Üldözöttek karácsonya

*

– Kérlek, Albine, kééérlek – loholt nővére nyomában Nova már percek óta, ami igencsak bosszantotta Albine-t. December eleje volt, és a fiatalabb Ashmore lány a fejébe vette, hogy idén márpedig karácsonyozni fognak. Az egyetlen gátló tényező Albine volt, aki úgy érezte, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy jönnek az ünnepek.

– Nem tudom, hogy nekünk mégis mi ünnepelni valónk lenne – vetette oda halkan, de Nova nem tágított.

– Az, hogy együtt vagyunk, ez nem elég indok?

Albine legszívesebben rávágta volna, hogy az elmúlt öt év folyamán is ugyanúgy együtt voltak, húga mégse tartotta fontosnak, hogy ünnepeljenek. A szökésük óta sok minden megváltozott, és felesleges lett volna úgy tenni, mintha olyan egyszerű és nyugodt életet élnének, ahol gondtalanul karácsonyozhatnak. Olyan sok minden volt, amit a húga nem értett még.

– Kérlek, Albine, csak egyetlen este…

– Nem lehet – felelte csöndesen, mire Nova arca elszomorodott. – Sajnálom.

Albine tisztán emlékezett még a gyerekkori karácsonyaikra. Húga születése előttről csak egyetlen emléket őrzött, egy nagyon régi karácsony emlékét. Amikor az édesanyja még élt, az mindent megtett, hogy olyan ünnepet varázsolhasson, amire lánya örökké emlékezni fog. Halvány mosoly kúszott Albine arcára, ahogy rádöbbent, édesanyja határozottan elérte ezt a célját, aztán gyorsan rendezte a vonásait.

Miután az édesanyja sajnálatos módon meghalt, az apjával legalább két évig nem is ünnepelték a karácsonyt. Nova pedig olyan kicsi volt még, hogy fel sem fogta, mit is jelent ez az ünnep. A harmadik születésnapját követő karácsonykor azonban, apja úgy döntött, hogy épp itt az ideje újrakezdeni a hagyományokat. Vettek egy kis fát, feldíszítették a házat, és Szenteste együtt énekeltek a fa mellett.

Nova hiába gondolta azt, hogy egyedül Albine makacssága gátolja őket az ünneplésben. Albine szeretett volna ünnepelni, sőt. Azt szerette volna, hogy olyan varázslatos legyen ez az időszak, mint a gyerekkorukban. Nem akart ő rosszat a húgának. De félt attól, hogy olyan hitbe ringatja magát, ami aztán úgysem válik valóra.

Aztán ahogy az évek teltek, és lassan minden megváltozott az életükben, Albine úgy érezte, többé hiába próbálkoznának édesanyja szellemének feltámasztásával, valószínűleg minden próbálkozásuk hasztalan lenne.

Ahogy teltek múltak a hetek, Nova továbbra is bőszen győzködte a nővérét, de Albine hajthatatlan volt.

– Szerintem nem kéne tovább erőltetned – javasolta Jamal a fiatalabb Ashmore lánynak, ahogy egyik délután a faház előtt dolgoztak, miután Nova tíz perces előadást tartott arról, hogy miért szeretne ünnepelni, és hogy milyen igazságtalan is vele a világ, na meg főként nővére.

– De a karácsony…

– Igaza van Albine-nak, miért olyan fontos ez most hirtelen?

– Azért mert ez az első karácsonyunk együtt – magyarázta Nova.

– Együtt mint?

– Mint te meg én – magyarázta, mire Jamal vonásai átrendeződtek, és amolyan “hát erről fúj a szél” mosoly kúszott az arcára. – Ne örülj ennyire magadnak, mert ha a nővéremen múlik, az első közös karácsonyunknak lőttek.

Azzal Nova becsörtetett a házba. Jamal értetlenül bámult utána, és lemondóan megrázta a fejét, aztán a lány után indult. Már el is felejtette, milyen nehéz néha a nőkkel.

Novát az egyik szobában találta meg. Hátát a falnak vetve ült az egyik matracon, szemében könnyek csillogtak, és arckifejezéséből ítélve, nem igazán volt beszélgetős hangulatban.

– Tudom, hogy ez fontos neked – kezdte Jamal, ahogy letelepedett mellé. – De vannak dolgok, amik nekünk sokkal nehezebbek, mint másnak.

– Tudom jól. Biztos egy hisztis kislánynak tűnök, csak azt hittem, hogy legalább ennyi járhat nekünk. Hogy legalább ez megmaradt a régi életünkből.

Jamal pontosan értette, mit érezhet most a lány. Neki is hiányoztak a régi családi ünnepek, hiszen évek teltek el, amióta utoljára karácsonyoztak.

– Tudod, az apám egyszer azt mondta, hogy a karácsonyt nem idekint kell megélni. Hanem idebent – mutatott a szívére. – Tudom, ez valami irtó ciki, hogy ezzel a nyálas szöveggel jövök, de azt hiszem, igaza volt.

– Lehet – mosolyodott el Nova, miközben Jamal karja közé bújt.

– Amúgy meg, azt hittem, hogy neked velem minden nap karácsony – viccelődött a férfi, de Nova csak a plafonra emelte a szemét.

– Nem vagy vicces.

– De, te is tudod, hogy az vagyok – felelte Jamal, majd egy csókot nyomott az ölében pihenő Nova feje búbjára.

*

A karácsony közeledtével lassan minden visszatért a normális kerékvágásba. Mindenki a saját feladatával törődött, és igyekeztek megbirkózni a leeső hóval is. Nova sem erőltette már a közös ünneplést, és úgy tűnt, ezzel mindenki teljesen meg volt elégedve.

Huszonnegyedikén este Nova és Jamal épp tüzelőfa keresésből ért vissza a faházat rejtő kis tisztásra, amikor észrevették, hogy tompa fény szűrődik ki az ablakon. Értetlenül pillantottak egymásra, majd a házhoz siettek, és benyitottak.

Odabent számtalan gyertya égett, és asztal helyén pedig egy fahasábokból álló karácsonyfa állt, ami telis tele volt aranylóan égő gyertyákkal. Nova tátott szájjal nézte az ünnepi díszbe öltözött faházat, de nem volt képes betelni a látvánnyal.

– Nem egészen olyan, mint régen, de talán megteszi – szólalt meg Albine a húga mellé lépve.

– Nem, tényleg nem – motyogta Nova. – Ez még annál is sokkal jobb.

Nova szorosan magához ölelte nővérét, és halk köszönömöt suttogott a fülébe. Sosem hitte volna, hogy tényleg valóra válhat az álma, pedig a Jamallal történt beszélgetés óta már véglegesen lemondott róla.

Olyan mérhetetlen boldogság áradt szét benne, amire már nagyon régóta nem volt példa. Nem a feldíszített ház miatt. Nem is azért, mert mégis karácsonyozhattak. Sokkal inkább azért, mert rádöbbent, hogy még ott, a legszörnyűbb helyzetben is képesek örömre lelni.

– Honnan van egyáltalán ennyi gyertyánk? – zökkentette ki merengéséből aztán Jamal értetlen hangja, aki azóta is újra és újra körbenézett a házban. A szobába lépő fiatal fiútól pedig azonnal megkapta a kérdésére a választ.

– Én hoztam – húzta ki magát Cormac büszkén, széles mosollyal az arcán, közelebb sétálva a fekete férfihez.

– Még mindig te vagy a legügyesebb kis csempész, akit ismerek.

– Zsebtolvaj – helyesbített Albine, de Jamal csak leintette, aztán pacsizott egyet a fiúval.

Az ünnepi hangulat lassan mindenkire átragadt, és miután elfogyasztották az egyik vadászatból származó kövér nyulat is, a hangulat csak még nagyobb magasságokba csapott.

Albine vetett még egy halvány mosolyt a szeretteire, majd kifordult az ajtón, és óvatosan behajtotta azt maga után.

A kinti fagy néhány perc alatt pirosra csípte az arcát, és lehelete hófehér fellegként szállt tovább a levegőben, de valahogy egyáltalán nem érzékelte a hideget. Hagyta, hogy arcára hulljon a hó, és közben az édesanyjára gondolt. Igyekezett olyan széppé tenni húga számára ezt az estét, mintha egyike lenne azoknak, az édesanyjával töltött karácsonyoknak, amiket sajnos Nova sosem élhetett át.

Nem sokkal később, újra kinyílt a ház ajtaja, és Jamal csatlakozott hozzá a hóesésbe. Dideregve lépett Albine mellé.

– Szörnyen hideg van, te nem fázol? – kérdezte vacogva, de a lány csak szótlanul megrázta a fejét. – Nagyon szép lett a ház. Miért döntöttél mégis így?

– Az anyám emléke miatt, azt hiszem. Akartam belőle adni valamit Novának.

– Szerintem a legszebb ajándékot kapta – felelte Jamal, ahogy átállt egyik lábáról a másikra. – Na jó, én bemegyek, mert idefagyok. De tudod, valamit nem értek – fordult még hozzá Jamal elgondolkodva, mielőtt visszasietett volna a házba. – Tényleg Cormac hozta a gyertyákat? – Albine csak egy lassú bólintással felelt. – Érdekes. Mert őt legutoljára egy hónapja küldted a városba.

– Meglehet – Albine egy mosollyal nyugtázta a férfi szavait. – Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt, Albine!

Néhány perc múlva Albine is csatlakozott a szeretteihez, és már csak vidám beszélgetés és néha fel-felcsendülő nevetés hangjai szűrődtek ki a faház ajtaján. Már csak azt remélték, hogy mindenkinek olyan szép lesz a karácsonyuk, akárcsak az övék.

Vége