Emeline az egész napot a szobájába zárkózva töltötte. Vágyott a nyugalomra és a magányra, még ha ettől még szörnyűbben érezte is magát. Szüksége volt néhány egyedül töltött órára, amikor nem kell megjátszania magát senki előtt. Amikor nem kell felemelt fővel viselnie a vőlegénye halálát követő részvétnyilvánításokat. A kancellárok és a gazdag polgárok úgy gondolták, mindent meg kell tenniük, hogy a lehető legjobb fényben tündököljenek Emerson kancellár előtt. Akiről köztudott volt, mennyire szívén viselte Emeline és a jövője sorsát. Nem véletlenül szánták pont az ő fiának feleségül.

Sem az aznapi villásreggelin – amelynek díszvendégéül Maurice kancellárasszonyt és fiát választották –, sem a Rochev kancelláréknél megrendezett ebéden nem vett részt, ahová természetesen a kancellár partiképes unokaöccsét is meghívták. Nem is értette, hogyan lehetnek néhányan olyan szívtelenek, hogy Aimes halálát követően máris azért igyekezzenek, hogy megkaparinthassák tekintélyes vagyonát. Néha úgy érezte, nem is a sok pénze tartozik hozzá hozományként, sokkal inkább őt kapják meg a hatalmas vagyon mellé, mint holmi biodíszletet, amivel villogni lehet a felszínes partikon.

Akármennyire is szerette volna a díszvacsorát is kihagyni, tudta, hogy nem teheti meg. Ezért amikor az egyik szolgáló kopogtatott az ajtaján este hét órakor, meg sem lepődött.

– Emerson kancellár azt üzeni, hogy hamarosan felszolgálják az előételt, kisasszony – mondta a szobalány, amikor belépett Emeline szobájába. A szőke lány még egy futó pillantást vetett a saját képmására és a neves alkalomra készíttetett ruhájára, aztán az érkezőre pillantott.

– Cortez kancellár és családja megérkezett már, Milena?

– Nem, kisasszony – rázta meg a fejét a cseléd, majd mikor meglátta Emeline értetlen arckifejezését, halkan folytatta. – Emerson kancellár délután lemondta a díszvacsorát. Csak ketten lesznek a kancellárral.

Emeline arcán halvány mosoly futott végig a szobalány szavait hallgatva. Aztán Milena biccentett egyet, és elhagyta a lány szobáját.

Emeline végtelen hálát érzett a gyámapja iránt. Mindig tudta, hogy Emerson saját lányaként szereti őt, mégis mindig meglepte önzetlenségével és túláradó szeretetével, amit iránta érzett. Néha Emeline úgy gondolta, meg sem érdemli igazán azt a sok mindent, amit kap. Még utoljára a tükörképére pillantott, aztán elindult.

A pazar teremben, ahol a díszvacsorát tartották, egy gondosan megterített asztal várt rá. A hosszú, mélybarna faasztalon gyertyák égtek, a legszebb porcelán étkészlettel terítettek, és az egész termet frissen sült hús illata töltötte be.

Emerson kancellár a kandalló előtt várta a lányát, majd mikor Emeline megérkezett, szomorú mosoly húzódott az arcára. Emeline szíve összeszorult, amikor ráeszmélt, hogy a sok ebéd és vacsora és parti, amit részben Emeline miatt rendeztek, egyúttal Aimes halálának nyilvánvaló bizonyítékai voltak. Hiszen ha élne, nem lenne szükség ilyen formalitásokra. Mit érezhet vajon a kancellár, ha Emeline-t is majdnem szétveti a bánat?

– Remélem nem gond, ha a mai vacsorát csak ketten fogyasztjuk el – mondta, amikor a lány mellé ért.

– A legkevésbé sem – felelte Emeline, majd a kancellár arcára pillantott. – Köszönöm!

– Nem tesz semmit. Rochev kancellár unokaöccse után úgyis szükségem van néhány óra nyugalomra. Valamiért azt hiszi, hogy bámulatos hegedűművész, de valójában csak az idegeimen játszik kifogástalanul.

– Ez igazán sajnálatos – mosolyodott el a lány. – Ha gondolod, vacsora után szívesen zongorázok neked. Tanultam egy csodaszép darabot, és még nem volt lehetőségem előadni.

– Megtisztelnél! De először fogyasszuk el a vacsorát!

A finom ételek és a kellemes beszélgetés feledtette Emeline-nel a közelmúlt eseményeit. Néha teljesen el is felejtette, ami történt, és csak élvezte az estét. Jót tett neki az a pár óra boldogság, még ha nem is lehetett az teljes. Mindig ott motoszkált benne Julian, és amiket mondott. Mert még ha nem is volt igaz, amit a férfi a fejéhez vágott, fájt, hogy ezt feltételezte róla.

Vacsora után, ahogy megígérte, előadta az új darabot, a kancellár pedig odaadóan hallgatta a dallamot, amely betöltötte az egész pompás termet.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nyugovóra térünk – mondta a kancellár a zongorajáték után, mire Emeline egy bólintással felelt. – Holnap Cortez kancellárék látnak vendégül minket ebédre, a mai vacsora elmaradása miatt. Remélem, számíthatok rád!

– Igyekszem összeszedni magam.

– Köszönöm!

A kancellár biccentett egyet, majd a terem ajtaja felé vette az irányt. Alig tett meg néhány lépést, amikor Emeline utánaszólt.

– Mi fog most történni? – Emerson összehúzott szemmel fordult vissza a lány felé. – Nem vagyok ostoba, tudom, miért van ez a sok találkozó. De nem állok készen hozzámenni valakihez.

– A fiamhoz sem álltál készen hozzámenni, már amennyire jók az értesüléseim.

– De őt legalább szerettem – vágta rá a lány. – Kérlek! Miért olyan fontos ez egyáltalán?

– Mert szükség van a pénzedre, hogy megnyerjük ezt a háborút – felelte Emerson lassan, mire a lány arca még sápadtabb lett. – Ezért kell hozzámenned egy kancellár fiához. Hogy használhassuk.

– Tehát csak a pénzem kell? – Emeline hangja teli volt a felismerés utáni fájdalommal és mély csalódottsággal. Miért is hitte, hogy bármi másról szólhatna az élete? – Akkor vedd el, neked adom! Ajándék.

– Ne sérts meg, Emeline!

– Mindig azt mondod, hogy családtag vagyok. Hogy lányodként szeretsz, és tudod, hogy én apámként tekintek rád. Akkor használd mint családi vagyont!

– Ez nem így működik, és ezt mind a ketten tudjuk – rázta meg a fejét a férfi.

– Mert az segít, ha hozzámegyek valakihez, akit nem is ismerek?

– Az segített volna, ha hozzámész a fiamhoz – emelte fel a hangját Emerson. – A vagyon segített volna a háborúban, ő pedig az egyesüléssel olyan tekintélyt szerzett volna, hogy akadály nélkül követhetett volna a helyemen.

– Aimes sosem akart kancellár lenni – vágta rá Emeline.

– Nem mintha ez most már bármit is számítana, nemdebár? – kérdezett vissza a férfi, majd sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

Emeline csak nézte Emerson távolodó alakját, aki öles léptekkel sietett az ajtó felé. A lány mondani akart valamit. Csak szólni egy szót, vagy akár csak a férfi után indulni. De nem tette meg. Ehelyett csak visszaült a zongora mellé, és ujjai alatt gyászos dallam töltötte meg a díszes termet.

***

Nova az egyik matracon feküdt. Kezével újra és újra végigsimított egyelőre lapos hasán, és minden simítás után boldogság költözött a szívébe.

Amikor sejteni kezdte, hogy valószínűleg állapotos, borzasztóan megijedt. Nem érezte késznek magát, és azzal is tisztában volt, mennyi nehézséget okoz ezzel a többieknek. Aztán amikor a sejtése igaznak bizonyult, az eddigi érzelmeihez ritkán érzett öröm társult. Elhatározta, hogy bármi történjék is, olyan odaadóan fogja védeni a gyermekét, ahogy csak képes rá. Mert hosszú évek óta először érezte igazán boldognak magát. Ezt az érzést pedig nem akarta elveszíteni.

– Zavarlak? – nézett be az ajtón Albine, mire Nova csak megrázta a fejét, majd felült. – Nem volt alkalmunk beszélni mióta… Tudod. Bocsánatkéréssel tartozom. Mondtam dolgokat, amiket nem kellett volna.

– Mind a ketten mondtunk dolgokat – felelte Nova, majd Albine a húga mellé telepedett. – Sajnálom, amit Rhydianről mondtam. Nem is tudom miért mondtam, csak…

– Bántani akartál, ahogy én bántottalak téged – fejezte be Albine a húga helyett a mondatot, aki csak alig észrevehető bólintással felelt.

– Sajnálom… Haragszol még rám a baba miatt? – kérdezte Nova halkan, mire nővére csak megrázta a fejét.

– Inkább amiatt, hogy ez így alakult. Ez az egész dolog Jamal és közted? Hányszor elmondtam, hogy nem lesz jó vége? Hányszor figyelmeztettelek, Nova? Téged is, és őt is? Miért nem értitek meg? Egy pillanatnyi gyengeség nem dönthet több ember sorsáról. Egymásra vagyunk utalva a nap minden percében. Ezért tartom felelőtlenségnek a mai napig azt, ami közted és Mal között van.

– Azt hittem, ez egy bocsánatkérés – húzta szomorú mosolyra a száját a fiatalabb lány, majd a nővére is elmosolyodott.

– Tudod, hogy nem vagyok túl jó benne – bólintott Albine. – Nézd, én nem miattatok ellenzem ezt. Mert tudom, hogy nincs olyan, amit ne tenne meg érted. Csak ez az egész? Mindent megnehezít. De a lényeg, hogy szeretném, ha tudnád, hogy akármennyire is ellene vagyok a dolgoknak, én örülök, hogy boldog vagy.

– Köszönöm – mosolyodott el Nova, miközben nővére szürke tekintetét fürkészte. – Két napig alig láttalak. Állandóan az erdőben vagy. Minden rendben? – Albine néhány pillanatig csak szótlanul ült a húga mellett.

Semmi sem volt rendben. Két nap óta folyamatosan el kellett terelnie a gondolatait Tobiasról, és erre a legjobb megoldás az erdőben töltött idő volt. Azokban a percekben, amikor nem foglalta el magát valamivel, mindig a férfit látta maga előtt. Kék, vidám szemét, halvány mosolyát, és akaratlanul is felidézte azt a titokban váltott csókot, amit nem tudott elfelejteni, bármennyire erősen is próbálta. Végül csak lassan bólintott.

– Persze, minden rendben. Te csak pihenj! – felelte, majd felkelt, és az ajtóhoz lépett.

– Tényleg sajnálom, amit mondtam – szólt még utána Nova, mire Albine csak egy halvány mosollyal felelt, aztán magára hagyta a húgát.

Csendes volt a faház. Kieran és Cormac hátul voltak, és a kis kertet gondozták, Jamal odakint volt, a többiek pedig elvonultak. Ritkán lehetett Albine igazán egyedül. Jobbára csak az erdőben talált magányos pillanatokra. A házban szinte sosem. Így ahogy kilépett a szobából, ahol a húga pihent, egy pillanatra el is felejtette, miért töltötte minden idejét az erdőben az utóbbi két napban. Tobias miatt, a csók miatt, és az elmesélt múltja miatt. Fogalma sem volt, mit érzett, és ez a bizonytalanság megrémítette. Nem akart újra beszélni a férfivel.

Csak állt a szoba közepén, és élvezte, hogy egyedül lehet ott, ahol sosincs egyedül. Önként vállalt magánya azonban csak addig tartott, míg az egyik ajtóban meg nem jelent valaki, és egy pillanattal később Albine azzal találta szemben magát, akit mindennél jobban el akart kerülni. Albine néhány pillanatig nézte a férfi arcát, aztán gondolkodás nélkül az ajtó felé indult. Tobias azonnal megértette, mi a lány célja, ezért ő is az ajtóhoz sietett, és elállta Albine útját.

– Engedj ki – szólt a lány, de a férfi csak megrázta a fejét.

– Miért kerülsz engem? – szegezte neki a kérdést Tobias, mire Albine dühösen pillantott az előtte állóra, majd elfordult tőle. – Miért?

– Azt hiszem, elég világos voltam a múltkor.

– A múltkor? – lépett közelebb a lányhoz Tobias. – Úgy érted, két nappal ezelőtt, amióta minden idődet az erdőben töltöd Jamallal?

– Úgy – vágta rá Albine szembe fordulva a férfivel. Tobias elnézte a lány fáradt arcát, amit minden ellenére gyönyörűnek látott.

– Kezdek beléd szeretni, Albine.

– Miért? – csattant fel a lány. – Nem adtam rá okot. Sőt, ami azt illeti, épp az ellenkezőjét próbálom elérni. Mit gondolsz, miért beszéltem neked Rhydianről? Hogy megértsd, hogy nem vagyok képes… Erre – mutatott magukra a lány. – Azt hiszed, hogy szeretsz engem? Fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok.

– Akkor hagyd, hogy megismerjelek.

– Miért? Miért akarsz ennyire közel kerülni hozzám, miközben azt sem tudod, hogy te ki vagy?

– Mert nem érdekel, ki voltam, amíg veled vagyok – felelte Tobias, miközben még közelebb lépett a bizonytalanul álldogáló lányhoz. Albine egy rövid pillanatra elveszett a férfi tiszta tekintetében, aztán lehajtotta a fejét.

– Hiába mondanám, hogy én is érzek valamit irántad, ha ez az érzés megrémít – szólalt meg halkan Albine, mire Tobias szája mosolyra húzódott.

– Szóval érzel valamit.

– Látom sikerült megragadnod a lényeget – forgatta meg a szemét a lány.

– Mi történne, ha egy idő után rádöbbennél, hogy ki is vagy, és elmennél? Képes lennél fájdalmat okozni csak azért, mert most azt hiszed, fontos vagyok neked? – Tobias nem felelt. Csak nézte a lány arcát, ahogy egyre szomorúbbá és szomorúbbá változott. – Ez sosem működne, érzések ide vagy oda. Mert csak egy csalódás lennék számodra, ha igazán megismernél, és sosem lennél boldog mellettem… Most pedig hagyj elmenni!

Tobias végül csak egy bólintással felelt, majd ellépett a lány elől, aki fáradt léptekkel, lassan kisétált a faházból.

7. rész – Szeretni és szeretve lenni