Andrea Mackenzie magányosan üldögélt a szülészeti rendelő várótermében, kezét az elmúlt öt hónapban már látványosan kigömbölyödő pocakján pihentetve. A doktornő asszisztense sűrű elnézések közepette közölte vele és a többi várakozóval, hogy legyenek türelmesek, mivel a doktornő épp egy koraszülésnél segédkezik. Andrea bár teljes mértékben megértette, mégis elszomorodott, amiért Dorian épp most nem tudott vele tartani a kivizsgálásra. Mennyivel jobb lenne, és gyorsabban telne az idő, ha most itt lenne vele. Szomorúan állapította meg, hogy ő az egyetlen magányos várakozó a teremben. Az egyik nő a férje társaságában ült a mellette lévő kanapén, egy másik pedig kisfiával játszott. Belenyugvóan sóhajtott, majd az egyik női magazin után nyúlt, hátha annak olvasgatásával gyorsabban elröppen az idő.
– Halihó – köszönt rá egy ismerős hang mire azonnal felkapta a fejét. Madison állt előtte mosolyogva, majd amikor meglátta, mit olvas, kikapta a kezéből az újságot és visszadobta az asztalra. – Ne olvasd ezt a szart, csak marhaságokat írnak benne.
– Madison, te meg hogy kerülsz ide?
– Amikor mondtad a telefonban, hogy egyedül jössz kivizsgálásra, egyértelmű volt, hogy ide jöjjek. Sőt, rosszul is esett, hogy nem kértél meg – huppant le mellé a puha kanapéra.
– Jaj, Madison, tudom, hogy ritkán van szabadnapod, találtál te volna ettől jobb programot is.
– Csak azért nem váglak ezért hátba, mert terhes vagy – nézett megjátszott haraggal barátnőjére. – Jobb program, mintsem hogy a legjobb barátnőmmel és a keresztgyerekemmel töltsem az időt? Ugyan kérlek!
– Jó, hogy itt vagy. Köszönöm – Andrea hálásan megszorította Madison kezét. Keresve sem tudott volna jobb barátnőt találni nála.
– Nagyon szívesen – kacsintott rá a színesbőrű nő. – Na és, mi volt olyan halaszthatatlan, hogy Carson nem tudott eljönni?
– A kapitányságon van, a főfelügyelő megbízta valamivel.
– Aha – bólintott Madison. – Nem is bánom, hogy így alakult, olyan régen dumáltunk már egy jót.
– Tényleg rég… – húzta el a száját a nyomozónő. – Dorian mesélte, milyen sok gyilkossági ügy fut be mostanában.
– Nekem mondod? Több vért, meg belsőséget látok, mint egy hentes – vágta rá Madison hangosabban a kelleténél, mire minden szem rászegeződött a váróteremben. Főleg a mellettük ülő pár méregette felháborodva, mire Madison csak barátságosan intett nekik.
– Picit halkabban, oké? – kuncogott Andrea.
– Oké, bocsi, csak fel vagyok pörögve – ölelte át újra Andreát. – Ma ugye megtudjuk, fiú lesz-e vagy kislány!
– Hát, ha nem fog szégyenlősködni, akkor igen. – Andrea és Dorian már nagyon várták, hogy megtudják a baba nemét, de az előző vizsgálatnál kicsi épp olyan pózban volt, hogy az orvos nem tudta megadni a választ.
– Annyira izgatott vagyok! – örült látványosan Madison. Le se tagadhatta volna, mennyire várja már a baba érkezését.
– Au! – nyögött fel Andrea, ahogy nagyot rúgott a kisbaba. – Ő is nagyon izgatott. Szerintem focista lesz, akkorákat rúg.
– Na, hadd lám! – tette a pocakjára a kezét barátnője, s kisvártatva érezte is a rugdalózást. – Tényleg kis focista. Vagy ő is nyomozó lesz, és jól seggbe rúgja a rosszfiúkat.
– Azt hiszem, már így is épp elég nyomozó van a háznál – nevetett fel Andrea.
– Ha már nyomozók – húzódott közelebb Madison Andreához, majd látványosan végigsimított a karján.
– Te meg mi a fenét művelsz? – nézett rá megrökönyödve a nyomozónő.
– Ne nézz oda feltűnően, de az a nő ott, Mr. Bajusszal – biccentett a mellettük ülő középkorú párocska felé – szerintem azt hiszi, hogy mi ketten… khm… egy pár vagyunk.
– Mi? – nézett gyanútlanul a pár irányába, akik valóban furcsa tekintettel méregették őket. – Te jó ég – nevette el magát Andrea.
– Szóval nyugi nem erőszakollak meg, csak bosszantom még egy kicsit – kuncogott Madison. Mindig is utálta az ilyen begyöpösödött gondokozású embereket. Szinte látta, mit gondol: „Nem elég, hogy fekete még leszbikus is.”
– Nem szégyellik magukat… – fakadt ki halkan a nő férjének. – Hát már semmi se szent ezeknek?
– Elnézést asszonyom! – szólt a nőhöz udvariasan. – Van valami probléma? – Mielőtt a nő bármit is válaszolhatott volna végre megérkezett a doktornő.
– Elnézést a kellemetlenségért, de kicsit nehéz szülés volt. – lépett melléjük. – Jöjjön, Andrea, megnézzük mi újság a csöppséggel! – invitálta őket a kivizsgálóba.
– Úgy látom, épp időben érkeztem – lépett be a váróterembe Dorian.
– Szia, hát te? – ölelte át Andrea.
– Itt a helyem – csókolta meg gyöngéden Andreát, miközben megsimogatta a pocakját.
– Ha mást nem várunk, akkor kérem, fáradjanak be – kérte újra őket a doktornő.
– Ó, elnézést, úgy tűnik félreértettem a helyzetet, ne haragudjon – szólt immáron kedvesen Madison után a nő.
– Ja, miatta ne aggódjon – mutatott Dorianra. – Fontos, hogy jó kapcsolatot ápoljunk a spermadonorral – kacsintott a tátott szájjal álló nőre, majd belökte Doriant a kivizsgálóba.
– Madison, elmondanád miről karattyoltál odakint? Mi az, hogy én vagyok a spermadonor? – vonta kérdőre Dorian, amíg a doktornő előkészítette az ultrahangvizsgáló-gépet.
– Miért, nem te vagy az?
– Annál azért kicsivel több vagyok, nem gondolod?
– Jól van, nagyfiú, nyugi, te inkább foglalkozz a babával és Andreával. – Dorian benyugvóan megrázta a fejét aztán leült Andrea mellé, és megfogta a kezét. Madison is közelebb lépett és lélegzet visszafojtva várta, hogy a képernyőn feltűnjön a baba ultrahang-képe. Andrea, mint minden egyes alkalommal most is elbűvölten nézte a mocorgó csöppséget a monitoron.
– Szépen fejlődött az elmúlt hetekben, és most úgy látom, nem is szégyellős – mondta a doktornő, mire mindenki felkapta a fejét. – Na, felkészültek?
– Mondja, kérem doktornő, fiú vagy lány? – siettette Dorian, de Andrea is nagyon várta már a választ.
– Egy makkegészséges kislány!
– Kislány! – sikkantott fel Madison. – Na ugye megmondtam!
