövő kacagás tört ki, hogy Dorian kezdte azt hinni, teljesen elment az esze.

– Elmondanád, mi olyan átkozottul vicces? – kérdezte bosszúsan.

– Ez a féltékenységi jelenet – mondta a másik, mire nagy nehezen elfojtotta a nevetést. – Nagyon szórakoztató.

– Én nem vagyok féltékeny. Soha. Senkire – felelte homlokráncolva a férfi. Soha nem engedte, hogy ilyen hatalma legyen felette egy nőnek. Ideje beismerni, hogy Andreának ezt is sikerült elérnie nála.

– Ó, értem – felelte Andrea huncut csalódottsággal, miközben végigsimította a férfi mellkasát, és kikapcsolta övcsatját –, pedig szerettelek volna megnyugtatni valahogy, hogy semmi okod féltékenykedni. De, ha nem…

Dorian bosszúsága egyből elszállt.

– Na jó, talán egy icipicit tényleg féltékeny voltam – felelte kaján vigyorral az arcán.

– Hm, értem – húzta közelebb a férfit. – Ez esetben kénytelen vagyok megnyugtatni, hogy engem nem érdekel más férfi rajtad kívül.

Doriant hihetetlen boldogság töltötte el a nő szavai hallatán. Ajkát a nőére tapasztotta, és átadták magukat az édes szerelmi játéknak.

***

– Most min gondolkodsz? – kérdezte Dorian miközben Andrea tekintetét fürkészte.

– Kettőnkön – vallotta be Andrea. Nem akaródzott elengednie a férfit, de nagyon veszélyes játékot játszanak. Mi van, ha most is figyeli őket? Erre a gondolatra finoman elhúzódott  Doriantől, aki kérdően nézett a nőre.

– Dorian, mi teljesen megőrültünk!

– Így van! – húzta újra magához a férfi. – Megőrülök érted!

– Tudod, hogy nem így értettem. – Andrea ismét próbálkozott kibontakozott az ölelésből, de Dorian nem engedte. – Túlságosan felelőtlenek vagyunk…

– Andrea, légy szíves, most ne – hallgattatta el a nőt.

– Csak annyira félek, hogy bajod esik. – Andrea megsimogatta a férfi arcát. Dorian készségesen simult hozzá, és mélyen beszívta az illatát. – Ideje lenne bemennünk – vetett véget az idillnek Andrea. – Kora hajnalban indulunk.

– Nekem tökéletes itt is – vágta végig magát Dorian a friss szénán. – Feltételezve, ha mellettem fekszel.

Andrea elmosolyodott, majd befészkelte magát Dorian karjaiba, fejét pedig mellkasára hajtotta.

– Tényleg tökéletes – állapította meg. – A lehető legtökéletesebb.

Nem sokkal később Dorian el is aludt, még néha horkantott is álmában, amin Andrea halkan kuncogni kezdett. Irigyelte a férfit, amiért ilyen nyugodtan tud aludni. Finoman megcirógatta Dorian arcának vonalát, majd újra a mellkasára hajtotta a fejét, és egy ideig még hallgatta a szuszogását.

– Szeretlek, Dorian – suttogta alig hallhatóan, miközben ő is elszenderedett a férfi védelmező karjai között.

***

Andreát álmában nyomasztó rémképek gyötörték. Egyik pillanatban még Dorian karjában feküdt, a másikban pedig egy hideg, rémisztő helyen találta magát. Felismerte a hullaházat, de mégis olyan volt az egész, mintha egy horrorfilm helyszíne lenne. Vérnyomok vezettek végig a padlón egészen a boncteremig. Andrea remegve nyomta le a kilincset. A boncasztalon egy letakart holttest feküdt. Nagyot nyelt, majd egyre közelebb lépett az asztalhoz. Remegve megfogta a lepedő szélét, majd óvatosan felhajtotta.

– Ne!

Andrea lihegve és izzadtan riadt fel a szörnyű rémálomból. Testét a kellemes, őszi meleg ellenére rázta hideg. A szalmát kezdte tapogatni, de Dorian nem volt mellette. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, így elindult, hogy megkeresse a férfit. Gyorsan lemászott a létrán. Szokatlanul csöndes volt minden. A lovak azonban egyre nyugtalanabbak voltak.

– Nyugi. Minden rendben – duruzsolta, mire a jószág lassan megzabolázódott. Ekkor távolról rendőrautó szirénája és hangos kiabálás törte meg a farm nyomasztó csöndjét, amitől Andrea szívverése kihagyott egy ütemet. Eszeveszetten rohanni kezdett a hang irányába. majd nem sokkal később olyan látvány tárult elébe, amitől megfagyott az ereiben a vér…

10. rész – Ultimátum