Interjú Andreával és Doriannel (Kísértő múlt 2)

Gondatlanságból elkövetett emberölés, előre kitervelt gyilkosság, netán véletlen baleset? Egy azonban közös: minden esetben meghal valaki. A gyilkossági csoport emberei éjt nappallá téve dolgoznak, hogy az elkövető rács mögé kerüljön, ez viszont azzal jár, hogy hivatásként kell tekinteniük a szakmára, s olykor háttérbe kell szorítaniuk magánéletüket.  Nincsen ezzel másként Dorian Carson és Andrea Mackenzie, a Twinbrooki Rendőrség gyilkossági csoportjának vezető nyomozópárosa sem, s akik már nemcsak a munkában, de a magánéletben is egy párt alkotnak. Jelen interjú keretében őszintén beszélnek karrierjük indulásáról, egymásra találásuk viszontagságairól, és természetesen jövőbeli terveikről is.

Üdvözlöm minden kedves olvasónkat. Itt ül velem szemben Dorian és Andrea, és csak arra várnak, hogy válaszolhassanak a temérdek kérdésemre. Örülök, hogy tudtatok időt szakítani ránk. Jöhet az első kérdés?
Dorian: Már úgysincs menekvés…

Andrea: Kezdhetjük! *nevet*

Gyilkossági ügyek kivizsgálása és felderítése, mindennapos stressz, folytonos készenléti állapot. Talán így jellemezhetnénk leginkább a nyomozók mindennapjait. Mindig ezt a pályát képzeltétek el magatoknak?

Dorian: Apám is nyomozó volt itt, a twinbrooki kapitányságon. Mindig felnéztem rá, remek ember volt. Nekem ő volt a szuperhősöm, aki elkapja a rosszfiúkat. Már gyerekként is tudtam, hogy az ő nyomdokaiba lépek majd, így nem volt kérdéses, mihez kezdek majd az egyetem elvégzése után, ahol nem mellesleg kriminológiát hallgattam.

Andrea: Mindig is vonzott a rendőr szakma, már gyerekként is az volt a kedvenc játékom, amikor nyomozósat játszottunk a környékbeli gyerekekkel. Imádtam a detektívregényeket, szinte faltam minden sorukat, de csak álmodoztam róla, hogy egyszer én is nyomozó leszek. Mindenki azt mondta, hogy nem nekem való. Aztán amikor pályaválasztás előtt álltam, már inkább a pszichológia felé kacsintgattam. Mindig is megmaradt az a vágyam, hogy egyszer a rendfenntartásban dolgozzak, ezért az egyetemen kriminálpszichológia irányba szakosodtam. Végül úgy döntöttem nem adom fel az álmom, így közben jelentkeztem a Rendőrakadémiára is.

Akkor már elég hamar eldőlt mik is lesztek, ha nagyok lesztek. Mit szólt a családotok a döntésetekhez?

Dorian: Apám már nem érte meg, hogy lássa én is a rendvédelmi pályát választottam. 12 éves voltam, amikor egy bevetésben életét vesztette. Anyám nem fogadta túl jól, félt, hogy rám is ez vár majd. Szegény teljesen belerokkant apám halálába, sose tudta feldolgozni. A húgom, Emily, támogatott a maga szeleburdi módján, de sajnos azt, hogy ténylegesen is nyomozó lettem, egyik családtagom sem érte meg.
Andrea: Kifejezetten ellenezték, volt is jó néhány összezörrenésem emiatt velük, míg végül elfogadták a döntésem.

Ez igazán szomorú, Dorian, fogadd őszinte részvétem a családod elvesztése miatt. Ezek szerint egyikőtöknek sem volt könnyű gyerekkora. Mire emlékeztek legszívesebben ezekből az időkből?

Dorian: Apám néha megengedte, hogy kissrácként beüljek a rendőrautóba, olyankor mindig ideadta a jelvényét is. Sőt volt, hogy az iskolába is bevitt vele. Ezekre mindig szívesen emlékszem vissza.
Andrea: A legmaradandóbb és legszebb emlékem az, amikor végre elkerültem az árvaházból. Annyira izgatott voltam, és annyira féltem, hogy majd milyen is lesz a családom. Az árvaházban mindenki arról álmodik, hogy majd egyszer érte is eljön valaki, aki csakis őt akarja majd. Azonban vannak, akiket visszahoznak, és nevelőszülőktől nevelőszülőkhöz vándorolnak. Rettegtem tőle, hogy velem is ez lesz majd, de szerencsére rátaláltam a családomra. Azt a napot, amikor végre otthonom lett, sohasem fogom elfelejteni.

Mit szerettek legjobban a munkátokban? Mi az, amit kevésbé?

Dorian: A legjobban természetesen azt, amikor sikeresen felgöngyölítünk egy ügyet és a bűnös rács mögé kerül. Ez az, ami értelmet ad a munkánknak.
Andrea: Nap mint nap szembenézni a halállal és közölni a hozzátartozókkal, hogy elvesztették a szerettüket kemény feladat, ezt a részét utálom a legjobban.

Mi volt eddig a legérdekesebb ügyetek?
Dorian: Sok érdekes ügy van már mögöttem, de talán a legérdekesebb és legizgalmasabb az volt, amikor nemrégiben egy kínai bűnszervezet alvilági ügyei után nyomoztunk.
Andrea: Az tényleg nagyon izgalmas volt, főleg amikor… Bocsánat… Részleteket nem árulhatunk el.

Elképzelhetőnek tartod, hogy később elhagyd a nyomozói pályát?
Andrea: Attól függ, nyilván, ha lenne valami más, ami elsőbbséget élvezne az életemben, akkor elképzelhető.
Dorian, megfordult a fejedben hogy más szakmást válassz, esetleg saját vállalkozásba kezdj?
Dorian: Nem.

Beszélgessünk azokról az időkről mielőtt megismertétek volna egymást. Dorian, már az iskolában is népszerű voltál a lányok között? Ki volt életed első szerelme?
Dorian: Nem panaszkodtam akkor sem. Az első komolynak mondható kapcsolatom egy Holly Brown nevű lányhoz köthető. Elsőéves egyetemistaként ismertem meg és elég sokáig jól megvoltunk, de hogy szerettem-e? Ma már, amikor tudom mit is jelent igazából ez a szó, inkább csak fellángolásnak mondanám. Bármily meglepő is, Andrea az első nő az életemben, akibe szerelmes vagyok.
Andrea: Aww, ugye milyen aranyos is tud lenni? *puszit nyom Dorian arcára*

Az nem kifejezés! Diákkorodban követtél el valamilyen vicces csínyt? Ha igen, mit?
Dorian: Nem voltam az a csínytevő fajta. Ostoba szórakozásnak tartom.

Andrea, neked ki volt az első szerelmed?
Andrea: Első szerelmemet Owennek hívták. Még a gimiben ismertem meg, eggyel fölöttem járt. Irodalom szakra készült, nagyon aranyos volt, még verset is írt nekem. Aztán egyetemre ment és itt véget ért a love story.
Dorian: Ne bánkódj, én majd megírom helyetted a legközelebbi jelentésed.
Andrea: Vigyázz, mert még szavadon foglak.

Reméljük, ez a love story nem fog véget érni. Volt már részed reménytelen, viszonzatlan szerelemben?

Andrea: Ha azt mondanám, hogy nem, részben hazudnék, hiszen sokáig úgy hittem, a Dorian iránt táplált érzéseim egyoldalúak, és neki nem voltam több, mint egy egyéjszakás kaland, így mondhatjuk, hogy tudom milyen érzés az.

Szerencsére kiderült, hogy mégsem egyoldalúak azok az érzések. Érezted valaha, hogy mellőznének vagy nem bíznának a képességeidben, amiért nő vagy?

Andrea: Számtalanszor. Mindenki tisztában van vele, hogy a szakma, amiben mozgok férfias hivatás, így sokszor bizalmatlanul fogadnak. Mint például a mellettem ülő úriember is tette. De szerencsére eddig mindig tudtam bizonyítani, hogy igenis van helyem ebben a szakmában.

Dorian, téged hogyan érintett, mikor váratlanul társat kaptál Andrea személyében? Mikor győzött meg arról, hogy egyenrangú partnered tud lenni a terepen?

Dorian: Sohasem volt azelőtt társam, és kifejezetten rosszul érintett, hogy ezentúl majd együtt kell működnöm valakivel, hogy megoldjak egy ügyet, ez zavart még akkor is, ha egy felettébb csinos nőről volt szó, Andrea személyében. Eleinte kételkedtem benne, hogy tudunk majd együtt dolgozni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy rendkívül intelligens, higgadt és megfontolt, ugyanakkor remekül tud bánni az emberekkel. Azt más lapra tartozik, hogy ezt nem kötöttem máris az orrára, de bosszantott, hogy tévedtem vele kapcsolatban, illetve az sem segített a helyzeten, hogy egyre jobban az ujja köré csavart.

Andrea: Én? Ez egyáltalán nem igaz…

Dorian: Dehogyis nem! Jöttél, láttál, megvillantottad a hosszú lábaid és teljesen levettél a lábamról.

Andrea: *szemforgatás*

Kénytelen vagyok kicsit kényelmetlenebb téma felé terelni a beszélgetést. Most Andrea, hozzád fordulnék. Beszéljünk az első házasságodról. Hogyan látod a régi önmagadat, aki feleségül ment Adam Cooperhez?

Andrea: Túl fiatalnak és túl könnyen befolyásolhatónak. Adam mindig tudta, mit kell egy nőnek mondani. Van egy olyan alapelv, hogy „Sohasem hazudnak annyit, mint esküvő előtt, háború alatt, és vadászat után”, de nem hibáztatom már magam amiatt, hogy hozzámentem, előre sohasem tudhatjuk, hogy mi lesz a döntéseink végeredménye.

Ebben egyetértek. Mit gondolsz, miben változott a személyiséged a válás után?

Andrea: A válás utáni időszak volt az egyik legnehezebb szakasz az életemben. Nehezen birkóztam meg a ténnyel, hogy kudarcot vallottam nőként. Viszont tudtam azt, hogy ezzel együtt kell élnem. Nem akartam, hogy sajnáljanak az emberek, így egy falat húztam magam köré, és nem mutattam a külvilág felé mennyire is megtört ez az egész.

Remélted, hogy rád talál még a szerelem? Randiztál, mielőtt megismerted Doriant?

Andrea: Sokáig gondolni sem tudtam arra, hogy egyszer újra közel engedjek magamhoz egy férfit. Idővel mégis vágytam arra, hogy legyen valaki, akinek talán újra képes vagyok megnyílni, de túlságosan féltem, így elzárkóztam még az ismerkedés gondolatától is.

Hogyan lettetek barátok Madisonnal?

Andrea: Madisonnal már az első találkozásunknál nagyon jól kijöttünk egymással. Érdekes történet ez, szerepel benne egy boncolási jegyzőkönyv, egy léggitár, de még Taylor Swift is.

Biztosan érdekes történet. Mit szólt hozzá, hogy ismét egy pár lettetek Doriannel?

Andrea: Mindig is támogatta a kapcsolatunkat, nagyon örült neki, amikor rendeződtek a dolgok.

Hogyan vélekedtek arról, hogy Madison és Frank egy pár lettek?Dorian: Az, hogy ő és Gerard egy pár, szerintem enyhe túlzás, inkább amolyan se veled se nélküled kapcsolat az övék. Inkább tartom egy fellángolásnak ezt az egészet. Mindketten túl temperamentumosak ahhoz, hogy hosszabb ideig megmaradjanak egymás mellett.

Andrea: Ugyan már, Dorian, úgy csinálsz mintha a mi kapcsolatunk nem egy fellángolásból indult volna…

Dorian: Ne keverd ide a mi kapcsolatunkat, az teljesen más…

Andrea: Miben más? Abban, hogy te vagy Dorian Carson?
Dorian: Például…

Andrea: Na jó, ezt nem itt fogjuk megvitatni. Én örülök nekik, és Doriannel ellentétben és bízok benne, hogy ez a se veled se nélküled kapcsolat egyszer komolyra fordul.

Látom kisebb félreértésbe keveredtünk. Gyakran vannak köztetek súrlódások, akár a munkában, akár a magánéletben?

Andrea: Előfordul, talán a kelleténél többször is, de azért meg szoktuk találni a közös nevezőt, csak néha kicsit nehezebben.

Dorian, szerinted kinek a számlájára írható inkább, hogy korábban elváltatok egymástól?

Dorian: Abszolút az enyémre, kár lenne tagadni, hogy iszonyú nagy barom voltam. Amit akkor tettem, az nem volt férfihez méltó.

Becsülendő, hogy legalább beismered a hibádat. Andrea, szerinted hogyan alakultak volna a dolgok, ha Doriant nem vezeti újra hozzád a munkája?

Andrea: Fogalmam sincs, nyilván éltem volna az életem, dolgoztam volna, de ha egy év nem volt elég, hogy kitöröljem az életemből, nyilván tökéletesen sosem tudtam volna elfelejteni.

A szüleid hogyan fogadták Doriant?

Andrea: Miután kiderült, hogy semmi köze Tobias meggyilkolásához, határozottan örültek neki. Igyekszünk gyakrabban meglátogatni őket, bár félő, hogy Dorian elhízik a sok finomságtól, amivel anyám tömi ilyenkor.

Azért reméljük, hogy nem így lesz. Mit jelentett számodra Tobias? Soha nem volt több barátnál?

Andrea: Tobiast gyerekkorom óta ismertem, én mindig barátként tekintettem rá. Talán az ő halála viselt meg a legjobban, még szinte most sem tudom felfogni…

Ezt meg tudom érteni. Volt olyan pillanat, amikor úgy gondoltad, Dorian a gyilkos?

Andrea: Nem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyenre képes lenne.

Dorian: Azért egy pillanatra sikerült elhitetned velem az ellenkezőjét.
Andrea: Tudod, hogy nem volt más választásom…

Dorian, mit éreztél, mikor rájöttél, Andrea áll a sorozatgyilkosságok középpontjában? Ha akkor nem keresztezi egymást az utatok, felkerested volna?

Dorian: Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Elhatároztam, hogy bármibe is kerül, de nem fogom hagyni, hogy baja essen… Azt nem tudtam volna elviselni. Nem tudom mi lett volna ha, de magamat ismerve sajnos elképzelhető, hogy sohasem merek újra elé állni.

Azért szomorú lett volna, ha úgy ér véget a kapcsolatotok. Mi tartotta benned a lelket, mikor téged gyanúsítottak a gyilkosságokkal?

Dorian: Szörnyű volt az az egész. Tehetetlenül ülni a cellában, miközben tudod, hogy akit szeretsz, veszélyben van. Amikor Andrea bejött hozzám, és azt éreztem, hogy nem hisz nekem, akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy mindennek vége. Hogy mi tartotta bennem a lelket? Egyértelműen az, hogy ki kell jutnom, hogy megvédjem Andreát a sorozatgyilkostól, és persze, hogy tisztázzam magam.

Hogyan vélekedsz Tomról most, hogy megmentette mindkettőtök életét?

Dorian: Be kell vallanom, eleinte alábecsültem a srácot, de már a Stacy Johnson-ügynél is bizonyította rátermettségét. Azt, hogy az életét is kockára tette, azért, hogy segítsen, soha nem tudom majd elégszer megköszönni. Büszke vagyok rá, remek ember.

Andrea, nem érzel bűntudatot amiatt, hogy Dorian feladta érted a karrierjét?

Dorian: Álljunk meg egy szóra! Nem érzem úgy, hogy feladtam volna a karrierem. Szeretem Twinbrookot, mindig is ez volt az otthonom, itt vannak azok az emberek, akikre a bajban is számíthatok. Andreával találtunk volna megoldást. Szívesen velem jött volna Bridgeportba, de én nem akartam visszamenni. Az én célom nem az, hogy minél nagyobb beosztásban dolgozzak, hanem az, hogy a rosszfiúk rács mögé kerüljenek, és belőlük itt is van bőven.

Andrea: Így van, sokat beszéltünk erről a dologról, de Dorian vissza szeretett volna jönni, és ha ő így látta jónak, akkor én támogatom a döntésében.

Ez a lényeg. Melyikőtök hajlamos jobban aggódni a másikért, ha veszéllyel jár a megbízása?

Andrea: Mindketten féltjük a másikat, főleg Adam ámokfutása után, de talán én jobban aggódok Dorianért, jóval forrófejűbb és merészebb. Remélem, most már jobban fog majd vigyázni magára, hogy van kihez hazajönnie.
Dorian: Majd te vigyázol rám. *Andreára kacsint*

Nem érzitek úgy, hogy a munkátok miatt kevés idő jut a kapcsolatotokra?

Dorian: Persze, jobb lenne több időt kettesben tölteni, de így sem panaszkodok. Andreánál megértőbb társat el sem tudnék képzelni.

Hogyan érzitek magatokat az összeköltözés után? Kivel könnyebb vagy nehezebb együtt élni?

Dorian: Az összeköltözés számomra nagy horderejű döntés volt az agglegénylét után, de egyáltalán nem bántam meg. Andreával igazán könnyű együtt élni, inkább Charlie okozott néha gondot, mikor eleinte úgy érezte, az ő felségterületére lépek, de szerencsére könnyen megszoktuk egymást, bár bevallom, ha már háziállat, én inkább macskát tartanék.

Andrea: Azt hittem, nehezebb lesz az együttélés, de nem panaszkodom Dorianre, még a ház körüli munkákból is kiveszi a részét. Meggyőződésem volt például, hogy még a szemetet sem fogja kivinni, de kellemesen csalódtam.
Dorian: Hahaha…

Változott valamiben a napi rutinotok?

Dorian: Gyakrabban késünk a munkából, ilyen-olyan okok miatt…

Andrea: Például mert sokáig használod a fürdőszobát…

Dorian: Például mert sokáig használjuk együtt…

Hogy álltok a féltékenységgel? Hajlamosak vagytok rá?

Dorian: Be kell valljam, kettőnk közül én vagyok a hajlamosabb rá, nem mintha nem bíznék Andreában, egyszerűen csak kiborít, amikor látom, hogy egy férfi, szinte levetkőzteti a tekintetével. Ilyenkor legszívesebben beverném az illető képét.
Andrea: *nevet*

Andrea szokott rád neheztelni, mikor kitör belőled a féltékenység?

Dorian: Szerencsére mióta hivatalosan is egy pár vagyunk, nem fordult elő, hogy komolyabban féltékenykedtem volna. Neheztelni nem szokott érte, inkább jól szórakozik rajtam, mint azt láthatjátok.

Andrea, előfordul, hogy féltékeny voltál a Doriannel kapcsolatba kerülő nőkre?

Andrea: Nem jellemző rám a féltékenykedés.

Tudom jól, hogy róla szeretnétek legkevésbé beszélni, de fel kell tennem a kérdést. Dorian, mi vonzott Amanda Monroe-hoz?

Dorian: *sóhaj* Amandával véletlenül találkoztam össze egy bárban, vonzó volt, érzéki és titokzatos, minden megvolt benne, amit egy időben kerestem egy nőben. Be kell ismernem azonban, hogy Andrea az egész világomat felforgatta. Bridgeportban is minduntalan azon kaptam magam, hogy ő jár a fejemben. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy egy nő ennyire padlóra tudott küldeni. Azt hittem, hogy egy másik majd elfeledteti őt velem, de rá kellett jönnöm, hogy csupán a testiség nem elégít már ki.

Andrea, mit éreztél, mikor szembetaláltad magad Amandával, aki részben a helyedre lépett az első éjszakátok után?

Andrea: Na igen, Amanda… Leginkább csalódottságot éreztem, de féltékeny sohasem voltam rá. Amin talán nehezebben léptem volna túl, az a gyerek lett volna. De ott is inkább magamat ostoroztam volna, amiért én talán soha nem leszek képes gyereket szülni Doriannek.

Dorian: Andrea, tudod jól, hogy bárhogy is lesz, ugyanúgy fogok érezni irántad.
Andrea: Tudom…

Fontos számodra, hogy a férfi, akit választottál, szeresse a gyerekeket? Tervezed, hogy a jövőben – ha természetes úton talán nem is lehet, de – gyermekekkel bővüljön a családod?

Andrea: Nem tagadom, hogy nagyon szeretnék gyereket, még akkor is, ha ez természetes úton talán soha nem fog összejönni. Komolyabban még nem beszéltünk erről Doriannel, de fontos számomra, hogy ha egyszer komolyan tervezni kezdjük, akkor ő is akarja majd.

Felmerült már benned, hogy ismét belevágj a házasságba?

Andrea: Őszintén szólva, nem. Jelen pillanatba boldog párkapcsolatban élek, és nekem ez tökéletesen megfelel. Persze ez nem azt jelenti, hogy elvetem egy újabb házasság gondolatát, de egyelőre fontosabb, hogy biztos alapokra helyezzük a kapcsolatunkat.

Dorian, most hogy megtaláltad a párod Andrea személyében, szándékodban áll idővel megnősülni, esetleg családot alapítani?

Dorian: Hát…én…nem gondolkodtam még ezen…

Andrea: Akkor talán ideje elkezdeni… *kacsint*

Hogy elrepült az idő miközben beszélgettünk. Egy kérdésem azonban még maradt. Visszatekintve az elmúlt időszakra, van olyan dolog, amit most már másképp tennétek?

 Dorian: Sokszor és túl sokat rágódtam már a múlton és azon, hogy mit kellene máshogy tennem. Sokat hibáztam, ezt beismerem, de ezeket már nem tudom visszacsinálni, fölösleges dolog ezeken rágódni, már tudom. Most inkább a jövő felé tekintek.

Andrea: Egyetértek Doriannel, most már megpróbálunk egymásra és a jövőre összpontosítani, ideje végre elengedni a kísértő múltat.

Legyen így! Én kívánom számotokra a legjobbakat és reméljük, hallunk még felőletek. Köszönöm szépen, hogy válaszoltatok a kérdéseimre.