Üldözöttek hazája kiegészítő részlet #8

Megjegyzés: Azt hiszem, Albine puskájának eredetére nem utaltam a történetben, de a fejemben mindig is élt egy pontos kép erről. Úgyhogy arra gondoltam, érdemes lenne ezt megosztani Veletek, hiszen hátha akad olyasvalaki, akit esetleg érdekelne ez a kis háttérinformáció, ami igazából az én szívemnek igencsak kedves mozzanat. 🙂

*

Éjszaka volt. Amolyan tipikus, ősz eleji éjjel, amikor a hőmérséklet épp annyira esett vissza, hogy Albine karján a libabőr csak nehezen akarjon szűnni. Aggódva a húga felé pillantott, de az egy takaró alatt feküdt, lehunyt szemmel, nyugodt álomba szenderülve. Mit meg nem adott volna azért, hogy valami meleg helyen tölthessék az éjszakát. Vagy legalább valami fedett helyen, gondolta, ahogy a sötét égboltra pillantott. Súlyos, fekete felhők úsztak tova a magasban.

Sosem szerette az esőt, amióta pedig kénytelenek voltak egy erdőben bujkálva élni, egész egyszerűen az egyik legnagyobb ellenségének látta a vihart, tartott az bármeddig is. Magában azért fohászkodott, hogy legalább ezt az éjszakát vészeljék át, aztán ha felkel a Nap, majd keresnek egy biztonságosabbnak tűnő helyet. Liya szerint – aki előszeretettel lépett le időről-időre, hogy csöndes magányában feltérképezze a környéküket – volt a közelben egy kis falu, ahonnan beszerezhetnének néhány dolgot. Talán elcsenhetnének pár plusz takarót is, jutott eszébe, de azzal a gondolattal még csak el sem játszott, hogy akár ott is meghúzhatnák magukat néhány napig. Amilyen híreket megtudtak a fekete lányon keresztül az elszökött embereket kereső katonákról, nem merte kockáztatni, hogy rájuk bukkanjanak. Így hát maradt a reménykedés.

– Nem akarsz aludni? – lépett hozzá Jamal halkan, aki aznap éjjel már legalább kétszer körbejárta a táborhelyüket, hogy biztonságban vannak-e. Mindig így csinálták. Három órás váltásban őrködtek ő, Jamal és Liya, mert féltek attól, hogy mi történne, ha akár egy percre is óvatlanok lennének. Bár Albine így is csak néhány órára volt képes elaludni. Végül nem felelt, csak megrázta a fejét. Most sem volt álmos. – Tudod, én is tudok ám figyelni rájuk – magyarázta a fiú Nova felé biccentve, miközben leült a kidőlt fatörzsre, amin Albine is gubbasztott.

– Tudom – bólintott, de nem nézett a mellette ülőre. Sejtette, milyen szemmel néz rá Jamal. Az elmúlt hónapokban nem egyszer találkozott már azzal a tekintettel, és sosem tetszett neki. Mindig az sütött belőle, hogy a fiú pontosan tisztában van vele, hogy Albine leginkább saját magában bízik, ha a családjáról van szó. – Csak féltem őket.

– Ők meg téged féltenek – jegyezte meg nagy komolyan Jamal, és Albine akaratlanul is rápillantott. – Az apád mondta anyámnak – magyarázta a fiú. – Ha együtt akarunk maradni, akkor meg kell tanulnunk bízni egymásban.

– Ezt is az apám mondta?

– Nem, ezt én mondom – hangzott a felelet.

– Én bízom benned.

– Hát akkor?

– Magamban nem bízom – vallotta be csendesen Albine, és ő maga is csak akkor döbbent rá, hogy mindez mégis mennyire igaz. Attól félt, sőt tudta is, hogy túl gyenge és védtelen ahhoz, hogy akár még ébren is vigyázzon a szeretteire. Nemhogy, még ha elaludna. Mert ott volt, mindentől elzárva, egy veszélyes erdő közepén, fegyvertelenül és fázva, és csak arra tudott gondolni, hogy nincs semmi, de egyáltalán semmi a szánalmasnak érzett életében, amiből akár egy picit is erőt meríthetne.

Jamal gondolkodva nézte Albine arcát. Nem mindig tudott kiigazodni a lányon. Néha vad volt és féktelen, mint aki képes lenne akár egyetlen pillantással lefegyverezni egy katonát, néha pedig szelíd és szomorú. Pontosan olyan volt akkor éjjel is.

Őt magát is gyötörték hasonló gondolatok. Mert mi van akkor, ha a próbálkozásaik egyszerűen kevésnek bizonyulnak? Ha ők maguk, nem lesznek elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat, és túléljék azt, ami még rájuk vár? Megszorította a nadrágjába csúsztatott kését. A markolat tökéletesen illeszkedett a kezébe, és ahogy ujjai rákulcsolódtak a finomra faragott fára, némileg megnyugodott. Albine azonban csak a kezét tördelte. Neki nem volt mibe kapaszkodnia.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattant. Csöndes léptekkel szelte át a táborhelyükként szolgáló kis tisztást, majd a táskája mellől felemelte az apja puskáját. Az még a háború előtt adta neki azzal a felszólítással, hogy az élete árán is védelmezze az anyját és a húgát, amíg ő maga és Jamal bátyja, Malik, a fronton harcolnak. De valahogy sosem érezte úgy, hogy nála biztos kezekben lenne az a fegyver. Az túl erőszakos volt számára. Túl vad. Túl végleges. Ugyanakkor pontosan tudta, ki meríthetne erőt, magabiztosságot és bátorságot belőle. Mikor visszasétált Albine-hoz, szótlanul nyújtotta felé a puskát.

Albine értetlenül meredt hol a felé nyújtott fegyverre, hol Jamal arcára, aki előbb elszántan nézett le rá, majd barátságosan elmosolyodott.

– Neked adom – mondta, de Albine szinte azonnal megrázta a fejét.

– Ez az apád puskája, és neked adta.

– De nekem nem kell – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a fiú, és továbbra is kitartóan Albine felé tartotta a puskát. – Szeretném, ha a tiéd lenne, és hidd el, az apám is örülne, ha tudná, hogy olyasvalakinél van, aki méltó hozzá.

– Akkor pláne ne add nekem – ellenkezett, de szíve mélyén, örült volna, ha az ő birtokába kerülhetne.

– Én nem vagyok képes tovább hordani, érted? Olyasmit jelent, amire én nem állok készen, és soha nem is fogok. Kérlek, fogadd el és vigyázz rá ezentúl helyettem!

Albine még nézte néhány csöndes pillanatig Jamal arcát, majd halk köszönömöt motyogva, óvatosan elvette tőle a puskát, ami attól a perctől kezdve, már hozzá tartozott.

Vissza az adatlapra