3. rész – Katona, dezertőr, menekült

Két nappal később Tobias már kezdte jobban érezni magát. Elmúlt a fejfájása, és bár néha még megszédült, kezdte visszanyerni az életerejét. A testét ért ütések és rúgások fájdalmai is kezdtek megszűnni, az arcát ért sebek pedig halványodni, köszönhetően Diyana csodakrémének, amelynek összetevőit nagy titokban tartotta.

Tiszta ruhát kapott, és naponta kétszer ételhez is jutott, és nem is vágyott sokkal többre. Csak társaságra. Diyanával naponta többször is beszélgetett, hiszen ő ápolta, de a faház többi lakójával szinte alig beszélt. Hiányzott neki, hogy valaki szóljon hozzá, még ha ő nem is felel, vagy csak ne érezze olyan szörnyen magányosnak magát.

Ahogy ott ült a szobában egyedül, mint napjai nagy részében, mióta a faházba került, a csukott ajtón keresztül nevetés hangjai szűrődtek be. Tobias az ajtóhoz lépett, és a fára tapasztotta a fülét. Beszélgetést és nevetést hallott, és hirtelen mérhetetlen vágyat érzett arra, hogy bekapcsolódjon. Társaságot akart, akik között jól érezheti magát, akik között elfelejtheti minden fájdalmát.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és kisétált.

A beszélgetés egy pillanat alatt abbamaradt, amikor a kint lévők megpillantották a fiatal férfit. Tobias csak állt ott céltalanul és feszengve, számos vizslató szempár kereszttüzében.

A néhány pillanatig tartó kínos csöndet végül ő maga törte meg:

– Szép estét!

– És beszél – vágta rá Jamal, mire a társaság újra zsibongani kezdett. Tobias mosolyra húzta a száját, majd közelebb lépett a többiekhez.

– Jobban vagy már? – kérdezte Diyana, mire a férfi egy bólintással felelt. – Ha szükséged lenne valamire, csak szólj.

– Ne babusgasd már! – szólt a nőre Jamal, mire az csak legyintett egyet.

– Te meg ne légy ilyen morcos – nevetett Jamalra a mellette ülő Nova.

Tobias körbepillantott a szobában. Tekintetével Albine-t kereste. Amióta utoljára beszéltek, egyszer sem látta, és azóta két nap is eltelt. Érdekelte, mi lehet a lánnyal. Eddig minden alkalommal, amikor beszéltek, nagy hatással volt rá. Egyszer megrettent tőle, egyszer elcsodálkozott leplezett félelmein, és mindenáron meg akarta ismerni.

Ahogy ott állt a szoba közepén – tekintetével egyetlen arcot keresve –, egy rideg, sötét szempárral találkozott. Az asztalnál ülő Jamal meredt rá, és szótlanul pislogott. Tobias nehezen ugyan, de állta a férfi pillantását. Végül Jamal felkelt a székről, és Tobiashoz sétált.

– Mit akarsz? – Jamal hangja erős volt és határozott, ami Tobiast egy pillanat alatt megrémítette.

– Én csak…

– Te csak? Nem tudom, mit akarsz tőlünk, de vésd jól az eszedbe, hogy ha bárkit is bántani próbálsz, az lesz az utolsó dolog, amit tenni fogsz!

– Miért akarnék bántani bárkit is? Megmentettétek az életem, komolyan azt hiszed, hogy…

– Minden rendben? – lépett hozzájuk Kieran, Tobiasba fojtva a szót. Jamal néhány pillanatig még indulattal nézte a fiatal férfi arcát, majd gúnyos vigyorra húzta a száját, és elsétált.

– Naná – mondta még, miközben elfordult.

Kieran a fekete férfi után pillantott, majd amikor visszaült Nova mellé, újra Tobiasnak szentelte figyelmét.

– Mal néha kicsit indulatos tud lenni – mondta.

– Észrevettem – felelte a fiatal férfi, miközben bólintott. – Nem értem, miért hiszi mindenki, hogy gyilkos vagyok, aki arra készül, hogy mindenkit megöljön itt.

– Régóta élünk már így, és láttunk dolgokat. Az évek alatt kialakult az előítélet az idegenekkel szemben, és ez nem olyasmi, amin könnyen túl lehet lépni.

– De nem tettem semmi rosszat – rázta meg a fejét Tobias, mire az idős férfi elmosolyodott. Mosolyában mérhetetlen fájdalom bujkált.

– Mi sem tettünk semmi rosszat, mégis így kell élnünk. Az élet nem mindig fair.

A fiatal férfi elnézte Kieran bánatos arcát és szomorú tekintetét. Egy elfeledett élet emlékeit látta rajta. A régen megélt boldogság néhány megmaradt darabját. És ahogy mindazt hátrahagyták.

– Probléma lenne, ha szívnék egy kis friss levegőt? – kérdezte végül a fiú, mire Kieran elmosolyodott.

– Szabad ember vagy, azt teszel, amit szeretnél – mondta, majd elsétált, aztán mégis visszafordult.

– De az erdőt inkább elkerülném – tette hozzá, majd csatlakozott a pultnál ácsorgó Diyanához.

Tobias megbabonázva nézte a faház ajtaját. Amióta idekerült, egy percet sem töltött a házon kívül. A napjai nagy részében a szobában feküdt és pihent. Még az ételt is bevitték neki. Hiába mondta azt Kieran, hogy szabad ember, mégsem érezte magát annak. Fogolynak érezte magát, még ha nem is volt az.

Az ajtóhoz lépett, aztán egy határozott mozdulattal kitárta azt, és már kint is volt. A hűvös, sötét éjszakát valamilyen megmagyarázhatatlan okból gyönyörűnek találta. Rácsodálkozott a fák sötét homályára, a hold fényére és a drágakőként ragyogó, számtalan csillagra.

Néhány pillanatig nem is vette észre, hogy nem volt egyedül. A faház előtt megrakott tűz mellett Albine ült szótlanul. Csak ült ott, mintha várna valamire, és a fák közi sötétséget nézte.

– Gyönyörű, igaz? – szólalt meg a férfi, miközben beszippantotta a friss, erdei levegőt. De Albine nem felelt. Tobias közelebb lépett a lányhoz, aki egy pillanatra sem nézett rá, és mellé telepedett. – Ugye nem baj, ha leülök?

– De – felelte a lány, mire a fiatal férfi csak félmosolyra húzta a száját.

– Mindig ilyen jókedvű vagy? – Albine rápillantott Tobiasra, aki magasra emelt szemöldökkel kémlelte a lány arcát, de az nem válaszolt. Csak visszanézett a fákra. – Rendben… – szólalt meg aztán a férfi, miközben elkezdte feltornázni magát a fűről, mire Albine felsóhajtott.

– Nem kell elmenned – mondta halkan.

– Nem?

– Nem igazán érdekel, hogy mit csinálsz, szóval, ha itt akarsz ülni, hát tessék, de ne beszélj hozzám – felelte Albine még mindig a fák sötétjére meredve.

– Köszönöm, ez igazán nagylelkű tőled – mondta Tobias, majd visszaindult a házba.

Albine megforgatta a szemét, majd felpattant a földről, és a férfi után szólt:

– Várj!

Tobias érdeklődve fordult a lány felé, majd néhány lépést tett felé. Albine aggódó tekintettel bámult maga elé a földre, végül felpillantott a férfira.

– Sajnálom, kicsit feszült vagyok mostanában – mondta halkan. – Két társunk elment megkeresni valamit, és még nem értek vissza.

– Liya? – kérdezte Tobias, mire Albine szemöldöke a magasba szaladt. – Vékonyak a falak – intett a faház felé a férfi, majd elmosolyodott.

– Aggódom értük – vallotta be a lány, majd visszaült a tűz mellé. Tobias követte. – Lassan vissza kellene érniük – mondta Albine, majd lehunyva a szemeit, mélyeket lélegzett.

– Mi a legrosszabb, ami történhet velük? – kérdezte a férfi halkan. Attól félt, a lány meg sem hallotta a szavait. De aztán Albine Tobiasra pillantott. Szemeiben félelem ült.

– Hogy meghaltak. Rajtuk ütöttek, rájöttek, kicsodák és megölték őket. Vagy a fővárosba vitték őket, ahol valószínűleg börtönbe kerülnek, amíg a halálos ítéletükre várnak.

– És ha nem jönnek rá, hogy kik ők?

– Oh, rájönnek. – Albine gúnyos kacaja betöltötte a sötétséget. – Nincs olyan szerencsénk, hogy ne tegyék. Mert Liyát nem ismerik, de Matthias? Ő már egészen más kérdés.

– Miért, ő ki? – kérdezte újra Tobias, mire Albine rápillantott.

– Katona, dezertőr, menekült, nevezzük akárhogyan. Sajnos többen ismerik, mint kellene. Két éve van velünk, mint Cormac, amióta… – mondta Albine, majd elhallgatott, és érdeklődve a mellette ülő férfire pillantott. – Mennyire emlékszel a háborúról?

Tobias elgondolkodott. Homályos emlékei már kezdtek kitisztulni, és néhány dologra tisztán emlékezett. A háborúra, arra, ki próbálta megölni, az otthonára, a múltja néhány részletére.

– Hat évvel ezelőtt kezdődött a területekért – kezdte Tobias. – Sokan nem akartak harcolni, ezért elszöktek, és a katonák közül is sokan dezertáltak. A szökevényekért pedig kutatásokat folytatnak, hogy bíróság elé állíthassák őket.

– Szökevények? – Albine hangja tele volt fájdalommal. – Mi nem elszöktünk, Tobias, hanem elmenekültünk… Ez a háború semmire sem jó. Senki nem nyer vele semmit, kivéve a kancellárokat, akik azt hiszik, ha megszerzik a területeket, akkor még gazdagabbak lesznek. Közben pedig elvárják, hogy az emberek harcoljanak értük, miközben a földig taszítottak mindenkit. Férfiakat, nőket és betegeket soroznak be, hogy azok is inkább harcoljanak meg a gyógyulásért. Gyerekeket soroztak be, Tobias… Érdekel, hogy kicsoda Matthias? Egy gyerekekből álló szakaszt vezetett. Olyan időseket, mint Cormac. Mire rájött, hogy a biztos halálba küldték őket, már túl késő volt, és egy gyereket sem tudott megmenteni. Ezért inkább dezertált, mert még így is jobb élni, mint végignézni, ahogy mindenki meghal körülötted…

Albine indulatos szavai után csend telepedett közéjük. Tobias csak ült a tűz mellett, a hallottakon gondolkodva. Emlékezett a háborúra, de sohasem gondolt még más szemszögből az egészre. Sohasem gondolta végig, mi történik valójában.

– Mi lesz, ha rátok találnak? – kérdezte a férfi a lány arcát fürkészve.

– Ha? Amikor ránk találnak, Tobias. Nem vagyunk ostobák. Több mint két éve vagyunk ebben a házban. Szerinted mit jelent ez?

– Hogy itt biztonságban vagytok?

– Nem, ez azt jelenti, hogy nem halogathatjuk tovább, tovább kell mennünk. Szerencsénk volt, amikor rátaláltunk erre a házra, mert jól el van rejtve, de a felderítők egyre közelebb és közelebb jönnek. Előbb-utóbb rátalálnak erre a helyre, és nekünk még azelőtt el kell mennünk innen… Matthias és Liya? Új helyet keresnek. Mielőtt túl késő lenne – mondta Albine, majd felkelt a földről. – Na jó! Vége a mesedélutánnak. Ma én vagyok szolgálatban, úgyhogy megyek az erdőbe terelgetni az erre járó felderítőket.

– Nem kell segítség? – kérdezte Tobias, miközben ő is felállt. Albine gúnyos mosolyt villantott rá.

– Azt hiszed, hogy tudnál segíteni?

– Megpróbálhatnám – vonta fel a vállát a férfi, mire Albine bólintott.

– Hát persze – mondta. – Menj, és aludj inkább! – bökött a lány a fejével a ház ajtaja felé, majd eltűnt az erdő sötétjében.

***

Albine fáradtan rogyott le az apja mellé a székre. A férfi fáradt szemével a lányára pillantott, Albine pedig az apja arcát nézte. Az egész éjszakát az erdőben töltötte, hogy álnyomokat hagyjon, és felderítse a környéket, hátha a katonák a közelben járnak. Mikor reggel visszaért, Diyana sietett elé. Az apja az éjjel rosszul lett. Előfordult már, hogy gyengélkedett, ám mostanában egyre több alkalommal panaszkodott fáradtságra, és néha olyan erőtlen volt, hogy járni is alig tudott. Albine szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy bármi történhet az apjával, akiért olyan sokat tett.

– Fáradtnak tűnsz, miért nem alszol egy kicsit? – kérdezte Kieran halk hangon, mire Albine az apjára mosolygott.

– Te sem csattansz épp ki az energiától– mondta, mire a férfi is elmosolyodott.

– Való igaz, nem vagyok már a régi. Neked viszont tényleg pihenned kéne. Mióta nem aludtál?

– Ezzel ne foglalkozz – rázta meg a fejét Albine, majd felkelt a székről. – Elmegyek vadászni Mallal. Remélem, egy-két óra és visszaérünk – mondta a lány, majd elfordult az apjától, ám az utána szólt.

– Vigyázz magadra! – Kieran hangja fáradt volt és gyenge, de Albine csak bólintott, majd kisétált a szobából.

Albine számára az apja jelentett mindent. Bármit megtett volna érte. Miután az anyjuk meghalt, és hárman maradtak, Kieran igyekezett mindent megadni a lányainak. Szeretetben és boldogságban nevelte őket, mígnem egy napon rosszul lett. Betegsége néhány nap alatt döntötte le a lábáról, és a két lány először szembesült azzal, mi lesz, ha az apjukat is elveszítik. Albine pedig mindent megtett, hogy ez ne történhessen meg.

– Hogy van? – kérdezte Jamal a lánytól, amikor az kilépett az apja szobájából.

– Rosszul – felelte Albine tömören.

– Talán Cormac belóghatna az egyik faluba orvosságért.

Jamal hangja halk volt és óvatos. Ritkán beszélt így és tudta, hogy a lány nem fog lelkesedni az ötletért.

– Amíg Matthias nem jön vissza, Cormac nem megy sehova, ráadásul… Nincs olyan gyógyszer, ami segítene rajta.

Albine szavai bármennyire is szörnyen hangzottak, igazak voltak. Az apja beteg volt már évek óta. Régen, amikor a fővárosban éltek, még volt esélye a gyógyulásra. Aztán a háború mindent megváltoztatott. Egyik napról a másikra el kellett hagyniuk az otthonukat, és mindent, ami oda kötötte őket. Ott kellett hagyniuk Kieran esélyét arra, hogy valaha meggyógyuljon.

– Induljunk – mondta aztán Albine, miközben a hátára vetette a puskáját.

– Mal? – szólalt meg egy halk, ijedt hang az ajtóból. A férfi és Albine is odafordult. Az egyik ajtóban Nova állt, karját szorosan összefogva maga előtt. Sápadt arcán aggodalom ült. – Beszélhetnénk?

– Most? – kérdezte a férfi. – Vadászni készülünk.

– Fontos lenne – felelte a fiatal lány halkan. Jamal kérdően Albine felé pillantott, mire az csak intett a fejével. Jamal a lányhoz lépett, majd együtt kisétáltak a házból, Albine pedig egyedül maradt, és egy pillanat alatt szállt el minden ereje.

Erőtlennek és gyengének érezte magát. Az asztalra támaszkodott, majd mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje álcáját, amelyet a világ felé mutatott. Nem akarta, hogy bárki is így lássa.

– Nem tudtam, hogy az apád beteg – szólalt meg hirtelen egy hang Albine mögött, mire a lány megdermedt. Tobias hangját ismerte fel a szavakban.

– Nem is kell, hogy tudj róla – felelte aztán Albine, majd felegyenesedett, és Tobias felé fordult. A férfi nem messze állt tőle, és a lányt nézte.

– Te hogy vagy? – váltott témát a lány, mert nem bírta elviselni Tobias szomorú tekintetét, amely végtelen sajnálattal tekintett rá.

– Múlik a szédülés – vont vállat a férfi, és közelebb lépett Albine-hoz.

– És az emlékeid? – kérdezte a lány, miközben a fiú szemét fürkészte.

– Mit szeretnél, mit válaszoljak erre? – kérdezett vissza Tobias, majd elmosolyodott.

– Mi olyan rohadt vicces?

– Nem vagyok rossz ember, Albine. Ha az lennék, arra emlékeznék.

– Ha az lennél, már halott lennél – szólalt meg Jamal az ajtóból, mire mind a ketten odakapták a tekintetüket.

– Látod? – kérdezte néhány pillanatnyi csönd után Tobias, miközben újra a lányra pillantott. –Élek…

– Még – tette hozzá Albine, majd egy utolsó pillantás után, Jamallal az oldalán elhagyta a faházat.

***

Albine és Jamal zajtalanul, de nyugodtabban sétáltak az erdőben. A napnak azon szakában sosem jártak arrafelé a katonák. Az idő alatt, amit ezen a területen töltöttek, már kitanulták a katonák és a felderítőcsapatok útvonalát. Sokszor vadásztak ilyenkor, hiszen senki nem keresztezte az útjukat. Az utóbbi időben sajnos állat sem. Egyre ritkább volt, hogy nyúlra vagy őzre, vagy akár egy apró mókusra bukkantak. Tudták, hogy hamarosan új helyet kell találniuk, és ennek nem egyedül a katonák voltak az okai.

– Mi a véleményed amnéziás barátunkról? – kérdezte halkan Albine.

– Idegesít – felelte Jamal. – Mert ha tényleg hazudik, túl jól csinálja.

– És ha igazat mond? – tette fel Albine halkan a kérdést, amely mind a kettőjüket foglalkoztatta.

– Sajnos akkor sem ismerjük. Az egyetlen előnyünk, hogy ő sem ismeri saját magát.

– Mindenesetre kétlem, hogy ő is egy menekült lenne – mondta a lány, mire Jamal értetlenül pillantott rá. – Amikor rákérdeztem, mit tud a háborúról, arra emlékezett, ahogy a fővárosiak vélekednek. És nem arra, ahogyan mi.

– Lehet, hogy mégis katona?

– Nem, nem hiszem, hogy az – felelte Albine. – Nem tűnik annak. Egy katona nem hagyná, hogy összeverjék, és az erdőben hagyják meghalni. Lehet, hogy felderítő?

– Én azt sem zárnám ki, hogy bérgyilkos – felelte halkan Jamal, mire Albine megtorpant. – Nehogy azt mondd, hogy ez mindeddig nem jutott eszedbe… Vérdíj van a fejeden, Albine.

– Tudom – mondta a lány halkan. – Csak jó lenne egyszer végre nem azon aggódni, vajon ki tervez feladni némi pénzért.

– Ha rajtam múlik, az sosem fog megtörténni – felelte Jamal egy mosoly kíséretében, mire Albine döbbenten meredt a férfi arcára. – Mi az?

– Az egy mosoly volt?

– Dehogyis – vágta rá a férfi, mire Albine elvigyorodott. – Talán csak jó híreket kaptam.

– Néhány jó hír rám is rám férne – felelte a lány, majd vállon ütötte barátját. – Gyere! Muszáj találnunk valamit.

Jamal és Albine egyetlen sovány mókussal tértek vissza a faházba két órával később. De ez is több volt, mint amit az elmúlt néhány héten találtak. Diyana pedig ennyiből is ízletes ragut tudott készíteni.

– Albine, beszélhetnék veled? – lépett Nova a nővéréhez, miután visszaértek a vadászatból. – Fontos lenne.

– Persze – bólintott Albine, majd a húga után bement az egyik szobába.

Nova bezárta maguk után az ajtót, majd a nővérére nézett. A fiatal lány arcán ugyanaz a sápadt aggodalom ült, mint néhány órával korábban.

– Minden rendben?

Nova lehajtotta a fejét, és néhány pillanatig csak szótlanul meredt a földre. Mikor újra a nővérére pillantott könny csillogott a szemében, de szája boldog mosolyra húzódott.

– Minden rendben, csak kérlek, ne akadj ki rögtön – felelte aztán Nova.

– Csak mondd már!

– Terhes vagyok…

4. rész – Túlértékelt tökéletesség