2. rész – Erős és törékeny

– Boldogulsz, Diyana?

Albine az ajtófélfának dőlve figyelte az idegent ápoló nőt. A férfi lehunyt szemmel feküdt a matracon, és lassan lélegzett.

Már legalább három napja a táborba hozták, de még mindig eszméletlen volt. Csak feküdt ott mozdulatlanul, mintha már rég halott lenne. Az alig érezhető szívdobogása volt az egyetlen, ami reményre adott okot.

Diyana végül csak egy bólintással felelt Albine kérdésére, majd felállt a matrac mellől, és szembefordult a lánnyal.

– Elláttam a sérüléseit, de ennél többet nem tehetek – mondta Diyana. – Viszont, van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír, hogy két órával ezelőtt pár másodpercre magához tért. A rossz hír viszont, hogy megkérdeztem, ki ő, és hogy került az erdőbe, de nem tudja. A fejsérülése okozhat ideiglenes amnéziát. Elmondtam neki, hogy biztonságban van, és a sérüléseit látom el, aztán újra elájult.

– Akkor most mi lesz?

– Most? Megvárjuk, hogy felébredjen. Reméljük, utána többet megtudunk – mosolyodott a lányra a nő, majd elhagyta a szobát, Albine pedig beljebb lépett.

A férfi még mindig mozdulatlanul feküdt a matracon. Albine alaposan szemügyre vette az idegent. Fiatal volt, és a sebesüléseit leszámítva ápolt. Kizártnak tartotta, hogy egy menekülttel lenne dolguk. De ha a fővárosból is jött, hogyan került ilyen állapotban az erdőbe?

– Ki a franc vagy te? – kérdezte Albine halkan, inkább csak úgy magától, mire az idegen megmoccant.

A lány összerándult a mozdulatra és tett egy lépést az ajtó felé. A férfi lassan résnyire nyitotta a szemét, és értetlenül nézett körbe. Félelemmel teli tekintete megállapodott az előtte álló fiatal nőn, majd nyelt egyet.

– Hol vagyok? – kérdezte aztán alig hallható, rekedt hangon.

– A táborunkban – felelte Albine, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a férfiról.

– Tábor? – ismételte meg a szót a férfi, újra körbepillantva a szobában. – Hogy kerültem ide?

– Engem inkább az érdekelne, hogy kerültél az erdőbe – hagyta figyelmen kívül a férfi kérdését Albine. – Ki a fene vagy te?

Az idegen lehunyta a szemét, és elgondolkodott. A saját neve után kutatott az elméjében, de sötét ürességen kívül semmit nem talált.

– Én… Nem tudom – rázta meg végül a fejét a férfi.

Albine közelebb lépett az idegenhez, és eléguggolt. A férfi érdeklődő, ám rémült tekintettel pillantott fel rá.

– Akkor jó lesz, ha nagyon gyorsan kitalálod. Mert nem vagyunk sem túl türelmesek, sem túl kedvesek – suttogta Albine, majd felállt, és kisétált a szobából, magára hagyva a kétségbeesett férfit.

Odakint Jamalt és a húgát, Novát találta összebújva a kopott kanapén. Mikor észrevették Albine-t, elhúzódtak egymástól, és Jamal az érkezőre pillantott.

– Mi van Csipkerózsikával? – kérdezte a férfi. – Anya azt mondja, nem emlékszik semmire.

– Lehet, hogy amnéziás? – szólt Nova, mire Albine csak felvonta a vállát.

– Vagy csak nagyon hülye… Mindenesetre szólok Diyanának, hogy felébredt – mondta Albine, majd a nő keresésére indult.

Nova aggódva pillantott maga elé, mire Jamal eléguggolt, és magához húzta a lányt.

– Minden rendben lesz – mondta, majd megpuszilta a lány homlokát.

– Ezt te sem gondolod komolyan.

– Nem, tényleg nem – felelte Jamal halkan. – De nem kell aggódnod. Nem fog bántani. Senki nem bánthat téged. Mert ha megpróbálja, megölöm.

***

Albine a délutánt az erdőben töltötte. Felkereste az összes közelben elrejtett csapdát abban a reményben, hogy egy nyúl, vagy akár egy apró mókus belesétált. El akarta terelni a figyelmét a közelmúlt eseményeiről. Aggasztotta az idegen és az amnéziája, Jamal és a húga kapcsolata, Liya és Matthias felderítőútja. Mindent túl soknak érzett. Szüksége lett volna valamire vagy valakire, aki visszarántja a biztonságot nyújtó valóságba a gondolatai közül, amelyek a lehető legrosszabb lehetőségeket vázolták az elméjébe.

Miután minden csapdát átnézett, ám mindegyiket érintetlenül találta, visszaindult a tábor felé. Az apró tisztás, amelyen a faház állt, idegen szemek elől ügyesen el volt rejtve. Az erdő növényzete amúgy is túl sűrű volt, de a közeli sziklák még inkább eltakarták a tisztást, és a tisztásra vezető bejáratot.

Mire visszaért, már esteledett. A faház előtt tüzet gyújtott, majd lekuporodott a ház melletti sziklára. Éjszakánként sűrűn üldögélt a faház előtt az erdő sötétjét nézve. Sokszor megnyugvással töltötte el a tudat, hogy ha valami készülne ellenük, azt észrevenné. Talán megmenekülhetnének. Talán. Ugyanakkor azt is tudta, ha valaha rájuk találnak, mindennek vége. Ha csak egyszer valamit rosszul csinálnak, az életüknek vége. Albine évek óta rettegett attól a naptól.

– Fáradtnak tűnsz – lépett Kieran a lányához, miután észrevette az odakint fellobbanó tűz fényét. Albine felnézett az apjára. Szeme beesett volt, tekintete tele volt fájdalommal és fáradtsággal. Beteg szeme volt. – Aludhatnál egy kicsit.

– Bagoly mondja… – vágta rá a lány, mire Kieran elmosolyodott.

– Aggódsz, nem igaz? – kérdezte a férfi halkan, miközben lassú mozdulattal leült Albine mellé a sziklára.

– Ostoba lennék, ha nem aggódnék… Itt van ez a férfi, aki azt sem tudja, ki ő. De az is lehet, hogy csak hazudik. Lehet, hogy a főváros küldte, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy megöljön minket. Aztán ott van Liya és Matthias. Ki tudja, merre járnak, és nem jönne jól egy olyan hír, hogy elfogták őket. Szükségünk van rájuk, főleg most.

– Tudod, Albine, nem mindenki rossz ember. Nem feltételezhetjük mindenkiről, hogy az életünkre akar törni. Ez a férfi pedig inkább hálás lesz majd, hiszen megmentettük az életét. Nélkülünk ki tudja, mi történt volna vele.

– Már tudom, Nova honnan örökölte a naivitását – suttogta a lány, mire apja értetlenül tekintett rá. – Nem érdekes – legyintett Albine, majd az apja arcára pillantott.

Gyengének tűnt és fáradtnak. Az arcát sűrű ráncok borították. Szemében fájdalom bujkált.

– Hogy érzed magad? – kérdezte aztán halkan.

– Kicsit éhesen – felelte az idős férfi, mire Albine inkább másfelé pillantott. Aztán lehunyta a szemét.

– Nem, apa, én úgy értem, hogy érzed magad? – kérdezte újra, mire az apja elmosolyodott, majd végigsimított a lánya haján.

– Megvagyok, Albine – mondta, de a lány csak megrázta a fejét.

– A többieknek hazudhatsz, Novának én kérlek, hogy hazudj, de nekem ne!

Kieran felsóhajtott, majd belebámult a tűzbe. Fakó szemét megvilágította a tűz fénye, de ettől ugyanolyan betegnek tűnt. Ráncai pedig még mélyebbnek tűntek.

– Fáradt vagyok, lányom – szólt aztán a férfi. – És gyenge. Tudod, az új szívem sem úgy kalapál már, mint régen… De ez így van rendjén. Éltem én már eleget. A ti boldogságotok fontosabb nekem.

– Apa…

– Ne légy olyan szigorú a húgoddal, Albine! – folytatta Kieran. – Inkább örülj, hogy ebben a szörnyű világban is képes még boldognak lenni.

– Majd igyekszem – felelte a lány halkan, majd felállt és az apjára pillantott. – Bemegyek. Te maradsz még? – kérdezte, mire Kieran csak lehunyt szemmel bólintott egyet, miközben nagyot szippantott a tiszta, esti levegőből.

A faház kis társalgójában csak Diyanát és Jamalt találta, akik az asztal mellett beszélgettek. Melléjük akart telepedni, de mikor belépett, tekintete azonnal az idegen ajtajára szegeződött. Idegesen méregette, majd az asztalnál ülők felé fordult.

– Hogy van?

– Végre ébren – felelte egy halvány mosoly kíséretében Diyana, mire Albine bólintott, majd újabb kósza pillantást vetett a zárt ajtó felé.

– Beszéltetek már vele? – kérdezett újra Albine, de csak két fejrázás volt a válasz.

– Mikor utoljára bent voltam, Tobias még elég gyenge volt – szólt Diyana, mire a fiatal lány szemöldöke a magasba szaladt. – Nem hívhatjuk örökké idegennek, és úgyis ilyesmit motyogott. Talán a neve. – Albine csak egy bólintással felelt, majd elindult az ajtó felé. – Albine – szólt utána még Diyana, mire a lány a nőre pillantott. – Légy vele kedves! Nem tudhatjuk, min ment keresztül.

Kedves, ismételgette magában a szót Albine, miközben lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Mikor nem szokott kedves lenni?

A szobában félhomály uralkodott. Odakint már sötét volt, bent pedig az egyetlen fényforrást csupán néhány égő gyertya jelentette. A matracon, hátát a faház falának vetve az idegen férfi ült. Már sokkal jobb színben volt, és az arcát ért ütések nyoma a három eszméletlenül töltött nap után kezdett halványodni.

Albine bezárta maga után az ajtót, majd lassan megfordult, és a férfira pillantott. Most, hogy újra jobban megnézte, nem is értette, hogy kerülhetett az erdőbe. Egyáltalán nem nézett ki menekültnek. Sőt, még katonának sem.

– Hogy vagy? – kérdezte aztán Albine néhány pillanatnyi hallgatás után. A fiatal férfi először meglepődött a lány szavain, hiszen homályos emlékei szerint az első beszélgetésük alkalmával a lány elég durván bánt vele. Aztán kihúzta magát, és a lány arcára pillantott.

– Mint akit jól elvertek – felelte végül. – De jobban. Köszönet érte annak a kedves nőnek, aki ápolt.

– Diyanának hívják – mondta Albine közelebb lépve. – A te neved pedig?

– Szeretnék bemutatkozni. Tényleg! De nem fog menni, és ezt te is pontosan tudod.

– Amikor rád találtunk azt ismételgetted, hogy tob. Ez jelent valamit? Lehet ez a neved? – kérdezte a lány, de az idegen csak kétkedve felvonta a vállát. – Szükséged lesz egy névre, amíg itt vagy. Diyana azt javasolta, legyen Tobias. Ha már úgyis valami ilyesmit motyogtál.

– Tobias?

– Választhatod az Erdei idegent vagy a Csipkerózsikát is, sőt, ha ahhoz van kedved, tőlem akár Rosie is lehetsz, de valahogy hívnunk kell.

– Jó lesz a Tobias – mondta aztán néhány pillanatnyi csönd után a férfi.

– Nagyszerű – felelte faarccal Albine. – Második napirendi pont. Mire emlékszel?

– Te valami kihallgatótiszt vagy? – kérdezett vissza Tobias. Szája sarkában halvány mosoly bujkált, mire Albine csak összehúzta a szemét.

– Viccesnek hiszed magad? – lépett közelebb a matracon ülő Tobiashoz. – Hadd áruljak el valamit! Nem vagy az. Sőt, a helyedben inkább aggódnék. Mert jelen helyzetben egy hajszál választ el attól, hogy megszabaduljunk tőled, és elhiteted, mi nem végeznénk félmunkát. Szóval? Mire emlékszel?

Tobiast először megrémítette a lány hirtelen előtörő dühe, aztán beszélni kezdett. Lassan, megfontoltan formálta a szavakat.

– A háborúra…És hogy… A fővárosban éltem, de…

– Hogy kerültél az erdőbe? – vágott közbe Albine.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Tobias.

– És azt tudod, hogy ki tette ezt veled?

– Miért jelentkezett felderítőnek, uram? – kérdezte a szőke férfi, mire Aimes elgondolkodott.

– Unatkoztam – felelte végül, mire a szőke megtorpant, és szó nélkül meredt maga elé. Aimes nem értette, miért nem mennek tovább. Már szólni akart valamit, de a férfi újra beszélni kezdett.

– Hogy képes unatkozni egy olyan nő mellett?

– Tessék? – Aimesnek fogalma sem volt, miről beszél a társa. Aztán, ahogy a szőke férfi az arcára pillantott, végtelen dühöt látott a tekintetében.

– Nem ezt érdemli. – A férfi hangja határozott volt és erős. – Ő a legtökéletesebb nő, maga meg unatkozik mellette? Sokkal többet érdemel, mint maga. Olyasvalakit érdemel, mint… Mint én.

– Mi a fenéről beszél? – kérdezte Aimes, a következő pillanatban, pedig a szőke olyan erővel ütötte arcon, hogy a földre rogyott.

– Szeret engem, és nem tehet semmit, maga pedig meg sem becsüli – sziszegte a férfi, és minden egyes félmondata után belerúgott a földön fekvőbe, aztán a ruhájánál fogva talpra rántotta. – Ha maga nincs, minden sokkal könnyebb lesz kettőnknek. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de ha meghal, legalább nem állhat közénk többé.

A szőke férfi hatalmas erővel akkorát taszított rajta, hogy Aimes két méterre repült tőle. Még utoljára felkiáltott, aztán ahogy a földre zuhant, szörnyű fájdalom nyilallt a fejébe, aztán minden elsötétült körülötte.

– Nem, arra sem emlékszem – felelte aztán alig hallhatóan Tobias, ahogy felocsúdott a hirtelen rátörő emlékképekből. – Sajnálom.

Albine dühösen sóhajtott egyet, majd a férfivel szemközti falhoz lépett, és végigcsúszott rajta. Térdeit felhúzta és lehajtotta a fejét.

Miért ilyen nehéz minden? – gondolta magában a lány. Miért nem találhattak egy épelméjű katonát az erdőben, aki minden kérdésükre készségesen válaszolna? Ehelyett kaptak egy amnéziás férfit, aki a saját nevére sem emlékszik. Magának is nehezen vallotta be, de megijedt a tudatlanságtól és a tehetetlenségtől.

Aztán eszébe jutottak Diyana szavai. Ki tudja, mi történt ezzel a férfivel? Ki tudja, miért verték össze annyira, hogy majdnem belehalt? Ki tudja, ki tehette? Valószínűleg ő is fél. Idegen társaságba keveredett, és nem emlékszik semmire. Vagy legalábbis azt mondja.

Tobias elnézte az előtte ülő lányt, és nem értette, hogy lehet valaki egyszerre ilyen indulatos és durva, ugyanakkor tűnhet ennyire törékenynek.

Mikor Albine újra felpillantott, Tobias kék szemével találta szemben magát. A fiatal férfi érdeklődő tekintettel méregette, amitől a lány feszengeni kezdett.

– Ne bámulj! – szólalt meg, mire Tobias óvatosan elmosolyodott, és elkapta a tekintetét a lány arcáról.

– Ne haragudj, csak próbálok rájönni valamire – mondta a férfi, mire Albine szemöldöke a magasba szaladt.

– Éspedig?

– Hogy alaptalanul félek-e…

– Félsz? – kérdezte Albine halkan, mire csak egy bólintás volt a felelet. – Miért?

– Mert nem értek semmit. Azt sem tudom, ki vagyok. Azt sem tudom, mit keresek itt, és bevallom, egy kicsit tőled is félek – mondta Tobias, mire Albine elégedett mosolyra húzta a száját. – Hogy hívnak?

– Albine – felelte a lány halkan, majd felkelt a földről, és az ajtóhoz lépett.

– Próbálj meg aludni! Ha szükséged van valamire, szólj Diyanának – mondta a lány, majd kiindult a szobából.

– Hazudtál nekem – szólt utána Tobias. mire Albine visszafordult. – Azt mondtad, hogy nem vagytok kedvesek.

– Talán mind a ketten túl jól hazudunk – felelte a lány, majd magára hagyta Tobiast.

***

Emeline habozott. Amikor elindult, még elszánt volt, ám mire Julian Tobin szobájának ajtajához ért, már elszállt minden bátorsága. Mert mi van, ha minden igaz? Ha hiába reménykedik? Mégis azt érezte, személyesen kell hallania a történteket, annak minden részletével együtt. Végül kihúzta magát, és hármat koppantott az ajtón.

Néhány pillanattal később Julian Tobin állt vele szemben a nyitott ajtóban, aki meglepetten pillantott a látogatójára.

– Emeline? – kérdezte döbbenten, majd kikémlelt az ajtón, és mivel senki nem volt a folyosón, behúzta a lányt a szobába. – Nem szabadna itt lenned – mondta halkan, miután bezárta a vendége után az ajtót.

– Tudom, de én csak… Julian, tudnom kell, mi történt – szólt a lány az előtte állóra pillantva. Könny szökött a szemébe, amitől Julian szíve összeszorult.

– Az egyik lázadócsoport nyomait követtük, amikor rajtunk ütöttek. Nekem sikerült elmenekülnöm, de neki nem. Próbáltam visszamenni érte, de csak azt láttam, ahogy az egyik lázadó a fejéhez nyomja a pisztolyát… Aztán már csak egy lövés hangjára emlékszem. Emeline, annyira sajnálom – mondta Julian közelebb lépve a lányhoz. Meg akarta vigasztalni, de az elfordult tőle.

Emeline az ablakhoz sétált, majd utat engedett könnyeinek. Julian látta az ablak üvegéről visszatükröződő lány szomorú arcát. Mögé lépett, majd maga felé fordította.

– Annyira fáj, Julian – suttogta. – Gyötör a bűntudat… Becsaptam őt. Hazudtam. Most pedig túl késő, hogy elmondjak neki mindent.

– Nem hibáztathatod magad, nem tehetsz semmiről – mondta a szőke férfi, miközben letörölt egy könnycseppet a lány arcáról.

– Én csak boldog akartam lenni… Veled.

– Még lehetünk boldogok, Emeline. Sőt, minden szörnyűség ellenére, most van először igazán esélyünk rá – mosolyodott el Julian, majd magához vonta a lányt és szorosan a karjába zárta. – Hiszen így szabadon szerethetjük egymást. Titkok nélkül. Hát nem erre vágytál mindig is?

Emeline felpillantott az őt ölelő férfi arcára, mire az elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt a lány ajkaira.

3. rész – Katona, dezertőr, menekült