1. rész – Idegen a sötétben

Sötét éjszaka volt. A csillagos eget fekete, nehéz felhők takarták el, így a hold fénye sem tudott utat törni magának. Az egyetlen fényt egy kis tűzrakás adta, amelyet a dús növényzettől alig lehetett észrevenni. A tűz mellett egy férfi és egy fiatal nő ült, percek óta szótlanul. Mindkettejük fejében a legszörnyűbb dolgok jártak, és mintha csak attól féltek volna, ha kimondják őket, valósággá válnak.

– Liyára gondolsz? – kérdezte végül a fiatal nő halkan, megtörve a köztük lévő hosszú csöndet, miközben maga elé meredve bámulta a tüzet.  Egy másodpercre sem pillantott a mellette ülő férfire. De az nem felelt, csak ült szótlanul, gondolataiban merengve. – Jamal?

– Állandóan – felelte végül komoran.

Albine hosszú idő után először nézett a mellette ülőre. Jamal arcán ugyanaz az arckifejezés ült, ami mindig, ha kettesben voltak. Félelem, aggódás és harag keveréke, amelyet ügyesen leplezett mások előtt. Egyedül ő tudta, hogy mit érez valójában a férfi.

– Biztos vagyok benne, hogy Liya jól van – mondta aztán Albine, miközben letépett egy fűszálat maga mellől, majd behajította a tűzbe.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

– Mert ismerem a húgodat – felelte egyszerűen a lány. – Jól bánik a fegyverekkel, remek felderítő, és sosem hagyná, hogy elkapják. Ráadásul – folytatta Albine – Matthias vele van. Ki mellett lenne nagyobb biztonságban?

– Mellettem – vágta rá Jamal. – Nem lett volna szabad elengednem. Vagy legalább… Legalább velük kellett volna mennem.

– Tényleg? – pillantott újra Albine Jamal felé. – Remek ötlet. És mit gondolsz, ki segítene, hogy a tábort biztonságban tartsuk? Nova? Vagy talán az anyád?

– Albine, majdnem három hete mentek el – csattant fel Jamal. – Mégis mikor kezdjek aggódni?

– Három hét még nem olyan sok idő – mondta a lány. – Lassan kell haladniuk és csendben. Nem hívhatják fel magukra a figyelmet. Amíg nem jön olyan hír a fővárosból, ami…

– A fővárosból? – szakította félbe Jamal a lányt, miközben arcára félelem ült ki. – De hát nem is arra indultak.

– A főváros akkor is tudná – vonta fel a vállait a lány. – Azok mindenről tudnak, ami történik. Kivéve rólunk, természetesen – tette hozzá.

– Ha mégis megtudnák, hogy hol bujkálunk, hát csak jöjjenek. Nem adom meg magam harc nélkül – mondta Jamal elszántan.

– Ha megtudnák, hol bujkálunk, gondolkodás nélkül hátba lőnének egy bokorból, Mal és még csak azt sem vennéd észre, hogy egyáltalán itt vannak.

Albine halk, de erős szavai után csend telepedett közéjük. Régóta éltek már odakint. Távol a világtól, elzárva azoktól, akik csak fájdalmat okozni képesek. Albine és Jamal sok mindenben hasonlítottak egymásra. Dühösek voltak és féltek, mikor először találkoztak. Évekkel később pedig bátrakká és elszántakká váltak, akik bármire képesek voltak, hogy megvédjék a szeretteiket. Egy dologban mégis különböztek. Albine sosem becsülte le a főváros katonáit.

– És te ettől nem félsz? – kérdezte aztán a férfi.

– Nem, nem igazán – rázta meg a fejét elgondolkodva Albine, majd Jamalra emelte a tekintetét. – Ha idetalálnának, és meglátnának, előbb a fővárosba vinnének. Aztán megkínoznának, megölnének, és közszemlére tennék a testemet a főtéren… Rám ez várna.

Albine szavai fájóan igazak voltak. Ezt mind a ketten tudták.

– Rhydian miatt? – kérdezte végül Jamal halkan, mire a lány lehunyta a szemeit.

– Rhydian miatt.

Albine-nak fájt ezt kimondania. Rég volt, hogy utoljára hallotta volna ezt a nevet. A nevet, amely örökre összefonódott a sorsával. A nevet, amely csendesen kínozta, ha rágondolt, és amely meghatározta a jövőjét. Ám hiába akarta elfelejteni a név tulajdonosát, tudta, hogy soha többé nem élhet anélkül, hogy ne szakítana fel benne sebeket minden egyes nap, amikor eszébe jutott a múlt.

– Vissza kéne mennünk!

Jamal bólintott, majd felkelt és eltaposta a tüzet. A lány a hátára akasztotta a puskáját, kését pedig az övébe csúsztatta.

Csendesen haladtak a fák között, a legapróbb mozdulatukra is ügyelve. Nem hagyhattak nyomot. Évek óta éltek már az erdőben, és akaratlanul is hozzászoktak az óvatossághoz. Tudták, hogy akármikor felderítőcsapatra bukkanhatnak, így sokszor szándékosan álnyomokat hagytak, amelyek másfelé terelték a keresőiket.

Legalább tíz perce mehettek már szótlanul, amikor az erdő sötét és nyugodt csendjét egy kiáltás törte meg. Azonnal megtorpantak, és a hang felé fordultak.

– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte halkan Jamal, miközben a sötétbe burkolózó fákat kémlelte.

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Albine, majd a mellette állóra pillantott. – Lehet egy másik menekült csoport?

– Kétlem, mert az egyik felderítő útvonal közelében járunk. Egy menekült csoport sem olyan hülye, hogy erre csapjon zajt.

– Utánanézzünk? – tette fel a kérdést a lány, majd miután Jamal pár pillanatig latolgatta a lehetőségeiket, csak egy bólintással válaszolt. Tudta, hogy utána kell járniuk. Máshogy nem lesznek képesek megnyugodni.

Óvatos léptekkel haladtak a hang irányába, majd az ösvényhez közeledve egy hatalmas bokor mögött álltak meg. A bokor mögött senki nem láthatta meg őket, ám ők belátták az ösvényt.

Egy alak feküdt nem messze tőlük a földön mozdulatlanul. Albine és Jamal a test körüli területet kémlelte. A fákat, bokrokat. A sötétséget, attól félve, hogy valaki les rájuk.

– Mi van, ha csapda? – suttogta a férfi.

– Csapda nélkül is túl könnyű célpontok vagyunk – felelte Albine, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a fákról. – Szerinted halott?

Jamal csak nézte a földön fekvő idegent, aztán halkan megszólalt.

– Akár az, akár nem, nem a mi gondunk.

Albine tudta, hogy a férfinak igaza van. Ha csapda, akkor olyan gyorsan el kell tűnniük onnan, amilyen gyorsan tudnak. Ha pedig nem, már úgysem segíthetnek rajta. Valószínűleg úgyis meghalt, és már semmit sem tehetnek.

– Húzzunk innen, mielőtt meglátnak – szólt végül a lány, mire Jamal csak egy apró bólintással felelt.

Óvatosan elfordultak az ösvénytől, és amilyen halkan csak tudtak, visszaindultak. Ám mielőtt teljesen maguk mögött hagyták volna a kis erdei utat, egy halk, rekedtes hang ütötte meg a fülüket.

– Tob…

Albine hirtelen megtorpant, és visszapillantott az úton fekvő idegenre. Fülelt, hátha újra meghallja a hangot, de semmi nem történt. Aztán a szél újra egy gyenge hangot fújt feléjük.

– Tob…

– Albine, nem a mi gondunk – szólalt meg Jamal, miközben ő is visszafordult, majd a lányra nézett. – Itt hagyták meghalni, nyilván volt okuk rá. Menjünk!

– Mint ahogy arra is volt okuk, ami az apáddal és a bátyáddal történt?

Jamal keze ökölbe szorult a lány szavaitól, majd elnézett az ösvény irányába.

– De ha kinyírnak miatta, visszajövök és én ölöm meg – mondta végül a férfi, majd elindult az ösvény felé, Albine pedig halkan követte őt.

 A fák árnyékában közelítették meg az úton fekvő embert. Ahogy egyre közelebb értek hozzá, Albine egy férfi vonásait fedezte fel rajta. Fiatal volt, sötét hajú, arcát pedig csúnya sebek torzították el. A halántékánál vér csordogált a földre.

Jamal kilépett a fák közül, majd amilyen gyorsan csak tudott az idegenhez lépett. Leguggolt, majd benyúlt a férfi térde és a háta alá, aztán egyetlen határozott mozdulattal felemelte. Izmai megfeszültek a nehéz test súlyától. A fák közé cipelte, aztán szótlanul elindult. Csak sietett a fák között, karjában a férfival, miközben Albine kivont fegyverrel követte őt.

***

– Diyana! – kiáltotta Albine, miután beértek a táborukat nyújtó faházba. Az egyik ajtó mögül egy ötvenes éveiben járó, sötét bőrű nő pillantott ki, majd amikor meglátta az érkezőket, értetlenül lépett hozzájuk.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte, miközben az ujjaival az idegen férfi pulzusát kutatta.

– Az erdőben találtuk – felelte Jamal, miközben lefektette a férfit a kopott kanapéra. – Azt hittük, halott, aztán motyogni kezdett.

A faház ajtaja újra kinyílt, és egy ősz férfi, egy fiatal lány és egy fiú lépett be.

– Mi történt? – kérdezte a férfi, amikor meglátta a kanapén fekvő idegent.

– A lányod és a fiam hozta, az erdőben találták – felelte Diyana az érkező Kieranra pillantva. – Cormac, hozz, kérlek vizet, Nova, te pedig az elsősegélykészletet – fordult aztán az újonnan érkezőkhöz a nő.

– Na? Mi van vele? – kérdezte aztán Jamal az anyjától.

– Valószínűleg jól helybenhagyták szerencsétlent – felelte Diyana, ahogy a férfi testét vizsgálta. – Tele van a teste és főleg az arca zúzódásokkal, de egyik sem tűnik komolynak. De a feje elég csúnyán megsérült. Elég nagy ütés érhette, nem kizárt, hogy agyrázkódása van. Be kellene vinni az egyik matracra.

Jamal azonnal az anyja mellett termett, felemelte a kanapéról az idegent, és bevitte az egyik szobába. Diyana pedig Nova segítségével elkezdte kitisztítani a férfi sebeit.

– Mi történt, lányom? – kérdezte aztán Kieran az eddig fel mellé húzódó Albine-tól.

– Már indultunk volna vissza, amikor kiáltást hallottunk. Megnéztük mi volt az, és őt találtuk – felelte Albine, majd az asztalhoz sétált, és leült. – Van valami vacsora?

– Mindjárt hozom – bólintott Kieran. – Jamal? Te is ennél? – kérdezte a férfitól, mire az bólintott, és leült az asztal mellé.

– Látom, te is épségben visszaértél, Cormac – mondta Jamal, a fiatal fiúra nézve, aki elvigyorodott.

– Kételkedtél valaha? – kérdezte, miközben lehuppant Albine-ékkal szemben egy székre. – A jó hír, hogy úgy tűnik, eddig senki nem fogta el Liyát és Matthiast. A rossz hír pedig, hogy ezen az infón kívül semmi mást nem tudtam meg.

– Nem baj, kishaver, így is sokat teszel értünk. Belógni ide-oda nem könnyű feladat. Nem ismerek nálad ügyesebb kis csempészt – felelte Jamal.

– Zsebtolvaj – szólalt meg halkan Albine Jamalra pillantva. – Cormac nem csempész, hanem zsebtolvaj.

– Albine… – kezdte volna a fiatal fiú, mire a lány csendre intette.

– Ha egyszer elkapnak, és hidd el, el fognak, akkor nem csempészésért fognak bíróság elé vinni, aztán a frontra küldeni. Hanem gondolkodás nélkül levágják a kezedet lopásért.

– Mi a franc bajod van? – vágott közbe Jamal.

– Szerinted mit szólna Matthias, ha tudná, hogy megint ellógtál? – kérdezte Albine Cormactől, figyelmen kívül hagyva barátja szavait, miközben közelebb hajolt a fiatal fiúhoz.

– Matthias nincs itt – felelte a fiú halkan.

– Igaz – bólintott Albine. – De mi lenne, ha mire visszaér, még életben lennél?

– Albine, fejezd be! – csattant fel Jamal.

– Amíg Matthias nincs itt, Cormac teljes mértékben az én felelősségem – mondta halkan a lány, majd újra a fiúra pillantott. – Légy jó fiú, és ne ölesd meg magad!

***

A másnapot Albine az erdőben töltötte, és vadászott. Valójában csak egyedül akart lenni. Kizárni a külvilágot, és nem gondolni azokra, akik a táborban vannak. De a máskor oly nyugtató vadászat csak még inkább idegesítette. A csöndben nem volt képes másra figyelni, csak a saját gondolataira, amik minduntalan az idegen férfi körül jártak.

Albine mindig erősnek mutatta magát. Habár együtt hoztak döntéseket, Albine amolyan vezetővé vált Matthias és Jamal mellett az évek alatt. És miközben erős vezető volt, a felszín alatt rettegett, hogy egy napon egy rosszul meghozott döntés miatt minden elromlik majd.

A sikertelen vadászat után Albine a faház felé vette az irányt. Tudta, hogy feleslegesen keringene tovább a környéken, hiszen a szíve hangos kalapálásától valószínűleg minden állat mérföldekre menekült.

– Hol van az apád? – lépett Jamal a kopott kanapén üldögélő Novához, miközben tekintetével a nyitott ajtókon keresztül nézelődött, az említett után kutatva.

– Valószínűleg hátul, a kertben az anyáddal és Cormackel – felelte a fiatal lány az előtte álló férfira pillantva.

– Remek – mondta Jamal, majd lehuppant a lány mellé, és egyetlen mozdulattal közelebb húzta magához. – Imádom, amikor csak ketten vagyunk a házban – suttogta Nova fülébe, majd maga felé fordította a lány arcát, és megcsókolta. De a következő pillanatban Nova eltolta magától.

– Elfelejtetted az idegent a másik szobában.

A lány szavaira Jamal szája gúnyos mosolyra húzódott.

– Hát persze…

– Sajnálom – mosolyodott el a lány, majd Jamal ölébe húzódott. – Olyan jó lenne, ha nem kéne titkolóznunk.

– Feleslegesen titkolózunk, úgyis mindenki tudja – felelte a férfi.

– Persze, hogy mindenki tudja, mikor nem tudsz vigyázni a kezeiddel – nevetett fel Nova.

– Eddig sosem mondtad, hogy zavarnak a kezeim – felelte a férfi vigyorogva, miközben az ölében ülő lány hajával kezdett játszani, majd eldöntötte a kanapén. Szórakozásuknak az vetett véget, amikor a hátuk mögött valaki megköszörülte a torkát. Ijedten pattantak fel a kanapéról, és fordultak az ajtó felé.

A faház nyitott ajtajában a sikertelen vadászatból visszatért Albine állt.

– Zavarok? – kérdezte, miközben húgáról a legjobb barátjára pillantott. A beálló kínos csöndben csak a falióra kattogását lehetett hallani.

– Szólok apáéknak, hogy visszajöttél – motyogta aztán a fiatalabb lány, majd egy utolsó pillantást vetve a férfira, kisétált Albine mellett az ajtón.

– Ő a húgom, Mal – szólalt meg a lány beljebb lépve a házba, miután Nova bezárta maga után az ajtót.– Megtennéd, hogy békén hagyod?

– Hát én próbálom, de…

– Még csak tizennyolc éves, nem hiányzik, hogy összetörjék a szívét – vágott közbe a lány.

– Sosem tennék olyat – mondta halkan Jamal, mire Albine kétkedve megrázta a fejét.

Nem értette a legjobb barátja és a húga közti kapcsolatot. Nem értette, mit látnak egymásban. Kezdve a köztük lévő hat évvel, amit Albine nem tudott hova tenni. Az ő szemében Nova az a kislány volt, aki a szökésük estéjén zokogva sietett mellette az erdőben, miközben görcsösen kapaszkodott Albine karjába. Akkor még csak tizenkét éves volt. Akinek védelemre, ételre és otthonra lett volna szüksége. Ehelyett menekülés, éhezés és egy hatalmas erdő jutott neki. Albine számára húga ugyanaz a kislány maradt, hiába telt el azóta hat hosszú év.

– Felébredt már? – szólalt meg végül Albine a szoba felé intve, ahol az erdőben talált idegen feküdt.

– Még nem – válaszolt Jamal helyett az akkor belépő Diyana, akit Albine apja, húga és Cormac követett.

– Mennyi az esély arra, hogy életben marad? – kérdezte Jamal az anyjától, de a nő csak felvonta a vállát.

Diyana a háború kitörése előtt a főváros kórházában dolgozott ápolóként. Sok minden ráragadt az évek során, és tudásának sokszor nagy hasznát vették. De mindent ő sem tudott megoldani.

– Ha az erdőben hagytátok volna, valószínűleg már halott lenne. Így legalább próbálkozhatunk. De ha pár nap múlva sem tér magához, akkor nem tehetünk semmit. Reménykedjünk abban, hogy felébred.

***

Emeline nem foglalkozott semmi mással, csak futott. Futott, ahogy a lába bírta. A hír, amit hallott, rosszabb volt mindennél. Személyesen kellett hallania, anélkül nem tudta elfogadni. Amikor azonban a kancellár szobájának ajtajához ért, megtorpant. És ha mégis igaz?

 

Mi van, ha igaz, amit mondanak? Mi van akkor, ha Aimes, a vőlegénye nem tért vissza a felderítésből? Mi van akkor, ha Aimes már halott? Emeline szemébe könnyek gyűltek. A szívébe újra az a fájdalom költözött, amit még csak egyszer érzett életében. Ugyanazt érezte, mint amikor az édesapját vesztette el. Tudnia kell az igazat.

Emeline óvatosan nyúlt a kilincs után, de mielőtt beléphetett volna, hangokat hallott az ajtó másik oldaláról.

– Sajnálom, uram, de nem tehettem semmit. A lázadók rajtunk ütöttek, aztán minden olyan gyorsan történt. A fia pedig nem tudott elmenekülni.

 

Emeline nem bírta tovább. Lenyomta a kilincset, és belépett a szobába.

– Hát igaz? – kérdezte remegő hangon, miközben a szobában álló két férfi között jártatta a tekintetét.

Az egyik oldalon Emerson kancellár állt, Aimes apja és Emeline gyámja. Emeline sosem látta még vőlegénye apját olyan szomorúnak, mint akkor. A másik oldalon Julian Tobin. A fiatal katona, akivel Aimes együtt indult a lázadók keresésére.

– Nem – szólalt meg végül Emerson. Hangjába a szomorúság mellé elszántság és végtelen harag vegyült. – Nem úszhatják meg. Mr. Tobin, szóljon a katonáknak! Még ma el kell indulniuk. Keressék meg a lázadókat! Túrják fel az egész erdőt, ha kell és öljék meg őket…Öljék meg mindet!

2. rész – Erős és törékeny