Adelaide Chetwood hercegnő szomorkásan bámult le Brightwald fővárosára, amelyet aranyszínűre festettek a lemenő nap sugarai. Még mindig fülében csengtek apja, Gottfrid király kíméletlen szavai, és tudta, hogy minden ellenkezés hiábavaló.

Már hosszú évek óta dúlt a háború a szomszédos országok között, ami természetesen Brightwald gazdaságát is megviselte. A fenyegetés is egyre közelebb került, hiszen Crafthole folyamatosan új területeket hódított, kíméletlenül igába hajtva a legyőzött országokat. Adelaide is tudta, hogy nagy a baj, ha másból nem, de abból biztosan, hogy édesapja hosszú órákat töltött tanácsadóival, végtelen megbeszéléseken próbálva kitalálni a következő lépést. És akkor jött ez.

A lány sóhajtott egy mélyet, és becsukta a szemét. Tudta, hogy meg kell tennie. Tredonyval rendkívül előnyös szövetséget lehetne kötni, csak hogy kell valami erős, ami megpecsételi. Egy házasság. Beleborzongott a gondolatba. Hiszen még fel sem nőtt, alig töltötte be a tizenhatot, és azt várják tőle, hogy felnőttként viselkedjen, és fogadja el a sorsát, amit rá akarnak kényszeríteni.

Kinyitotta a szemét, és ismét megborzongott, amint az esti hűvös szellő belekapott a hajába. Lassan megfordult, és a szobája felé vette az irányt.

Mire sikerült kitessékelnie az őt akarva-akaratlanul körülzsongó cselédek hadát, már egészen beesteledett. Egy szál hálóingben odaállt a tükör elé, és megvizsgálta, amit látott. Kicsit meg is ijedt, mert természetellenesen sápadt volt a bőre az aggodalomtól. Holnap kell érkeznie a követnek, aki hozza a hírt, miszerint Tredony királya elfogadja-e a szövetséget, és egyben őt, Adelaide hercegnőt – mint biztosítékot – Tredony hercegének hitveséül. És ha ez megtörténik, neki hozzá kell mennie egy férfihez, akit még csak nem is ismer. Hozzákényszerítik egy férfihez, akit még sohasem látott. Egy árva könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd elfordult tükörképétől, és az ágya felé vette az irányt.

***

Másnap már jócskán délutánra járt, mire eljutott a hír a palotába, miszerint Tredony követe megérkezett, hogy átadja a szövetség elfogadásáról szóló üzenetet. Gottfrid király és felesége, a szépséges Josselyn királyné teljes díszpompában várták a vendégeket, és Adelaide is kénytelen volt kicsípni magát a jeles eseményre.

– Gottfrid király, tisztelettel jelentem be, hogy megérkezett Tredony követe – hajolt meg Sir Alistair, az udvari tanácsos az uralkodó előtt.

– Küldje be! – adta ki a parancsot a király.

A trónterem ajtaja nyikorogva kinyílt, és három közeledő alak rajzolódott ki. Adelaide idegesen fészkelődni kezdett, hiszen a következő néhány percben fog eldőlni sorsa. Titokban reménykedett benne, hogy Tredony királya el fogja utasítani az ajánlatot.

A három érkező – Adelaide ránézésre úgy vélte, hogy lovagok lehetnek – letérdelt a király előtt, ezzel a gesztussal fejezve ki tiszteletét. Gottfrid intett nekik, hogy felkelhetnek, majd mikor ez megtörtént, a középső nyitotta szólásra a száját.

– Sir Frederick Withers vagyok és dicsőséges Barnard király, Tredony királyának üzenetét hozom. Az uralkodó tiszteletét és üdvözletét küldi Gottfrid királynak, és hatalmas megtiszteltetésnek tartaná, ha e két nagy múltú ország szövetségre lépne. A megadott feltételek, egypár apró részlet kivételével megfelelnek, tehát hajlandó elfogadni az ajánlatot, néhány változtatással. Ennek megfelelően a király, és a herceg is útra kelt, hogy ezeket egy személyes találkozó keretében tisztázhassák önnel. Várhatóan három nap múlva fognak megérkezni Brightwaldba.

Gottfrid király bólintott egyet, Adelaide hercegnő pedig pánikba esett. A lovag szavaiból azt szűrte ki, hogy a házassággal semmi problémája nincs Barnard királynak. Ismét rápillantott Sir Frederickre, aki határozott tekintettel nézett a király szemébe. Amint jobban megvizsgálta a lovagot, rá kellett jönnie, hogy igen fiatal lehet, talán csak néhány évvel idősebb nála. Sőt, be kellett magának vallania, hogy igen jóvágású férfi. Hirtelen görcs állt a gyomrába, ám már nem tudta volna megmondani, hogy mi miatt ideges.

– Nagyon köszönöm Sir Frederick hogy idefáradt közölni eme nagyszerű hírt – szólalt meg mosolyogva Gottfrid király. – Természetesen tárt karokkal várjuk Barnard királyt, és a herceget is. Önök pedig nyilvánvalóan elfáradtak a hosszú út során, ezért természetesen megszállhatnak a palotában, és élvezhetik vendégszeretetünket, ameddig csak szükséges.

– Gottfrid király, maga igazán kegyes – hajtott fejet Sir Frederick, és a két másik lovag is követte példáját. – Hálásan elfogadjuk a felajánlottakat, hiszen valóban hosszú ideig utaztunk, és társaim nevében is állíthatom, kimerítő napokon vagyunk túl.

– A tanácsosunk és a szolgálóink majd elkísérik önöket a szobájukba – intett a személyzetnek a király.

Sir Frederick félszeg mosolyt eresztett meg a hercegnő felé, mielőtt elfordult, és követte társait. Adelaide szíve nagyot dobbant erre a gesztusra, és szüksége volt pár pillanatra, amíg visszatért a valóságba.

– Hercegnő, beszélnem kell magával négyszemközt – Gottfrid király parancsoló hangja végleg lerántotta a lányt a földre.

Amint beértek a tárgyalóba, apja elővette szúrós tekintetét.

– Ugye tudja, hogy mi a kötelessége, Adelaide? Nem kívánom újra figyelmeztetni.

A hercegnő érezte, hogy felszökik a pulzusa.

– Tudom, apám, de attól még nem értek egyet vele.

– Szükség van magára a háború megnyeréséhez – emelte fel a hangját a király. – Ez a szövetség rendkívül sokat segíthet az országnak. Mindkét résztvevő országnak.

Adelaide sóhajtott egy nagyot, és elfordult Gottfrid királytól.

– Komolyan hozzáadna egy olyan emberhez, akit még csak nem is ismerek?

– Erre van szükség, lányom – lágyult el kissé édesapja hangja. – Meg kell értenie. Azonban Charles hercegről az hírlik, hogy igen jó parti. Igazi rátermett férfi, és még fiatal. Tudja, hozzáadhatnám Burdley korosodó királyához is, ő viszont kevésbé lenne a maga ínyére. A legjobb lehetőséget választottam ki, kérem, ne ellenkezzen!

Adelaide erre már igazán nem tudott mit mondani, csak szomorúan beleharapott az ajkába. Hallotta édesapja lépteit, majd az ajtó csapódását.

Lerogyott egy közeli ülőbútorra, és önkéntelenül záporozni kezdtek a könnyei. Olyan szerencsétlennek érezte magát, rab madárnak egy aranykalitkában, akinek mindig mások mondják meg, hogy mit kell tennie. Hogy mit kell éreznie.

Mélabús merengéséből az ajtó nyikorgása zökkentette ki. Felkapta a fejét, és a megilletődött Sir Frederick arcát látta megjelenni az ajtóban.

– Elnézést – hajtotta le a fejét a lovag. – Nem akartam megzavarni.

A hercegnő gyorsan megpróbálta eltüntetni a nedvességet az arcáról.

– Ugyan, nem zavart meg, ne szabadkozzon – mondta még kissé rekedtes hangon. – Jöjjön beljebb.

– Csak tudja, olyan hatalmas ez a kastély, és nekem borzasztó az irányérzékem. Azt hiszem, eltévedtem – mentegetőzött Sir Frederick, amire Adelaide halványan rámosolygott, és közelebb lépett vendégéhez.

– Látom a személyzet ma sem ura a helyzetnek. Kívánja, hogy elkísérjem a szobájába?

– Igazán hálás lennék, hölgyem.

Egy pillanatra kettejük tekintete összefonódott, és a hercegnő elveszett a gyönyörű barna szempárban. Gyorsan lesütötte a szemét, mivel érezte, hogy elpirul. Megkerülte a tétován álldogáló lovagot, és elindult a folyosó felé.

Némán baktattak egymás mellett, amíg el nem érték a vendégek számára kijelölt lakosztályt. Sir Frederick kezet csókolt a hercegnőnek, mielőtt illedelmesen jó éjszakát kívánt volna neki, majd bevonult a szobájába.

Adelaide még sokáig nem tudta kiverni a lovagot a fejéből, órákig forgolódott az ágyában, amíg végre sikerült elaludnia. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért van rá ilyen hatással a férfi, hiszen még egy napja sem ismeri. Azonban amint igéző barna szemére és kedves mosolyára gondolt, már nem is akart magyarázatot keresni.

***

Adelaide a másnap déli lakomán találkozott újra Sir Frederickkel, de minden erejével igyekezett távolságtartóan viselkedni vele. Hiszen mi értelme lenne róla álmodoznia, ha egyszer máshoz szólítja a kötelesség? Inkább lehajtotta a fejét, és megpróbált lepréselni pár falatot a torkán, ám ez igazán nehezére esett.

A lány késő délutánig a könyvtárban tartózkodott, próbálta elterelni gondolatait kedvenc történelmi regényével, ám szemei minduntalan átsiklottak a sorok felett, és semmit sem fogott fel a leírt szavakból.

– Szüksége van valamire, hercegnő? – kérdezte az egyik fiatal szolgálólány tőle, ám ő csak megrázta a fejét. Semmire sem vágyott jobban, mint az egyedüllétre. Becsukta a kezében tartott kötetet, és visszatette a polcra.

Amint kilépett a folyosóra, pontosan abba az emberbe botlott, akit a legjobban el szeretett volna kerülni.

– Hódolatom, hercegnő – hajolt meg Sir Frederick előtte.

– Üdvözlöm, Sir Frederick – köszöntötte kissé remegő hangon Adelaide a lovagot. – Remélem, kellemesen érzi magát.

– Igen, minden remek – bólintott a férfi. – De egy valami nem kerülte el a figyelmemet: ön valami oknál fogva neheztel rám.

Erre a kijelentésre a hercegnő meghökkent egy pillanatra.

– Ezt miből gondolja?

– Ön került engem egész álló nap – kezdte a magyarázatot összevont szemöldökkel Sir Frederick. – Észrevettem, hogy a déli lakománál is kerülte a tekintetemet. Mit tettem ön ellen?

– Igazán semmit, Sir Frederick – mentegetőzött Adelaide.

– Ez esetben mi okból viselkedik így velem?

Egy hosszú másodpercig a két szempár egybeforrt egy pillantásban, a hercegnő pedig megmagyarázhatatlan gyengeséget érzett a lábában, amint a lovag határozott arcát fürkészte. Inkább gyorsan lehajtotta a fejét.

– Elnézését kérem – törte meg a csendet a férfi. – Nincs jogom bírálni a maga viselkedését.

– Nem történt semmi – motyogta zavartan a hercegnő. – Csak tudja, nehéz napokon megyek most keresztül. Magányra vágyom. Az ön személyével az ég világon semmi problémám nincsen.

– Ó – vakarta meg az állát a lovag. – Ez igazán remek hír. Sajnálom, hogy nehéz napjai vannak.

Sir Frederick hangjából együttérzés csengett, és Adelaide megkockáztatott egy félénk pillantást a férfi felé, aki őszintén aggódó arccal méregette.

– Ha esetleg beszélni szeretne valakivel… – ajánlotta halkan a lovag.

– Nem, köszönöm, elboldogulok vele – vágta rá a kelleténél kicsivel gyorsabban a hercegnő.

– Ez esetben… örültem a találkozásnak – hajtott fejet ismét Sir Frederick előtte, majd elindult a folyosó másik vége felé.

Adelaide legszívesebben utánakiáltott volna. Nem vágyott másra, csak megértésre, hogy kiönthesse a szívét valakinek. Ahogy a lovag távolodó alakját nézte, összeszorult a szíve. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha nem ő lenne a trónörökös!

***

Már csak egy nap. Másnap reggel ez volt az első dolog, ami tudatosult a fejében. A hajnal első sugarai átszűrődtek a függönyökön, vöröses árnyalatba borítva a szobát. Vissza akart aludni, hogy ne kelljen ébren szenvednie, de nem sikerült, így hát kénytelen volt kikelni az ágyból.

Az első dolga az volt, hogy kimenekült a palotából. Nem bírta elviselni a személyzet folyamatos nyüzsgését, az udvarhölgyek csacsogását, a Tredony uralkodóinak érkezését megelőző izgatott várakozást. Inkább követte a nyugodtan csordogáló folyót egészen a közeli erdő széléig.

– Most már visszamehet a palotába – intett az őt követő őrnek, aki komoly arccal megrázta a fejét.

– Azt a parancsot kaptam Gottfrid királytól, hogy vigyázzak magára, és eszemben sincs megszegni.

– Remek – dohogott magában a hercegnő. Egy pillanatra sem lehet egyedül az ember. Tétován lépkedni kezdett, amikor egy kellemes hangra lett figyelmes.

– Majd én vigyázok a hercegnőre.

Adelaide gyorsan megpördült, és Sir Fredericket látta közeledni. Hatalmasat dobbant a szíve a lovag láttán, ám igyekezett érzelemmentes arckifejezést ölteni.

– De a király parancsa… – hebegte az őr.

– Maga szerint velem nem lesz biztonságban a kisasszony? – tette csípőre kezeit Sir Frederick, miközben szeme határozottan csillogott. – Lefogadnám, hogy jobb vagyok kardforgatásban, mint maga.

A hercegnő arcán egy pillanatra egy apró mosoly suhant át, de gyorsan visszarendezte arckifejezését.

Az őr még szúrósan nézett egy darabig, azonban nem mert ellentmondani a vendégségbe érkezett lovagnak, és durcás arckifejezéssel visszaindult a palota felé.

– Remélem nem bánja, hogy nem Sir Engedelmességgel kell töltenie a nap további részét – mosolygott rá Sir Frederick, amire Adelaide úgy érezte, hogy menten elolvad. – Hercegnőm – csókolt kezet a lovag, még mindig ellenállhatatlan mosollyal.

– Mi okból követett engem? – kérdezte Adelaide, amire lehervadt a férfi arca.

– Aggódom magáért.

– Valóban?

– Igen, olyan szomorúnak látszik. Egy ilyen gyönyörű hercegnőnek nem szabadna szomorúnak lennie.

Adelaide beleharapott a szája szélébe. Megint eszébe jutott a helyzete, és sírhatnékja támadt, de igyekezett erős maradni.

– Maga tudja, hogy pontosan mik szerepelnek feltételként az országaink között megköttetendő szövetségben? – kérdezte kissé remegő hangon.

Sir Frederick elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

– Egy házasság – mondta szomorúan a hercegnő. – Köztem és Tredony hercege között.

– Ó. Értem. – A lovag nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra.

Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólalt meg, pedig mindkettőjüknek lett volna mit mondania. Végül Adelaide törte meg a csendet.

– De maga ismeri Charles herceget, nem igaz?

A férfi tétován bólintott.

– Mit gondol róla? – érdeklődött félénken a lány.

– Az úrhölgyek azt állítják róla, hogy igen jóképű – vakarta meg az állát. – Természetesen nekem nem tisztem megállapítani, hogy igazuk van-e.

– Mindenki ezt mondja – szipogott egyet Adelaide. – Hogy jó parti, és hogy örülnöm kellene, amiért hozzáadnak.

– De nem örül? – kérdezte fürkésző tekintettel a lovag.

– Még sohasem találkoztam vele! – fakadt ki a lány, amire Sir Frederick hátrahőkölt egy kicsit. – Honnan tudnám, hogy igazak-e a híresztelések? De nekem egyébiránt sincsen választásom.

Lehajtotta a fejét, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. A lovag tett egy tétova mozdulatot, mintha át akarná ölelni, de végül nem merte megtenni. A lány elővette zsebkendőjét, és megpróbálta felitatni a könnyeit.

– Elnézést – fordult el a férfitől.

– Szüksége van valamire? – kérdezte tőle halkan a lovag.

Adelaide megrázta a fejét, hiszen nem mondhatja ki, amire ebben a pillanatban vágyik. Arra, hogy valaki szeresse, hogy valaki átölelje, és azt mondja neki, hogy minden rendben lesz. És hogy rá is vágyik, Sir Frederickre, akit csupán két napja ismer, és mégis úgy vonzódik hozzá, mint még soha senkihez.

Visszafordult, és a lovag szemébe nézett. Nem is vette észre, hogy ilyen közel jött hozzá, szinte érezte a férfi testéből kiáradó hőt. Csak álltak így egy darabig, egy végtelennek tűnő percig, a lány pedig azt kívánta, hogy bárcsak így maradhatnának örökre.

– Kezd lemenni a nap, vissza kell kísérnem a palotába. – Sir Frederick szavai kíméletlenül visszarántották a hercegnőt a valóságba. Bólintott, majd lassan elindultak az úton visszafelé.

***

– Adelaide hercegnő, ennie kell valamit!

– Nem vagyok éhes.

– De a király parancsa, hogy mindenképpen ennie kell valamit!

A hercegnő mérgesen ránézett a körülötte legyeskedő cselédre. Miért nem lehet felfogni, hogy nem éhes? Igazából egy falat sem menne le a torkán.

– Rendben, akkor hagyja itt, és majd megeszem. Elmehet – adta ki a végső utasítást a lány, amire a szolgáló letette a tálat, kissé csalódott arckifejezéssel meghajolt, majd távozott a szobából.

Adelaide egy darabig csak ült egy helyben, magába zuhanva. Örült, hogy egyedül van a könyvtárszobában, nem vágyott senkinek a társaságára. Vagy mégis? Felrémlett előtte Sir Frederick mosolya, aggódó tekintete, és csak még jobban összeszorult a gyomra. – Nem szabad rá gondolnom – mantrázta magának, ám nem járt sok sikerrel, hiszen gondolatai minduntalan a lovag körül forogtak.

– Biztos, hogy jól érzi magát? – szólította meg egy kellemes hang, amire meghűlt ereiben a vér. Felnézett, és Sir Frederick arcát látta maga előtt, észre sem vette, ahogy bejött a szobába.

– Nem szükséges aggódnia miattam.

– Gondoltam, netalán egy jó tredony-i bor felvidítaná – emelt fel egy kancsót a férfi. – A legjobb évjárat.

Adelaide nem akart inni, de nem tudott ellenállni a lovagnak. Már az első korty után érezte, hogy fejébe száll az ital, de a hangulatára is pozitív hatással volt.

Sir Frederick fantasztikus beszélgetőpartnernek bizonyult. Mesélt a kalandjairól, Tredonyról, aztán a sokadik kupa bor után már igencsak szókimondó lett.

– Tudja, maga olyannyira gyönyörű, hogy egy ékkő magához képest olcsó kavics.

A lány csuklott egyet, és elpirult a bóktól. Hirtelen kimelegedett, és kénytelen volt kezével meglegyezni magát.

– Charles herceg áldhatja az Őrzőt, hogy ilyen felesége lesz.

A hercegnőben megállt az ütő erre a gondolatra, de a lovag sem vágott éppen boldog arcot. Szinte fel sem tudott eszmélni, mire Sir Frederick ajka már az övére tapadt.

Becsukta a szemét és visszacsókolta, nem gondolt már senki másra, csak őrá. A férfi átkarolta, és közelebb húzta magához, Adelaide pedig élvezte a csókját.

– Nem, ezt nem szabad – húzódott el tőle Sir Frederick, kissé rémült arckifejezéssel. – Sajnálom.

– Sir Frederick, nem hagytam volna magam, ha nem akartam volna.

Egy pillanatra összefonódott a tekintetük, és a lány megint elveszett a gyönyörű barna szempárban. Azt a bizonytalanságot látta tükröződni benne, amit ő is érzett legbelül.

– Tudom, hogy mi a kötelességem – mondta ki a fájó szavakat Adelaide. – Nem akarom magát becsapni.

A lovag bólintott, majd lassan felállt a hercegnő mellől.

– Ez esetben jó éjszakát kívánok – térdelt le elé Sir Frederick, majd csigalassúsággal elhagyta a szobát.

A lány egész éjjel nem tudott aludni. Folyton-folyvást a lovaggal váltott csókon járt az esze. Az eszével meg nem történtté akarta tenni, viszont a szíve szerint újra és újra át akarta élni. Nem értette, hogy hogy lehet valaki ilyen hatással rá alig háromnapnyi ismeretség után. Azonban nem tudta letagadni, hogy minden porcikájával vágyik a férfire.

***

Másnap délelőtt már nem találkozott a lovaggal, hiába kereste pillantásával a kastély minden szegletében. A tanácsostól azt a tájékoztatást kapta, hogy Tredony királya és hercege aznap reggel érkeztek meg, és ebben a pillanatban a hajójukon készülnek fel a délutánra szervezett találkozásra. Valószínűsíthető, hogy Sir Frederick is csatlakozott hozzájuk. Adelaide szívét szomorúság töltötte el erre a hírre.

Tiszta görcs volt, mikor elfoglalta helyét a király mellett a trónteremben. Tudta, hogy most fog megtörténni a hivatalos lánykérés, amihez igazán semmi kedve nem volt. Elméje folyamatosan furcsábbnál furcsább jelenetsorokat dobált fel, amiben Sir Frederick titokban megszökteti, opcionálisan megsebesítve közben Tredony hercegét. Megrázta a fejét, hiszen nem szabadott ilyenekre gondolnia.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és két lovag lépett be rajta, akik Sir Frederickkel érkeztek néhány napja. Adelaide aggódni kezdett a férfi hiánya miatt, félt, hogy hátha az uralkodó valahogy kiszimatolta a tegnap váltott csókjukat, és keményen megbüntette.

A két férfi meghajolt a király előtt, majd bejelentették Tredony királyának és hercegének érkezését. Gottfrid király intett, hogy bejöhetnek.

Adelaide idegesen elkezdett fészkelődni, amint meglátta belépni a két alakot. Amint közelebb értek, már jobban ki tudta venni az arcukat. Az őszülő Barnard királyt, aki díszes ruhában, fenséges arckifejezéssel közeledett feléjük, és Charles herceget, aki megszólalásig úgy nézett ki, mint Sir Frederick.

Hogy mi? A hercegnőnek pislognia kellett párat, hogy megállapítsa, amit lát, az nem egy álom. És valóban: Sir Frederick állt ott a király mellett teljes díszpompában, széles mosollyal az arcán.

A két érkező fejet hajtott Gottfrid király előtt, majd Barnard király szólalt meg először.

– Rendkívüli öröm számomra, hogy országaink szövetségbe léphetnek. Én, és a fiam – pillantott a mellette álló hercegre -, megtiszteltetésnek tartjuk, hogy a két nagy múltú uralkodócsalád gyermekeink által egyesülhet.

Adelaide még mindig csodálkozó arccal nézett a Charles herceggé átvedlett Sir Frederickre.

– Engedelmével, apám – biccentett Barnard király felé a férfi, majd a hercegnő elé lépett.

– Maga? – suttogta zavartan a lány. – Maga végig megvezetett engem! – húzta össze mérgesen a szemöldökét, ám hirtelen felizzott indulata nem tartott soká, amint belenézett a herceg vidáman csillogó szemébe.

– Adelaide, tudnia kell, hogy a maga érdekében történt minden – magyarázta mosolyogva Gottfrid király, miközben felkelt trónjáról. – Édesanyád remek ötlete volt, hogy átlagos emberként kellene megismernie jövendőbelijét. Mit is kezdenék nélküle? – lehelt egy csókot Josselyn királyné kezére.

– Látja, hogy talán nem is olyan szörnyű ember ez a Charles herceg – kacsintott a lányra a fiatal férfi, amire még a hercegnő is megeresztett egy mosolyt.

– Talán. Még nem döntöttem el.

– Akkor hát – térdelt le elé a herceg -, felhúzhatom?

Adelaide odanyújtotta a kezét, és egy igen díszes gyűrű került az ujjára. Charles felkelt, majd mélyen a szemébe nézett, a lánynak pedig nagy akaraterőre volt szüksége, hogy ne vesse rögvest a nyakába magát.

– Azt hiszem, jót tenne egy séta – ajánlotta a herceg.

– Nekünk pedig van még némi egyeztetnivalónk Barnard királlyal – mondta Gottfrid király. – Meg kell tárgyalni, hogy melyik országban tartsuk az esküvőt!

Amint karöltve kiléptek a palotából, Adelaide határtalan boldogságot érzett. Remélte, hogy lesz elég ideje megismerni Charles herceg igazi énjét, habár tudta, hogy bármit fog mondani, nem fog változtatni azon, amit iránta érez.

A szövetségnek köszönhetően Brightwald és Tredony egyesített serege képes volt győzelmeket aratni a crafthole-i erők felett, aki néhány hónap múlva kénytelen volt feladni hódító szándékait. Adelaide és Charles pedig összeházasodtak, és segítettek a háború után felvirágoztatni országaikat.

Szeretném megköszönni Nita90-nek a lektorálást, a sok segítséget és biztatást, valamint Sookie-nak és Lexynek a rengeteg támogatást, nélkületek biztosan nem jött volna létre ez a novella! 🙂

Vége