Megjegyzés: Ez a kiegészítő részlet valójában egy kimaradt jelenet. Eredetileg a 2. évad 3. részébe terveztem, de valahogy nem illett sehova. Viszont úgy gondoltam, szívesen megosztanám ezt is Veletek. Hiszen ebből tudhatjátok meg, hogy milyen is volt Aimes és Liya viszonya,valamint hogy Aimes miként is tudta meg, hogy Liya nem igazán vonzódik hozzá, sem a többi férfihez. 🙂

*

Aimes fáradtan üldögélt a faház nappalijában az egyik ütött-kopott kanapén. Az egész délelőttöt odakint töltötte Jamal társaságában, hátha találnak valami vacsorának valót. Nehezen szokott hozzá az ottani körülményekhez, és a régi életéhez képest minden olyan más volt. Kár lett volna tagadni, de minden csak sokkal rosszabb volt. A régi élete enyhén szólva is túl kényelmes volt, hiszen sosem volt igazán gondja semmire. Furcsának tűnt, hogy vadászni jár egy erdőbe, és hazudott volna, ha azt állítja, élvezi a dolgot. De hogy magával a vadászattal vagy sokkal inkább Jamallal, mint társával volt problémája, azt már nem tudta megállapítani. Bár az tény volt, hogy a fekete férfi társasága, nem sokat segített a helyzetén. Hiszen Jamal előszeretettel osztotta ki, vagy szólt be neki a legapróbb dolgok miatt, és bár kezdetben még idegesítette a dolog, egy idő után már csak fárasztotta az állandó civódás.

Fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, aztán felpattant a kanapéról, és az egyik szoba felé vette az irányt. Szüksége volt egy kis pihenésre végre.

Gondolataiba merülve nyitott be a szoba ajtaján, majd ahogy felpillantott, egy félmeztelen Liyára esett a tekintete. Aimes tágra nyílt, döbbent tekintettel bámult a lányra néhány, szinte már órának tűnő másodpercig, majd ahogy feleszmélt, azonnal elkapta róla tekintetét. Aztán egy hirtelen mozdulattal elfordult, és kiindult volna a szobába, de egy jól irányzott mozdulattal lefejelte az ajtófélfát. Liya hangosan felkacagott a jelenetet nézve, majd belebújt az addig kezében szorongatott pólójába, és közelebb lépett az orrát fájlaló férfihez.

– Szép volt – ütötte vállon, majd kisétált a szobából, Aimes pedig követte.

– Bocsi, én… Nem tudtam, hogy bent vagy. Ne haragudj – szabadkozott a férfi, de Liya csak felvonta a vállát.

– Biztos láttál már ilyet.

– Jó, csak… Biztos nem velem akartad megosztani a… dolgaid – hebegte Aimes, mire Liya újra elnevette magát, ahogy a férfi zavart ábrázatára pillantott.

– Hát ezt jól látod – kacsintott rá Liya. – De amúgy nyugi, mert úgysem bukok rád, szóval nincs gáz.

– Köszi? – húzta össze a szemét Aimes, ahogy lehuppant a kanapéra.

Nem mintha ő maga akart volna bármit is a lánytól, de ilyen nyíltan még sosem hozták a tudtára, hogy még akkor se lenne esélye, ha más körülmények között esetleg akarná.

– Magadra ne vedd – zuhant le aztán mellé Liya, aki még mindig nem bírta letörölni az arcára kiülő, széles vigyort.  – Csak tudod, van ez a dolgod. Ami engem nem nagyon vonz. Tudod… Ott a lábad között.

Aimes értetlenül pillantott a lányra, majd amikor megértette, mire is utal, egy félhangos ’Óh’ hagyta el a száját.

– Ja – bólintott aztán Liya, még mindig a férfi arcát nézve. – A lányokra bukok. Miért, érdekeltelek volna?

– Mi? Nem! Dehogy… – ellenkezett Aimes, Liya pedig közelebb hajolt hozzá.

– Csak mert jó hosszan néztél – simított végig lassan a férfi felsőtestén, majd beharapta az alsó ajkát. Érezte az ujjai alatt, ahogy Aimes izmai megfeszülnek.

– Mit csinálsz? – pislogott a férfi zavartan, mire Liya még közelebb húzódott hozzá.

– Minek látszik?

– Azt hittem, nem vagyok az eseted – szólt értetlenül Aimes.

– Hát nem is – vigyorodott el végül a lány, majd visszazökkent a helyére. – De tudod, túl gyorsan zavarba lehet hozni, és ez egyrészt röhejes, másrészt meg rohadtul szórakoztató.

Aimes megkönnyebbülten sóhajtott egyet, amikor rájött, a lány csak játszott vele, mire Liya csípőre vágta a kezét.

– Ó, ugyan már, most mit tagadod, hogy benne lennél? Láttam, hogy mellesleg vagy egy percig bámultál.

– Az nem volt egy perc – rázta meg a fejét a férfi.

– Hát annak tűnt, és higgy nekem, mert kettőnk közül én voltam meztelen, úgyhogy te meg valószínűleg nem az időre figyeltél – mutatott rá Liya egy széles vigyor kíséretében, majd kitárta a karját. – De nem baj, ha tetszem, én is tetszem magamnak – tette hozzá, aztán kibuggyant belőle a nevetés.

Aimes értetlen mosollyal az arcán szemlélte a lány nevető arcát. Az összes ott lakó közül ő volt az egyetlen, aki ilyen felszabadultan tudott nevetni, és valahol csodálta őt emiatt. Hogy minden szörnyűség ellenére, még képes meglátni az örömöt.

– Hát ti? – lépett aztán a házba Albine, és érdeklődve vette szemügyre a kanapén üldögélő párost.

– Csak ismerkedünk – villantott Liya egy mosolyt Aimesre, majd megpaskolta a férfi térdét, mielőtt felpattant volna a helyéről, aztán az ajtóhoz lépett. Még egyszer Aimesre pillantott, de ő már Albine-t nézte, egy halvány mosollyal az arcán. – Látod, hogy megint bámulsz valamit, Mr. Aznemvoltegyperc?

– De nem volt annyi – vágta rá Aimes, és Liya újra elnevette magát.

– Tudom, csak jó érzés bosszantani – felelte, majd gyorsan csókot dobott a férfi felé, aztán maga mögött hagyta a faházat.

Vissza az adatlapra