Szeptember 8., 03:15
Rendőrkapitányság, Sunset Valley
Andrea fel s alá járkált a kapitányság előterében. Teljesen ki volt készülve. Nem tudta, mihez kezdjen. Tobias halott, Dorian pedig börtönben van, és azzal gyanúsítják, hogy ő ölte meg. Ez abszurd. Ha így lenne, az azt jelentené, hogy Doriannek köze van a többi gyilkossághoz is. Beszélnie kell vele. Tőle kell hallania, hogy mi történt.
– Kislányom, nyugodj meg kicsit! – szólt rá édesapja.
– Hogy nyugodjak meg, apa, amikor Tobias meghalt, és Doriant vádolják? – nézett rá értetlenül Andrea. Az egyetlen, ami némileg megnyugtatná, ha végre beszélhetne Doriannel.
– Andrea, megölte Tobiast – vágta oda apja, Andrea pedig értetlenül nézett rá.
– Nem, Dorian nem gyilkos! – felelte gondolkozás nélkül. – Láttad, ahogy megteszi?
– Kislányom…
– Válaszolj!
– Azt láttam, hogy véres késsel áll felette – mondta ki végül John. – Mit kellene hinnem?
Andrea újra Dorian védelmére akart kelni, de mobiltelefonja megszólalt a zsebében. Egy rejtett számról hívták. Eltávolodott apjától, majd halkan beleszólt a készülébe.
– Szervusz, Andrea – szólt bele egy eltorzított hang. A nő gyomra azonnal görcsbe rándult.
– Kivel beszélek? – szólt halkan a telefonba.
– Hogy ki vagyok, az egyelőre nem fontos – folytatta a hang. – Ami fontos, hogy jól figyelj, mert csak egyszer mondom el, miért hívtalak. Ha azt akarod, hogy a drágalátos szívszerelmed életben maradjon, pontosan kövtned kell az utasításaimat.
Andreába villámcsapásként hasított a felismerés.
– Doriant hagyd békén, te rohadék!
– Hm, milyen kedves – nevetett fel hátborzongató hangon az ismeretlen. – Hogy lásd, milyen kegyes vagyok, talán életben hagyom, de ehhez azt kell tenned, amit mondok. Most pedig jól figyelj…
***
Dorian a hideg betonfalnak dőlve ült a cellában. Már órák óta itt volt egyedül, bizonytalanságban. Nem akarta elhinni, hogy ez megtörtént vele. Mi lehet most Andreával? Miért nincs még itt? Bárcsak beszélhetne vele. Már az is elég lenne, ha csak láthatná, hogy jól van. Becsukta a szemét, majd tenyerébe temette az arcát. Zavarta a neonlámpa fénye. Már majdnem elbóbiskolt, amikor hirtelen ajtónyílásra lett figyelmes. Lassan felemelte a fejét, és hunyorogva a hang irányába nézett. Andrea volt az. Dorian azonnal felpattant a helyéről, majd a rácsokhoz sietett.
– Édes istenem, Andrea! Már annyira aggódtam érted. Jól vagy? – szólította meg kétségbeesetten, de a nő hátrált pár lépést.
– Azt hiszed, én tettem, igaz? – kérdezte fájdalommal a hangjában Dorian, de Andrea nem válaszolt. – Hát persze, hogy azt hiszed! Bárcsak engem ölt volna meg, akkor most nem kellene látnom, hogy úgy nézel rám, mint egy utolsó gyilkosra – csapott a rácsokra majd visszaült a priccsre és újra tenyerébe temette az arcát. Ha Andrea sem hisz neki, ő elveszett.
– Dorian… – lépett kisvártatva a cellához Andrea, ujjai görcsösen megszorították a rácsokat. – Mi ez az egész? – kérdezte könnyeivel küszködve, de most a másik oldalról nem jött válasz. – Az isten verjen meg, mondj már valamit!
Dorian ismét felnézett, tekintete tele volt szomorúsággal és csalódottsággal.
– Nincs mondanivalóm addig, ameddig egy szót is elhiszed ebből az őrültségből.
– Miért, mit higgyek? Ott álltál véres késsel a kezedben… – Andrea hangja el csuklott a a könnyektől.
Dorian lassan felállt, és a rácsokhoz lépett.
– Figyelj rám! – kezdett bele a férfi. – Felébredtem éjszaka. Nem sokkal később Tobias kiáltását hallottam, így kimentem, hogy körülnézzek. Megláttam, hogy ott fekszik a földön, odasiettem, de akkor egy éles ütést éreztem a tarkómon. Elájultam. Amikor magamhoz tértem, ott volt a kés a kezemben. Én teljesen összezavarodtam. Aztán az apád kiszaladt és pisztolyt fogott rám, a többit már tudod.
Andrea úgy érezte, megszakad a szíve, hogy itt kell látnia a szeretett férfit. Lassan közelebb lépett, Dorian pedig kihasználta a pillanatot. Erősen megragadta a nőt, és rácshoz húzta.
– Nézz a szemembe! – utasította a nőt. – Nem látod, hogy a valódi gyilkos csak félre akar állítani?
– Már nem tudom, mit higgyek – sóhajtott fel Andrea. Jól tudta, hogy nem Dorian tette, de nem volt más választása, az üzenet egyértelmű volt.
– Sok minden felírható a rovásomra, jól tudom, de sohasem hazudtam neked. Nem én tettem, és az, hogy akár egy percig is kételkedsz ebben, olyan, mintha az én hátamba döfnének kést. – Andrea nem szólt semmit, csak elfordította tekintetét.
– Nézz rám, hallod? – Amikor a nő megtette, Dorian a rácson keresztül gyöngéden magához vonta, és megcsókolta. Andrea nem tiltakozott. Dorian úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy ízlelheti a nő édes ajkait. Amikor elváltak egymástól, a férfi arra várt, hogy Andrea azt mondja, hisz neki, kijuttatja innen, és hogy együtt megoldják ezt az ügyet is, de nem így történt. Andrea halk, elcsukló hangon a fülébe suttogott, majd elhúzódott tőle. Dorian döbbenten nézett rá.
– Ezt nem teheted!
– Sajnálom, Dorian, nincs más választásom – hátrált a nő.
– Andrea, ne menj el! Andrea! Nem teheted ezt! – kiabált utána a férfi, de értelmetlennek bizonyult. Andrea otthagyta. Az ajtónak dőlve hallgatta a férfi kétségbeesett kiáltozásait. Ott és akkor meghozta élete egyik legnehezebb döntését…
***
Késő délután Doriant kirángatták a cellájából, majd a kihallgató felé vezették. Fáradt volt és elgyötört. Amióta bent volt, le sem hunyta a szemét. Csak Andrea utolsó szavai jártak a fejében és az, hogy minél hamarabb ki kell innen jutnia. Az is lehet, hogy máris késő.
– Megérkeztünk, szépfiú. Lódulj – lökte be az ajtón a termetes rendőrnő a férfit a szobába.
– Na végre! – szólt oda megkönnyebbülten az asztalnál álló felettesének, Ethan Collinsnak.– Mi tartott ennyi ideig? Ki kell vinnie innen, azonnal!
– Hatalmasat csalódtam benned, Carson. – Collins hangja nyugodt volt és tisztán csengő. – Mégis hogy képzelted, hogy ilyen helyzetbe hozod magad, engem, és az egész csoportot? És akkor még számon kérsz bármit is?
– Mit tettem? – kérdezte dühösen Dorian. – Csak a munkámat végeztem.
Collins lassan a szék felé biccentett, majd mindketten helyet foglaltak egymással szemben.
– Szóval mit tettél? – szegezte beosztottjának a kérdést. – Azt hittem, jó ötlet, ha engedem, hogy Twinbrookba menj, mivel jól ismered a terepet, csak azzal nem számoltam, hogy az agyad helyett egy másik testrészed vezet oda.
– Azért jött, hogy szemrehányást tegyen, vagy azért, hogy segítsen? – hagyta figyelmen kívül Collins megjegyzését Dorian.
– Gyilkosság vádjával vagy itt, nem tudok segíteni – rázta meg a fejét Collins. – Jó nagy slamasztikában vagy, Dorian.
– Ne mondja maga is, hogy elhiszi ezt a baromságot! Nyilvánvaló, hogy az igazi tettes el akar állítani az útból!
– Akkor miért nem ölt meg, mint a többit?
– Nem tudom, érti? Nem tudom, mi folyik itt, csak azt, hogy ártatlan vagyok! Ki kell juttatnia innen – erősködött Dorian, de Collins nem látszott megenyhülni.
–Meg van kötve a kezem, sajnálom.
– A francokat van megkötve! – csapott az asztalra Dorian.
– Az egyik legjobb emberem vagy, Carson – ismerte be felettese. – Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad, és ezt még megköszönöd nekem.
– Tessék? – kérdezte döbbenten Dorian.
– Elintéztem, hogy reggel Bridgeportba vitessenek, én addig Twinbrookba megyek, és pontot teszek az ügy végére. Aztán segítek, hogy tisztázd magad.
– Felejtse el, én nem megyek vissza Bridgeportba – vágta rá gondolkozás nélkül Dorian.
– Hogy mondod? – Collins azt hitte, nem hall jól. – Akkor maradsz inkább itt?
– Twinbrookba kell mennem, azonnal! Minden perc számít – türelmetlenkedett Dorian.
– Csak nem Andrea Mackenzie miatt? – húzta össze a szemét a másik.
Dorian nem válaszolt, de Collins még sohasem látott ilyen tüzet égni a férfi szemében.
– Hát jó – állt fel, majd az ajtóhoz sétált. – Tudod, amikor megismertelek egy évvel ezelőtt, meggyőződésem volt, hogy te nem az a fajta ember vagy, akit az érzelmei befolyásolnak. Úgy látszik, tévedtem.
– Gondoljon, amit akar.
– Mondd csak, megéri tönkretenni a karriered egy nő miatt? – kérdezte Collins, mielőtt távozott volna a kihallgatóból. Dorian megtorpant egy pillanatra. Még saját magát is meglepte, mennyire egyértelmű volt a kérdésre a válasz. Ahogy felidézte Andrea édes mosolyát, ahogy puha kezével végigsimítja az arcát, ahogy megcsókolja, ahogy ránéz…
– Nem, de Andrea Mackenzie nemcsak egy nő, hanem a nő, akit szeretek.
Collins bólintott, majd kilépett az ajtón. Dorian a kezébe temette az arcát, majd nagy levegőt vett. Valamit sürgősen ki kell találnia!
***
Szeptember 8., 20:35
Rendőrkapitányság, Twinbrook
Andrea nehéz szívvel lépte át a twinbrooki kapitányság küszöbét. Néhányan furcsán néztek rá, majd összesúgtak mögötte. Nagy valószínűséggel ez az utolsó eset, hogy itt jár, így már ezzel sem foglalkozott. Csak azért jött, hogy a főfelügyelő asztalán hagyja felmondólevelét. Amikor azonban távozni készült, a portán ülő rendőrnő megszólította.
– Ne haragudj, Andrea, de itt van egy hölgy. Már többször keresett a napokban. Azt mondta, mindenképpen beszélnie kell veled.
– Hol van most?
– Az irodádban vár.
Andrea nagyot sóhajtott, majd elindult az irodája felé. Már csak ez hiányzott! Vajon ki lehet az, és mit akar? Amikor belépett a szobába, meglepődve tapasztalta, hogy az említett személy a székében ül az ablak felé fordulva. Csupán egy vörös hajkorona tűnt fel, ami alapján nem tudta beazonosítani az illetőt. Andrea halkan megköszörülte torkát.
– Szia, Andy – fordult meg a székkel színpadiasan az idegen. – Jaj, ezt mindig ki akartam próbálni, a filmekben mindig olyan… hatásos? Igen, azt hiszem ez a jó szó rá. Remélem, az voltam – csacsogta, majd feltornázta magát a székből, és mosolyogva méregette az őt vizslató nyomozónőt.
– Miben segíthetek? – Andreát rossz érzés kerítette hatalmába, amint a csokoládébarna szempárba nézett. Valami megmagyarázhatatlan ellenszenv lobbant fel benne a vörös nő láttán.
– A híres Andrea Mackenzie – nézett végig rajta gúnyos tekintettel a vörös hajú nő. – El nem tudom képzelni, mivel csavartad el Dorian fejét.
– Elmondaná végre, ki a fene maga és, hogy mit akar tőlem? – kezdte elveszíteni a türelmét Andrea.
– A nevem Amanda Monroe – szegte fel fölényesen a fejét a másik, miközben szemében ördögi tűz égett –, és azért jöttem, hogy felvilágosítsalak, bármit is teszel, Dorian soha nem lesz a tiéd.
– Parancsol? – nézett meghökkenten Andrea. Majd eljutott az tudatáig a felismerés. Ez a nő az, akiről Dorian beszélt.
– Látom, rájöttél, ki vagyok – nevetett fel Amanda. – Tehát Dorian beszélt rólam.
Andrea túl sok pofont kapott az elmúlt napokban, ennek a nőnek a megjelenésén már-már meg sem lepődött. Nagy levegőt vett, majd egyenesen a másik szemébe nézett.
– Ha azt hiszi, Miss Monroe, vitába szállok magával egy férfi miatt, akkor nagyon téved. Kisebb gondom is nagyobb ennél – válaszolta határozottan. – Máskülönben, ha Dorian a magáé lenne, akkor most nem lenne itt, jól mondom?
– Hm, okosnak hiszed magad, pedig csak naiv vagy, ha azt hiszed, Dorian hosszútávon a tiéd lehet. Most talán még eljátszadozik veled, de neki már máshol van a helye.
– Ezt hogy érti? – Andrea bármennyire is küzdött ellene, mérhetetlen fájdalmat érzett, amint belegondolt, hogy amíg ő titkon Dorian után vágyakozott, addig a férfinek ez a nőszemély melegítette az ágyát. Úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj, nem bírta már tovább. Akkor jött a kegyelemdöfés.
– Gyereket várok Doriantól…
***
Dorian eszméletlenül feküdt cellája padlóján. Az ügyeletes őr, amint meglátta a földön fekvő férfit, először szólongatni kezdte, de mikor az nem reagált, óvatosan kinyitotta a börtönajtó zárát, majd a férfi fölé hajolt.
Rossz döntés volt. Dorian szeme egy pillanat alatt kipattant, majd egy hirtelen mozdulattan kiütötte a fiatal rendőrt. Kivárta az éjszakai őrségváltást, remélvén, hogy kevesebb figyelem terelődik a rabokra. Jól tudta, hogy szinte lehetetlenre vállalkozik, de ha most nem lép, nem lesz esélye. Reggel átszállítják Bridgeportba, és onnan már nem tud megszökni. Elvette a fegyvert és a kulcsokat az ájult őrtől, majd elindult a kijárat felé. Már majdnem kijutott, amikor akadályba ütközött.
– A francba – húzódott a falhoz, amikor meglátta, hogy két rendőr közelít felé.
– Hé, hol van Anderson? – szólt az egyik. – Nem a zakkant késelős pasast ment ellenőrizni?
– De – hümmögött a másik. – Nézzük meg!
– De utálom ezt – morogta Dorian, majd amikor odaértek, az egyiket azonnal leterítette egy ütéssel, viszont a másik nehezen adta magát. Dorian majdnem alulmaradt, de szerencsére sikerült hatástalanítania az edzett rendőrt. Gyorsan a fal mögé húzta a két testet, majd átvette az egyikőjük ruháját. Már csak néhány lépés választotta el a szabadságtól. Nem érdekelte, mi lesz ennek az egésznek a következménye.
Elméjét és egész lényét csak egyvalami töltötte ki. Bármi áron, de meg kell védenie Andreát!
***
Andrea teljesen magába roskadva sétált a Hilton park felé, ahol mindig le szokta vágni a haza vezető utat. Egyelőre mindent megtett. Otthagyta Doriant és visszajött Twinbookba, majd beadta a felmondását. Most már csak várta az újabb telefonhívást. Nem engedhette, hogy még valakinek baja essen miatta. Az pedig, hogy mi lesz vele, már nem érdekelte. Neki már mindegy. Az elmúlt napokban megjárta a poklot. Az egyetlen, amibe még tudott kapaszkodni, az Dorian volt. Mostanra azonban már őt is elveszítette, és nem csak a gyilkos miatt. Az a nő olyasvalamit adhat neki, amit ő sohasem: egy gyereket. Mégis önáltatás lenne, ha azt mondaná, örül ennek. Szerette Doriant, és iszonyatosan fájt, hogy valószínűleg sohasem látja már viszont. De így lesz a legjobb. Csak ne fájna annyira.
Amint gondolataiba mélyedve lépkedett a kietlen parkban, észre sem vette, amint egy sötét ruhás, kapucnis alak felé közelít.
