4. rész – Túlértékelt tökéletesség

„Egy év múlva Aimes felesége leszel, és erről nem fogunk vitázni!” Emerson kancellár határozott szavai újra és újra felcsendültek Emeline gondolatai között, miközben legszívesebben elfelejtette volna a kancellár minden egyes kiejtett mondatát.

Hogyan dönthetnek egy ilyen fontos kérdésben helyette? Kinek lehet joga megszabni, hogy kivel töltse el az életét? Szerette Aimest, ez nem is volt kétség, hiszen hatéves kora óta élt velük. Aimes olyan volt számára, mint egy testvér. De hogy a férjeként gondoljon rá? Miért nem mondhat nemet? Miért nem lehet az életében csak egyszer valami tökéletes?

Emeline szíve a torkában dobogott. A mélyről felszínre törő kétségbeesés szinte fojtogatta. Szemébe könnyek gyűltek, és a legszívesebben maga mögött hagyta volna egész eddigi életét, ha ezzel megszabadul a kötelezettségeitől. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez sosem fog megtörténni. Sosem fog hátrahagyni mindent.

Benyitott a teraszra vezető ajtón, bezárta maga mögött, aztán nekidőlt. Megpróbálta összeszedni magát, miközben érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver.

Amíg fel nem pillantott, észre sem vette, hogy nem egyedül van a teraszon. Egy fiatal, szőke férfi állt nem messze tőle, és egy képet festett a tájról. Emeline a gyámjának, Emerson kancellárnak egyik új katonáját ismerte fel benne, akit néha látott már az elmúlt egy hónapban.

Tekintete a félkész festményre vándorolt. Lenyűgözte a kép, és megbabonázva lépett közelebb hozzá, hogy jobban lássa.

Ám ekkor a fiatal katona észrevette. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és a férfi égkék szemét Emeline könnytől csillogó tekintetére szegezte.

– Sajnálom – suttogta a lány, majd sarkon fordult, és az ajtóhoz lépett. Már a kilincsen volt a keze, amikor a férfi hangja megállította.

– Nem kell elmennie – mondta. – Valószínűleg én vagyok rossz helyen. Nem is szabadna ilyesmire pazarolni a szabadidőmet.

Emeline visszafordult és a katonára mosolygott.

– Ez nem időpazarlás – szólalt meg, közelebb lépve az állványhoz. – Ez a kép gyönyörű.

A férfi még néhány pillanatig a lány arcát nézte, aztán újra festményre pillantott.

– Köszönöm! Bár nehéz visszaadni a valóságot.

– Szerintem tökéletes – felelte Emeline.

– Valóban? Pedig nem az a célom. A tökéletest túlértékelik.

– Talán igaza van – bólintott a lány elgondolkodva, majd meghallotta, ahogy a házból valaki utána kiált, őt keresve. – Sajnálom, de mennem kell. Sok sikert a majdnem tökéletes festményéhez. Örülök, hogy megismerhettem…

– Julian – felelte a katona. – A nevem Julian Tobin. Ön pedig?

– Emeline…

***

Emeline nem tudott elaludni. Órák óta nyugtalanul forgolódott az ágyában. Mellette Julian szuszogott egyenletesen, gondtalanul. A lány elnézte a szőke férfi mozdulatlan arcát, majd óvatosan végigsimított rajta. Ajka mosolyra húzódott ugyan, szemében mégis könnyek csillogtak. Felkelt, majd a teraszajtóhoz lépett. Odakint még mindig sötét éjszaka volt.

A lány csak állt ott csöndesen. Egyedül a szíve dobogott olyan erősen, hogy azt hitte, minden titkát szétkürtöli ez a szüntelen, fájdalmas dobogás.

– Minden rendben? – szólalt meg valaki tompán mögötte, mire ijedten rezzent össze.

Julian az ágyon ült, és a lány könnyed alakját nézte, amely valahogy gyönyörű és megtört volt egyszerre. Végül Emeline rápillantott könnyes szemével, majd lassan megrázta a fejét.

Julian kikelt az ágyból, és a lányhoz lépett. Kisimított egy tincset szomorú arcából, majd átölelte.

– Hiányzik – suttogta Emeline, mire a férfi még szorosabban szorította magához a lányt. – Annyira hiányzik.

Emeline kibontakozott a férfi öleléséből, majd leült az ágya szélére.

– Gonosz ember vagyok, Julian! – fakadt ki a lány. – Hogy lehettem ilyen? Hogy hazudhattam neki? Hogy titkolhattalak el? Hiszen megértette volna.

– Emeline…

– Most már nem tehetem jóvá. Nem jön vissza, hogy bevallhassam neki. Eddig is bűntudatom volt amiatt, ami köztünk van, de most Aimesszel együtt elveszítettem a reményt, hogy egy napon bűntudat nélkül szerethesselek, Julian.

A férfi csak nézte Emeline bánatos arcát, ahogy ott ült az ágy szélén magába roskadva. Fájt így látnia a lányt, de az jobban fájt neki, amiket mondott.

– Köszönöm – felelte aztán, mire Emeline értetlenül pillantott rá könnyes szemeivel. – Most legalább már világosan látom a dolgot.

– Tessék?

– Jobban szereted őt, mint engem, és nem értem, hogy ezt eddig miért nem vettem észre.

– Hogy mondhatsz ilyet? Ő a testvérem – mondta Emeline, miközben felemelkedett az ágyról, és tett egy lépést a férfi felé.

– Ő nem a testvéred… – rázta meg a fejét a férfi. – Tudod, amióta visszaértem, csak arról beszélsz, hogy hiányzik neked. Megértem, hidd el. De egyszer sem mondtad, hogy örülsz annak, hogy én visszajöttem. Hogy én életben vagyok.

Julian szavai után csend telepedett a szobára. A falióra ritmikus kattogásán kívül semmit nem lehetett hallani. Végül a lány szólalt meg újra.

– Kérlek, ne haragudj! – Emeline szavai szomorúsággal telve hagyták el ajkait. – Tudod jól, hogy mindennél jobban szeretlek téged. De időre van szükségem, hogy feldolgozzam.

Julian bólintott, majd az ajtóhoz lépett. A keze már a kilincsen volt, mikor a lány ijedt hangja megállította.

– Nem mehetsz el! Ha valaki meglát itt, akkor…

– Akkor mi lesz? – kérdezte Julian, majd lenyomta a kilincset és sietős léptekkel elhagyta a lány szobáját.

***

– Tessék? – kérdezett vissza Albine, mintha nem értette volna a kijelentést. Csakhogy pontosan értette húga minden egyes szavát.

– Kisbabát várok – szólt Nova újra, miközben arcán a boldog mosoly még szélesebbre húzódott.

– Nova, te… – Albine hangja elhalt, ahogy húga örömteli arcát nézte. – Hogyan? Hogyan lehettél ilyen hülye? – csattant fel Albine, mire Nova arcáról lehervadt a mosoly. – Neked nem lehet gyereked!

– Mégis miért nem? – Nova hangja kétségbeesetten és értetlenül szólt.

– Mert még te is gyerek vagy!

– Ez nem igaz, Albine – vágta rá Nova. – Ne kezelj gyerekként!

– Akkor ne viselkedj úgy! – Albine dühös szavai után csönd telepedett közéjük. Csak álltak egymással szemben, egymás tekintetét fürkészve. Nova szemeiben könny csillant, és miközben az idősebb lány dühösen meredt az előtte állóra, a szíve majd megszakadt húga szomorúságát látva. Aztán Nova felszegte a fejét, és kiviharzott a szobából, Albine pedig utánaindult.

– Látod, hogy még gyerek vagy? – szólt után Albine. – Mert inkább elszaladsz, mintsem hogy szembe néznél azzal, amit tettél.

– Amit tettem? – fordult Nova Albine felé. A kiabálásra a faház előtt beszélgető Jamal és Tobias belépett a házba. – Mégis mit tettem én? Azt, hogy nem voltam olyan erős és önálló és tökéletes, mint te, és hagytam magam boldognak lenni? Mégis mi rossz van abban, hogy szeretek valakit?

– Abban semmi – vágta rá az idősebb lány, majd Jamal felé fordult. Tekintetében eddig nem látott düh csillant – De mégis mi a szart gondoltatok? Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek?

– Mi vagyunk felelőtlenek? – lépett közelebb a lány a nővéréhez. – Mert te ugyebár mindig gondolkodsz, mielőtt teszel valamit! Miért nem kérdezzük meg Rhydiant erről a dologról?

Albine arca eltorzult húga szavaitól, keze pedig ökölbe szorult. Döbbenten és haragosan tekintett a lányra. Soha nem emelt még kezet a húgára, de abban a pillanatban a legszívesebben akkora pofont adott volna neki, hogy az jobban fájjon a lánynak, mint Albine-nak a húga szavai.

– Nova! – szólt a lányra dühösen Jamal, mire az a szája elé kapta a kezét, úgy pillantott nővérére, a könnyei pedig megindultak.

– Albine, kérlek, ne haragudj, én nem úgy értettem – szólalt meg halkan Nova, ám Albine a két fiú között kirontott a házból, és már nem is hallotta, ahogy a húga a nevét kiáltja utána.

„Miért nem kérdezzük meg Rhydiant erről a dologról?… Rhydian… Rhydian…” Nova szavai még percekkel később is ott csengtek Albine fülében. Hogyan hozhatta fel pont őt a húga?

Vaktában rótta az erdőt, nem figyelte, merre viszi a lába, és nem is bánta. Csak ment előre, minél messzebb a faháztól. Minél messzebb a húgától. Minél messzebb mindentől.

Legszívesebben zokogott volna. Kizokogni a világnak a bánatát és minden fájdalmát. De a megkönnyebbülést hozó könnyek nem kerültek felszínre. Helyette csak egy fához dőlt, és próbálta elterelni a gondolait Rhydianról, a húgáról, és mindenről, ami történt.

– Minden rendben? – szólalt meg valaki aztán mellette, és a hangra összerezzent. Tobias állt a közelben, Albine-t figyelve.

– Minek jöttél utánam? – kérdezte Albine indulatosan, miközben leült a fa mellé a fűbe.

– Hát, ha nagyon szeretnéd el is mehetek, de kétlem, hogy visszatalálnék – lépett közelebb Tobias.

– Csak a baj van Veled – felelte Albine, mire Tobias elmosolyodott aztán letelepedett a lány mellé.

– Mi történt? – kérdezte a férfi, mire a lány csak megrázta a fejét. – Szerinted mégis kinek adnám tovább?

Albine a férfire pillantott. Maga sem tudta miért, de egy pillanatra elfelejtette, hogy Tobias nem egy közülük, hogy nem a társuk, hogy nem egy menekült. És abban a pillanatban mégis annak látta. Aki, habár alig ismeri, mégis utánajött, mert segíteni akart.

– A húgom bejelentette, hogy terhes – válaszolta Albine komoran.

– Oh, hát ez… Nagyszerű hír.

– Én inkább a borzalmas szót használnám. Ez egy borzalmas hír, Tobias.

– Hát veled és Jamallal az oldalán a baba legalább biztonságban lesz – mondta a férfi, mire Albine értetlenül meredt rá. – Nem volt nehéz észrevenni, hogy van valami a húgod és Jamal között. Nyilván ő az apa… De ha ez számít valamit, szerintem tényleg szeretik egymást. Lehetetlen úgy nézni egy nőre, ahogy Jamal néz a húgodra, ha nem szeretné őt.

– És ezt te mégis honnan tudod? – kérdezte Albine. – Csak nem otthon vár rád álmaid asszonya?

– Nem tudom – válaszolta Tobias halkan, maga elé meredve. – Nem emlékszem.

– Tudod… Szörnyű, hogy nem tudok örülni a húgomnak – szólalt meg aztán Albine. – De csak arra tudok gondolni, mennyivel nehezebb lesz minden. Még felszerelésünk sincs, hogy gondját viseljük. Mégis mit gondoltak? És mi lesz akkor, ha épp rejtőzünk valahol, a baba meg sírni kezd, és… – Albine elhallgatott. Csak nézett maga elé szótlanul néhány végtelennek tűnő másodpercig, aztán szinte alig hallhatóan újra megszólalt. –  Rossz ember vagyok, ha azt kívánom, bár ne lenne terhes?

Tobias zavartan pillantott Albine arcára. Erre a kérdésre nem létezett jó válasz.

– Pedig szeretném, hogy boldog legyen. Hogy tökéletes élete legyen – folytatta a lány. – Azt akarom, hogy legalább jobb élete legyen, mint nekem. Mindig megpróbáltam vigyázni rá. Óvni őt. Azt akartam, hogy semmiben ne szenvedhessen hiányt és mégis… Felelősséggel tartozok érte, Tobias. Csak én vagyok neki és az apánk.

Albine a térdeire hajtotta fejét és próbált megnyugodni. Valami másra gondolni. Bármire, aminek semmi köze ahhoz, ami a faházban történt. De akaratlanul is minduntalan az járt a fejében. Hiába próbálta volna figyelmen kívül hagyni, hogy Nova babát vár, nem segített volna rajta. Mert attól, hogy nem gondol rá, Nova még terhes lesz.

Gondolataiból Tobias halk szavai zökkentették ki.

– Mi történt az édesanyátokkal?

– Meghalt – felelte Albine szárazon a férfire pillantva. – Még nagyon régen. Amikor Nova született.

– Nagyon sajnálom…

– Igazából már megszoktam, hogy nincs itt. Szomorú, hogy nem tudok hiányolni valamit, ami más embernek természetes. Gondolom, a te anyád most betegre aggódja magát miattad, ugye?

– Hát… örülnék neki, ha így lenne – bólintott a férfi.

Albine elnézte a fiatal férfi arcát. Először gondolt bele igazán, hogy mit érezhet. Egyedül van, idegenek között, miután valaki nyilvánvalóvá tette, hogy holtan akarja látni. Tudva, hogy valaki megpróbálta megölni. Hirtelen mély szánalmat érzett iránta, és bánta, ahogy viselkedett vele. Hiszen nem adott rá okot, sőt. Érdeklődő volt, és kedves. Még a számára ismeretlen erdőbe is utána jött, csak hogy ne legyen egyedül.

– Sajnálom! – szólalt meg hirtelen a lány, mire Tobias értetlenül pillantott Albine arcára.

– Ugyan mit?

– Hogy néha túl durva vagyok Veled, én… Sajnálom. Tényleg. Ez nem ellened irányul, én csak túlságosan aggódok, hogy rossz döntést hozok. Nem engedhetem, hogy bármi történjen azokkal, akiket szeretek.

– Megmentettétek az életem, Albine, hidd el, hogy eszem ágában sincs ártani nektek.

– Ebben csak reménykedni tudok – felelte a lány halkan, majd feltornázta magát a földről.

– Vissza kéne mennünk! – intett a fejével a tábor irányába, mire Tobias is felkelt, és Albine után indult.

Csöndesen követte a lányt, és igyekezett olyan óvatosan és zajtalanul lépkedni, ahogy csak tudott. Ám miközben nyugodtnak tettette magát, belül nem múló kíváncsiság gyötörte. Bár ezt ügyesen leplezte, mégsem tudott túllépni rajta.

– Albine… Ki az a Rhydian? – kérdezte aztán gondolkodás nélkül a férfi, mire a lány megtorpant és száznyolcvan fokos fordulatot téve Tobiasra meredt. – Ne haragudj, én csak…

– Miért érdekel Rhydian? – kérdezte Albine közelebb lépve Tobiashoz. Ijedt és dühös tekintetével a férfi kék szemét bámulta. Hirtelen eszébe jutottak Jamal szavai. A férfi szerint Tobias akár bérgyilkos is lehet. Ha pedig így van, érthető miért érdeklődik Rhydian után…

– Az ő nevét említette a húgod, mielőtt elrohantál, és biztosan nem lennél dühös egy semmiség miatt – hadarta végül a férfi, mire Albine dühös tekintete zavarodottá vált.

– És én miért érdekellek? – kérdezte újra a lány Tobiasszal farkasszemet nézve, mire az csak tovább bámulta a lány zavart arcát. A férfi tekintete már-már zavarba ejtően tiszta volt. Albine egy ideig állta ugyan Tobias pillantását, aztán lesütötte a szemét, majd erős hangon megszólalt. – Semmi közöd hozzá, hogy ki ő… Menjünk!

Szótlanul mentek egymás mellett a kis ösvényen, gondosan ügyelve a lépteikre, amikor Albine megtorpant. Az erdőben töltött évek alatt a természet minden zaját és apró neszét megismerte. Amit akkor hallott, mégis megrémítette. Beszélgetés hangjait vitte feléjük a szél.

– Mi történt? – szólt halkan a férfi, de a lány nem felelt. Gondolkodás nélkül karon ragadta Tobiast, majd behúzta a fák közé. Néhány bokor mögé bújt, magával rántva a férfit, aki csak értetlenül meredt rá, mire Albine a szájára tette a kezét.

Tobias nem értette mi történik. Az egyik pillanatban még sétáltak, a másikban már egy bokor mögött gubbasztottak némán. A lány szemében félelmet látott. Olyat, amilyet még sosem, amióta náluk volt. Albine rettegett. Tobias pedig nem értett semmit.

Aztán meghallotta. Valakik nem messze tőlük beszélgettek, és minden szóval egyre közelebb értek hozzájuk. Tobias két férfihangot különböztetett meg, amelyek egyre hangosabbak lettek, ahogy a búvóhelyük felé közeledtek.

– Komolyan mondod? – kérdezte az egyik.

– Naná – felelte a másik.

– Tényleg elkapták őket?

– Ha mondom…

– Nekünk is találnunk kéne már valami nyomot. Jól jönne az a kitüntetés. Szépen mutatna a falon.

– Ugyan! Eladnád, aztán borra meg nőkre költenéd a pénzt…

Habár elhalkult a beszélgetés, Albine nem nyugodott meg. Szíve vadul kalapált, ajka meg-megremegett. Eltelt néhány perc, mire újra képes volt gondolkodni, de zavarodottsággal kevert rémülete nem múlt el. Óvatosan kinézett a bokor mögül, majd mikor nem látott senkit a közelben, intett Tobiasnak, hogy kövesse. Már épp kilépett volna a bokor takarásából, amikor egy kéz fonódott szorosan a csuklójára, és visszarántotta a bokor mögé.

A férfi egy fa törzséhez nyomta a lányt, aki tágra nyílt szemmel, ijedten pillantott fel a férfi arcára. Tobiast csupán néhány centiméter választotta el tőle, kezével pedig még mindig Albine csuklóját fogta. Olyan közel állt hozzá, hogy Albine érezte Tobias minden egyes lélegzetvételét. Érezte a testéből áradó hőt, és a számára oly megnyugtató füstszagot. Ilyen szag áradt a társaiból, akikkel annyi időt töltött a tűz mellett.

Albine értetlenül meredt az előtte álló Tobiasra, aki éppolyan átható tekintettel vizslatta, mint néhány perccel ezelőtt, amikor Rhydianről volt szó. Albine egy ideig állta ugyan a szótlan férfi pillantását, de kezdte feszélyezve érezni magát. Lehajtotta a fejét, majd amikor végül el akart húzódni Tobiastól, újra halk beszélgetés ütötte meg a fülét.

– Mondom, hogy hallottam valamit…

– Én meg azt mondom, hogy képzelődsz.

– Ha kiderül, hogy miattad hagytunk szökni lázadókat, komolyan mondom, hogy az első utam a kancellárokhoz vezet majd.

– Rendben. Nézzünk körül megint!

5. rész – Rhydian