Különös kötelék

Adelaide pihegve dőlt neki a lakosztálya falának, miután becsapta maga mögött az ajtót. Az sem érdekelte, ha a személyzet idiótának nézte, amiért idáig futott, de nem akarta, hogy rájöjjenek, hogy hallgatózott. De főképp azt nem akarta, hogy igaz legyen, amit hallott.

Elküldik a frontra… Nem, az nem lehet – harapta be az ajkát annyira, hogy egy kibuggyanó vércsepp ízét érezte a szájában. Hiszen ő a herceg, rá itt van szükség… És még csak alig több mint két hónapja házasodtak össze, az nem lehetséges, hogy máris elszakítsák tőle…

Zavaros gondolataiból határozott kopogás zökkentette ki. Szipogott egyet, majd odalépett a nehéz ajtóhoz, ám a hirtelen rátörő szédülés miatt, kénytelen volt megtámasztani magát.

– Adelaide, kérem, engedjen be – hallotta férje, Charles herceg könyörgését és ismételt kopogását az ajtón túlról. Megdörzsölte az orrnyergét és pislogott párat, amíg jól nem lett annyira, hogy ki merje nyitni a nyílászárót.

És belépett ő. A lány szíve még három hónapnyi ismeretség után is olyan hevesen dobbant meg a férfi látványára, mint az első napon. Charles óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és mélyen a szemébe nézett.

– Tudom, hogy hallgatózott – jelentette ki kertelés nélkül a férfi. Adelaide elszégyellte magát egy pillanatra, de nem tartott sokáig, hogy ismét az aggódás vegye át uralmát a szíve felett.

– Mondja, hogy nem igaz… – suttogta remegő hangon, azonban a herceg válasz helyett csak lehajtotta a fejét. A lány ennyiből is értette, és a félelem még nagyobb súllyal telepedett a mellkasára. – De hát maga a herceg… – nyögte, miközben már olyan szaporán vette a levegőt, mint aki az életéért küzd.

– Pontosan ezért szükséges ott lennem. – Adelaide úgy érezte, mintha a szavai tőrt döftek volna a mellkasába.

– Figyeljen – folytatta Charles, miközben óvatosan közelebb lépett hozzá. Ujjaival gyengéden felemelte a lány fejét, a férfi pillantása pedig rabul ejtette. – Vissza fogok térni.

– De mi lesz, ha…

– Megígérem – fojtotta belé a szót a herceg. Adelaide szomorúan lebiggyesztette az ajkát, Charles pedig ujjával végigsimított a lány arcán. Egy darabig csak néztek egymás szemébe, majd a férfi megfogta a kezét, és a mellkasára helyezte.

– Érzi, hogy dobog? – Adelaide a férfi díszes ruháján keresztül is érezte tenyerén a szívének lüktetését. – Csak magáért dobog. Vissza fog húzni magához, akármi is történjen.

A lány szomorkásan elmosolyodott, majd a herceg erős karját érezte a dereka köré fonódni. Úgy csókolták egymást, mintha soha többé nem lenne alkalmuk így tenni. Beletúrt férje sűrű hajába, majd engedte, hogy lassan a baldachinos ágya felé vezesse.

***

Az ismerős könyvtárszoba. Adelaide a rekamién foglalt helyet, és szemével lassan pásztázta a rengeteg könyvet. A sok-sok történetet, amelyek már annyiszor menekülést jelentettek a valóság zordsága elől. Minden vágya volt, hogy találjon valamit, amivel lefoglalja zavaros gondolatait, ám a mai napon még kedvenc regényeihez sem fűlt a foga. Amint fel akart kelni ültéből, hogy az ablakhoz lépjen, rátört a szédülés, így kénytelen volt visszahuppanni eredeti pozíciójába.

Tenyerébe hajtotta a fejét, és várta, hogy elmúljon a rosszullét. Férje úgy határozott, hogy visszaküldi őt Brightwaldba, hogy ismerős környezetben legyen addig is, amíg ő távol tartózkodik. Bár kétségkívül barátságosabb volt ez a légkör, mint a még mindig szokatlan tredony-i kastély, ám ez sem tudta elvonni figyelmét Charles hiányáról.

– Jól érzi magát?

Adelaide felkapta a fejét, és a könnyfüggönyön át is ki tudta venni édesanyja, Josselyn királyné aggódó tekintetét. Lassan megrázta a fejét.

– Nem tesz jót, ha betegre aggódja magát! – simította meg egyetlen lánya vállát. – Hiszen ma még nem is evett!

– Nem vagyok éhes – suttogta a hercegnő, és ez igaz is volt. A gyomra nemcsak, hogy diónyira volt zsugorodva az aggodalomtól, de még kavargott is. A tegnap este magába erőltetett leves is azon nyomban visszajött, azóta pedig már az étel gondolatától is elfogta a hányinger.

– Pedig enni azt kell!

Adelaide ismét csak megrázta a fejét, miközben egy pillanatra becsukta a szemét.

– De mi lesz, ha nem jön vissza? – kérdezte kétségbeesetten. – Mi lesz, ha megsebesül? Ha fogságba ejtik? Vagy ha netalán tán… – Be sem merte fejezni a mondatot, olyan szörnyű volt.

– Hinnünk kell benne, hogy vissza fog térni – próbálta megnyugtatni édesanyja. – Sajnálatos módon mást nem igazán tehetünk ebben a helyzetben.

– Tudom – sóhajtott egy hatalmasat a lány. Reménykednie kell. Reménykednie kell, hogy viszontláthatja még szeretett férjét. Hogy ismét belenézhet igéző barna szemébe, beletúrhat sűrű hajába, és átölelheti… A mostani helyzetben azonban minden annyira reménytelennek tűnt. A lehetőség csak egy kósza gondolatként lobbant fel egy pillanatra, hogy aztán a következő másodpercben az aggodalom hulláma ismételten eloltsa. Hiszen mi van, ha mégsem… Már egy hét eltelt, és még egy kósza hír sem érkezett… A nyomás a mellkasában pedig egyre fokozódott… Ki kell mennie a levegőre…

Azonban amikor hirtelen felpattant, ismét elfogta a szédülés, még intenzívebben, mint ezelőtt. Még hallotta édesanyja rémült kiáltását, mielőtt elsötétült a világ.

***

Valami puhán fekszik. Valaki fogja a kezét.

– Charles – nyögte elcsukló hangon, majd óvatosan kinyitotta a szemét.

– Én vagyok az, kislányom – hallotta édesanyja nyugtató hangját maga mellől, majd néhány pislogás után már az arcát is ki tudta venni.

– Édesanyám – suttogta alig hallhatóan, éppenhogy kinyitva teljesen kiszáradt száját. Meg sem próbált felülni.

– Pihenjen – simogatta meg gyengéden az arcát a királyné, amire Adelaide behunyta a szemét, és mély álomba merült.

***

Zihálva ébredt nyugtalan álmából. A lenyugvó nap vöröslő csíkokat festett a zöldes tapétára. Vajon mennyit aludhatott? Megrázta a fejét, és próbálta elfelejteni a rémálmot: Charles épségben visszatért hozzá, azonban amint hozzáért, teste elporladt a keze között. Feltornászta magát ülő helyzetbe, és kortyolt egyet az éjjeliszekrényére kikészített pohárnyi vízből.

Beletelt néhány percbe, mire lenyugodott. Bár még mindig szédült egy kissé, már sokkal jobban érezte magát, mint korábban. Talán tényleg édesanyjának van igaza, és betegre aggódja magát? De hát hogyne aggódna, amikor szeretett férje a háború kellős közepébe utazott?

Megnyikordult az ajtó, és a lány édesapja, Gottfrid király lépett be rajta. Halványan elmosolyodott, amint látta, hogy egyetlen lánya felébredt.

– Jobban van? – kérdezte aggódva, amire Adelaide egy tétova bólintással felelt. – Hívattam doktort, de várni akartam a vizsgálattal, amíg magához tér.

Ekkor belépett az ajtón egy pedáns, fekete hajú, fiatal férfi, és kedvesen rámosolygott a lányra.

– Doktor Thomas, szolgálatára – mutatkozott be, majd kezet csókolt a hercegnőnek.

A doktor szelíden kiküldte Gottfrid királyt, majd Adelaide-hez fordult. Alaposan megvizsgálta testének minden egyes porcikáját, még olyan helyeket is megtapogatott, ahol eddig férjén kívül más nem járt. Már a nap is leszállt mire befejezte a vizsgálatot, és visszainvitálta a szobába a királyi párt.

– Kérem, mondja, hogy nincs nagyobb baja! – kérte aggódva Josselyn királyné. Doktor Thomas megköszörülte a torkát.

– Nincsen, sőt! Remek híreket kell közölnöm önökkel, fenség! – Adelaide a hatásszünet alatt még lélegezni is elfelejtett. Remek hírek? – A hercegnő gyermeket vár!

– Mi? – suttogta maga elé a lány.

– Ez tényleg remek hír! – lelkendezett Josselyn királyné.

– Remélem fiú! – kurjantott boldogan Gottfrid király.

Adelaide-nek kellett még pár másodperc, mire felfogta a hírt. Gyermeket vár. Charles herceg gyermekét. Összeszorult a szíve egy pillanatra, de amint arra gondolt, hogy anya lesz, melegség járta át a bensőjét.

– Viszont – vette át ismét a szót a doktor. – A hercegnő némiképp ki van száradva és alultáplált, javasolnék egy kiadós vacsorát.

– De nem vagyok… – kezdte volna a tiltakozást.

– Adelaide! – dörrent rá édesapja. – Mostantól nem csak magával kell foglalkoznia, gondolnia kell a gyermekére is! Rendelek maga mellé egy cselédet, aki majd figyel rá, hogy rendesen étkezzen!

Remek – dohogott magában a hercegnő.

– Most pedig csapunk egy lakomát a jó hír megünneplésére!

***

Adelaide összefont ujjakkal gubbasztott az ódon katedrális első padsorában. Az utóbbi néhány napban sokszor kijárt ide, hogy imádkozzon az Őrzőhöz férje épségben való visszatéréséért. Öt napja érkezett először hír róla, hogy megnyertek egy csatát. A lány felettébb megörült ennek, majdnem egy napig nem is sírt. De aztán belenyilallt a felismerés, miszerint talán még rengeteg csata vár rájuk. És mi lesz, ha egyszer vereséget szenvednek?

– Oda nem ülhet le hölgyem!

Adelaide kinyitotta a szemét, és észrevette, amint az egyik – szerény véleménye szerint ok nélkül – védelmére kinevezett őr, éppen egy fiatal, hirtelenszőke nőt próbál arrébb tessékelni. Összehúzta a szemöldökét.

– Engedjék ide!

Az őr megperdült álltában, és kétkedve nézett rá.

– Az Őrző házában nem tagadhatja meg senkitől, hogy helyet foglaljon! – mondta olyan határozottan, hogy szinte rá sem ismert a saját hangjára. Az őr végül engedett, és a szőke nő közelebb lépett hozzá.

– Hercegnő – mondta halkan, majd le akart térdelni, de Adelaide intett, hogy ne tegye.

– Az Őrző házában mindenki egyenlő – mutatott maga mellé, a nő pedig óvatosan helyet foglalt.

– Köszönöm – rebegte, majd ő is összefonta az ujjait, és egy imát kezdett el mormolni.

A hercegnő óvatosan végigmérte, és csak most vette észre a nő gömbölyödő pocakját. Hát ő is várandós… Önkéntelenül végigsimított a saját, még mindig szinte lapos hasán, és elképzelte, hogy pár hónap múlva milyen lesz… Hogy talán már Charles is visszatér, és együtt fogják várni a kis jövevényt…

– Én is minden nap imádkozom – suttogta a mellette ülő nő. – Látom, hogy ön is így tesz… Aki hisz, azt megsegíti az Őrző.

– Ön kiért imádkozik? – érdeklődött halkan Adelaide.

– A férjemért… Kint harcol a fronton – magyarázta, amire a lány furcsa nyomást érzett a mellkasában. – Bizonyosan találkozott is már vele, hiszen Tredonyból valósi… Követ volt, mielőtt megesküdtünk. – Adelaide próbálta felidézni a tredony-i követek arcát, ám egyedül a hercegére emlékezett, de azért bólintott egyet. – Hirtelen házasság volt, de nem bántam meg. Csak itt ez a háború… Visszahívták a frontra…

– Megértem – nézett rá immár teljes figyelemmel. – A herceg is a fronton van…

– Vissza fognak térni – nézett a szemébe a nő, és a lány olyan hitet látott megcsillanni benne, ami úgy érezte, talán erőt adhat neki is. – Hiszen van miért visszatérniük.

Adelaide tétován bólintott egyet, majd a szőke nő a hasát fogva felállt mellőle, és egy óvatos biccentés után elindult kifelé a katedrálisból.

– Várjon! – szólt utána hirtelen elhatározásból. – Hiszen még a nevét sem tudom, hölgyem!

A nő halvány mosollyal az arcán visszanézett a lányra.

– A nevem Elisabeth.

***

Már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy Charles herceg a frontra távozott. Az utóbbi két hétben néhány ijesztő hír kapott szárnyra a városban, de pár napja egy hivatalos levél megcáfolta: újabb nyertes csatán vannak túl a szövetséges csapatok. Adelaide némiképp fellélegezhetett, és titkon remélte, hogy hamarosan már férje nélkül is meg tudja oldani a hadsereg a területek védelmét. Minden vágya az volt, hogy végre megoszthassa vele azt a csodát, ami ott fejlődik benne. Hiszen a magzat napról-napra növekedett, és az udvarban már a legutolsó cseléd is értesült a hercegnő várandósságáról. Ő pedig minden nap többször is ellátogatott a katedrálisba, hogy imákat mormoljon el az Őrzőhöz, de mindeközben olyat érzett, amit nagyon régen nem: hogy hitében nem ingathatja meg semmi.

– Minden a legnagyobb rendben – nyugtatta meg Doktor Thomas egy újabb vizsgálat alkalmával.

Vajon fiú lesz, vagy lány? Charles szemét fogja örökölni, vagy az övét? Adelaide egyre többször kapta magát azon, hogy leendő gyermekéről ábrándozik. Ha fiú lesz, majd kardozik az apjával, ha pedig lány, majd csinos ruhákba öltözteti, és együtt babáznak… Elmosolyodott, és megsimogatta kerekedő hasát.

– Uram! Uram!

Egy kisfiút látott a palota felé szaladni. Ránézett a korlátnál álldogáló Gottfrid királyra, aki mereven figyelte a közeledő gyereket.

Két őr útját állta, de édesapja intett, hogy engedjék közelebb.

– Uram! – szólt ismételten a fiú, majd térdre vetette magát. – Egy hajó érkezik tredony-i zászlóval! Apám küldött, hogy szóljak! Crafthole felől jönnek!

Crafthole felől? Csak nem a frontról? Lehetséges volna? A hirtelen megcsillanó apró reménysugár melegséggel töltötte el a hercegnő bensőjét.

– Maguk – intett a két őrnek. – Menjenek és nézzék meg, ki érkezik a hajóval! Majd jelentsenek!

Az őrök bólintottak, és tempósan elindultak a kikötő felé.

– Apám, ugye… ugye – hebegte izgatottan, de édesapja egyelőre nyugalomra intette.

– Kérem, térjen vissza a palotába, amíg kiderül, kik a látogatók. Tájékoztatni fogom.

Adelaide csalódottan bólintott, majd eleget tett édesapja parancsának.

Tétován, és némiképp idegesen járta a folyosókat, azonban szívébe kitörölhetetlenül beköltözött a remény. Ő lesz. Biztos volt benne. Hiszen ki más lehetne?

– Hercegnő! – lépett elé Sir Alistair, az udvari tanácsos, olyan váratlanul, hogy majdhogynem nekiütközött, és szüksége volt pár pillanatra, amíg lenyugodott hevesen lüktető szíve. – Elnézést – hajtott fejet a férfi.

– Semmi gond – nyögte még mindig a mellkasát fogva.

– Gottfrid király küldött azzal az üzenettel, hogy az ön férje, Charles herceg partra szállt. A király kérése, hogy öltözzön ki a fogadására, és…

A lány a mondat többi részét már nem is hallotta, annyira elvarázsolódott a hallottaktól. Hát visszajött… Halványan elmosolyodott, és a kastély kijárata felé vette az irányt. Visszajött!

– Adelaide hercegnő! – kiáltott utána Sir Alistair. – A király parancsa…

Adelaide az utolsó pár métert már futva tette meg, majd kilépett a naplementébe. Visszajött! Odasietett a korláthoz, és lenézett az aranyfényben tündöklő városra, a távolban pedig meg is látta a közeledő csapatot. Nagy lelkierőre volt szüksége, hogy ne kezdjen el lefelé rohanni a dombról, amelyen a palota állt, de már ez a pár lépésnyi futás is igencsak kifárasztotta az állapotára való tekintettel. Így csak izgatottan várt, és nézte, ahogy egyre többen leszakadoznak a seregből, és csak néhány férfi folytatja tovább útját felfelé.

Ekkor egy hirtelenszőke hajzuhatagot látott megjelenni a csapat mellett, a férfiak közül pedig kivált egy magas, fekete hajú lovag. A két alak szoros ölelésben fonódott össze, a hercegnő szívét pedig öröm töltötte el a jelenetet látva. Hiszen még emlékezett Elisabeth-re pár héttel ezelőttről. Sorstársára, aki azzal a pár szóval is rengeteget segített neki hite megszilárdításában.

– Adelaide! – szólította meg egy felettébb ismerős férfihang, ő pedig felocsúdott az olvadozásból, amit a kis jelenet váltott ki belőle. Felnevetett, amint nézte, ahogy férje futva teszi meg az utolsó métereket. Azonban Charles megtorpant előtte, és kicsit megilletődve kezet csókolt neki.

Gottfrid király megköszörülte a torkát.

– Úgy vélem… van még némi dolgom a kastélyban – fordult sarkon, amire a lány kuncogott egyet.

A hercegnek nem kellett több bátorítás, szorosan karjába zárta a hercegnőt. Adelaide belefúrta arcát a férfi vállába, szíve majd kiugrott a helyéről.

– Hát visszajött… – suttogta, amikor kibontakoztak az ölelésből. Hüvelykujjával végigsimított a Charles arcán végighúzódó sebhelyen. Így valahogy még vonzóbbnak találta.

– Vissza kellett jönnöm – mosolygott rá. – Hiszen megígértem, hogy örökké vigyázni fogok magára.

Adelaide érezte, hogy elpirul, ahogyan a herceg gyönyörű, barna szemébe nézett. Még mindig a férfi arcát cirógatta, mintha el se akarná hinni, hogy ismét itt van előtte, és megérintheti.

– Van egy meglepetésem a maga számára – húzódott picit távolabb, majd férje kezét megfogva gömbölyödő hasára helyezte. – Gyermeket várok.

Charles először zavartan pislogott néhányat, majd széles mosoly terült szét az arcán.

– Remélem, hogy fiú – tette rá másik kezét is felesége pocakjára.

– És ha lány?

– Az se baj – vonta meg a vállát, amire Adelaide elnevette magát.

– Hercegnő – zavarta meg az idilli pillanatot Sir Alistair. – A király parancsa, hogy öltözzön ki a lakomához…

– Tredony hercege szerint a hercegnő jelenlegi viselete tökéletesen megfelel a lakomához – mordult rá Charles. – Elmehet.

Adelaide ismét kuncogott egyet.

– Hölgyem, bekísérhetem? – nyújtotta a karját a herceg.

– Természetesen, uram – karolt bele boldogan, majd lassan elindultak a kastély bejárata felé.

A háború hamarosan véget ért, azonban hogy Charles herceg és Adelaide hercegnő története itt ér-e véget… Azt csak az Őrző tudná megmondani.


Megjegyzés: Nem is tudom amúgy, hogy honnan jött az ötlet, csak így agyalgattam, hogy mit írhatnék, és gondoltam, folytatást is írhatnék a Különös eljegyzésnek, aztán hopp, beugrott a sztori, és gyorsan megírtam! 😀 Szegény Adelaide-t megint jól megkínoztam :/ De a vége happy, úgyhogy mindenki happy 😀 (Az előzmény alapján amúgy is egyértelmű volt, hogy happy end lesz, szóval ez nem volt meglepetés :P) De ez, ahogy a felkonfban említettem inkább ilyen lélektani novella volt. Azért remélem, hogy tetszett, igyekeztem! 😀 Mindenesetre azért érzitek, hogy nyitva hagytam a végét, hátha írok még róluk, sose lehet tudni. 😉 Köszi, hogy elolvastátok! ^^

Mentés

Mentés

  • Ronix

    Nekem nagyon tetszett. 🙂 A képek szépek voltak, a fogalmazás is jó volt. 🙂 Ha netán-tán írsz folytatás akkor azt nagyon várom, hogy mégis, hogy alakul Adelaide és Charles története. 🙂

    • Köszi szépen Ronix, örülök, hogy tetszett ^^ Hát a folytatás sosincs kizárva! 😀 Köszi a komit 🙂

  • Örül a lelkem, hogy újra olvashattunk Adelaide-ról és Charlesról és persze, hogy ismét láthattuk a gyönyörűszép Sims Medieval képeidet. 🙂 Nagyon tetszett a novella még, ha kicsit elmélkedős is volt. Annak is örülök, hogy nyitva hagytad a lehetőséget, és talán olvadhatunk még egy Különös novellát. A vendégszereplőkért meg külön pacsi. 😀 Köszi, hogy olvashattam. 😀

    • Hát én meg annak örülök, hogy te örülsz 😀 Ez ilyen elmélkedős fajta lett, ilyen is kell néha, de én szerettem belekukkantani Adelaide gondolataiba 🙂 A végéről meg… ki tudja mit hoz a jövő 😀
      A vendégszereplők már alap, köszi, hogy kölcsönadtad Tomyt is ^^ Neked meg pacsi a címötletért!