Ahogy Albine kilépett a faház ajtaján, nem volt képes tovább erősnek mutatni magát. A torkában hatalmas gombóc lüktetett, a gyomra kavics méretűre zsugorodott, és a szívét valami ismeretlen fájdalom gyötörte.
Sohasem érzett még így. Dühös volt saját magára, Tobiasra, Rhydianre és az egész világra. Azt kívánta, bár megszűnne ez a fájdalom, de az érzés egyre erősebben gyötörte, ahogy felidézte az elmúlt néhány percet. Hogyan lehet rá ilyen hatással Tobias? Hogy lehet rá ilyen hatással bárki?
A faház előtti tűzrakással foglalkozó Jamal azonnal felfigyelt a házból kilépő lányra.
– Minden oké? – kérdezte a férfi, de Albine nem nézett rá. Hogy is lehetne minden rendben?
– Nem – rázta meg végül a fejét, majd a férfi arcára pillantott.
– Mi történt?
– Tobias történt… – vágta rá a lány, mire Jamal arcra eltorzult.
– Bántott téged? – Jamal keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy bárhogyan fájdalmat okozott Albine-nak, és már indult volna az említett után, de a lány szavai visszatartották.
– Épp ellenkezőleg.
– Tessék? – kérdezte értetlenül a férfi, de Albine nem válaszolt. Csak bizonytalanul közelebb lépett a barátjához. – Ki vele! Mi történt?
– Megcsókolt – felelte halkan a lány. – Azután az éjszaka után, amikor a csapdákat néztem meg.
– Tényleg? Pont azután? – szólt közbe Jamal, miközben felidézte azt a napot. Akkor megpróbálta lebeszélni Tobiast arról, hogy Albine-nal kezdjen. Látszólag nem fogadta meg a tanácsát. – És ettől boldog vagy, vagy inkább…
– Fogalmam sincs – vonta fel a vállát. – Beszéltem neki Rhydianről – tette hozzá halkan Albine, mire Jamal szemöldöke a magasba szaladt. – Azért tettem, hogy megértse, miért nem lehet köztünk semmi. Szerinted rosszul tettem?
– Szerintem azért tetted, hogy legyen okod nemet mondani neki.
Albine tudta, hogy Jamalnak valahol igaza van. Egyszerűbb lenne kifogást keresnie, és magányosan élnie, mint hagyni, hogy az érzelmei kerekedjenek felül. De a legutolsó alkalommal, amikor hagyta, hogy a boldogsága kerekedjen a józan ész fölé, minden tönkrement.
– Mikor jöttél rá, hogy érzel valamit a húgom iránt?
– Nem is tudom – felelte elgondolkodva a férfi. – Mi csak úgy… Voltunk? Aztán egy nap már többet jelentett, mint addig.
– Azt hiszem, érzek valamit iránta – vallotta be halkan Albine. – De megmondtam neki, hogy ennek semmi értelme nem lenne. Ő és én? Ugyan már. Csak nem értem, miért érzem ettől ilyen szörnyen magam.
Albine lerogyott a ház tövében álló sziklára és a tenyerébe temette az arcát. Jamal elnézte a lányt. Sosem látta még ilyen sebezhetőnek. Sosem látta még ennyire emberinek. Segíteni szeretett volna neki, de fogalma sem volt, mit tehetne. Végül csak mellé telepedett a sziklára, és a térdére támaszkodott.
– Tudod, hogy jöttünk össze Novával? – szólalt meg Jamal, mire a lány lassan megrázta a fejét.
Úgy egy évvel ezelőtt kettesben maradtunk a házban. Az volt az első alkalom, hogy csak ketten voltunk, és őszintén, elég furcsa volt. Megszoktuk, hogy mindig van valaki a közelben, és amikor ott ültünk a kanapén, olyan csönd volt, hogy már szinte ijesztő volt.
Aztán beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Azt mondta, hogy nem kezeljük felnőttként. Nem hagyjuk, hogy elmenjen az erdőbe, nem hagyjuk máshol segíteni, csak a házban, és hogy még Cormacet is inkább felnőttként kezeljük, mint őt. Olyan nyíltan beszélt velem, és éretten, hogy másnak láttam, mint addig. Felnőttnek láttam. Nőnek láttam.
Mentségemre szóljon, ő csókolt meg engem. Én meg nem tudtam leállítani, aztán egyik dolog követte a másikat. Aztán persze szörnyű bűntudatom volt, mert nem éreztem többet iránta, mint puszta vágyat.
– Miből gondolod, hogy az, hogy a húgom kezdetben csak egy egyszeri kaland volt számodra, segíteni fog?
– Hadd mondjam végig!
Csak feküdtünk egymás mellett, és nem mertem ránézni. Szégyelltem magam, amiért kihasználtam. Aztán hozzám fordult, és megköszönte. Azt mondta:
– Ki tudja, mikor lesz újra lehetőségem nőként szeretni valakit?
– Hetekkel később is csak ez járt a fejemben. Ki tudja, mikor lesz lehetőségünk egyáltalán szeretni valakit? Attól a naptól kezdve nem úgy néztem rá, mint addig. Egy esélynek láttam arra, hogy legyen valami, amibe kapaszkodhatok. Amiért megéri minden nap felkelni és kitartani. Amiért megéri élni. Akivel boldog lehetek, akár itt is. Érted, hogy mi akarok ezzel mondani?
Albine lassan bólintott, aztán a mellette ülőre emelte a tekintetét.
– Félek, Mal… Mi lesz, ha összetöri a szívem? – kérdezte Albine alig hallhatóan.
– Az már régen összetört…
***
Tobias a faház előtt ült. Már besötétedett, és az égő tűz megvilágította az arcát. Sok minden járt a fejében, de a legtöbb dolog Albine-ról szólt. Tényleg kezdett beleszeretni. Sokkal többet érzett iránta, hogy az egyszerű barátság legyen. És hiába próbálta lebeszélni magát róla, minden próbálkozása után csak még inkább vágyott a lányra. De tudta, igaza volt Albine-nak. Hogyan is érezhetne bármit iránta, miközben azt sem tudja, ő maga ki? A lány csak azt nem tudta, hogy Tobias már napok óta a múltja minden részletére tisztán emlékezett.
Gondolataiból egy felé közeledő alak szakította ki. Először a sötétben nem látta tisztán, ki lehet az, majd mikor közelebb ért, Albine-t pillantotta meg a tűz fényében.
– Gyere velem! – szólalt meg, majd elindult az erdő irányába. Tobias néhány másodpercig döbbenten bámult a lány után, majd talpra szökkent, és utánairamodott.
Az erdő sötétjében nehezen követte Albine-t, és a lány sem könnyítette meg a dolgát. Sietős léptekkel igyekezett a sötétben egyetlen szó nélkül, és egyszer sem fordult hátra, hogy megnézze, követi-e még őt Tobias.
Egy kis, jól elrejtett tavacska partján végül megállt. Körben sziklák határolták, és hatalmas fák vették körbe, hogy még nehezebben lehessen odatalálni.
– Mi ez a hely? – kérdezte Tobias, miközben körbefordult. Albine a kis tó mellé sétált, majd leült a partján.
– Mallal járunk ide – szólalt meg. – Ha nyugodtan akarunk beszélgetni, vagy csak gondolkodni. Igazából elég rég jártam itt utoljára. Túl sok minden történt mostanában.
A férfi néhány pillanatig elnézte a lány hátát, aki felfelé bámult a csillagok felé. Aztán odasétált hozzá, és mellételepedett.
– Azon gondolkodtam, mi lenne, ha aznap nem találunk rád. Talán egyszerűbb lenne minden.
– Te teszed nehézzé – felelte Tobias.
– Tudom – bólintott a lány. – Az életemben eddig minden nehéz volt. Anyám korán meghalt, az apám beteg, gyakorlatilag én neveltem a húgomat, aztán jött Rhydian, majd a háború, és most itt vagyok. Egész életemben felelős voltam valakiért vagy valamiért. Mindig erősnek kellett lennem, mert ha nem vagyok az, akkor minden tönkremegy. Mostanra annyira félek gyengének mutatni magam, hogy nem tudok közel engedni senkit, nehogy meglássa, milyen vagyok valójában.
– Miért, milyen vagy valójában? – kérdezte Tobias, miközben a lány arcára pillantott.
Albine eltöprengett ezen. Milyen ember is ő igazából? Ha lerántjuk az álcáját, mi marad? Mi marad, ami csak és kizárólag ő?
– Olyasvalaki, aki túlságosan fél – válaszolta aztán halkan. – Félek, hogy történik valami a családommal. Félek, hogy történik valami velem. Félek, ha vége a háborúnak, el kell mondanom az apámnak, miért nem mehetek haza vele. Félek attól, hogy egy rossz döntés miatt mindent elveszítek.
– Nem élhetsz elzárkózva mindentől és mindenkitől. Az olyan mintha… Már nem is élnél – mondta a férfi, mire Albine csak egy bólintással felelt, aztán halk hangon folytatta.
– Ezért próbálok változtatni. De nagyon nehéz lesz. Nekem is és… Neked is – pillantott végül Albine is a másikra.
– Ezt értsem úgy, hogy…
– Ezt értsd úgy, hogy te vagy a világ leghülyébb embere, amiért úgy gondolod, pont „belém szerettél” – idézte fel a lány a férfi szavait, mire az elmosolyodott.
– Igen, erre kezdek rájönni – nevetett fel aztán Tobias, majd nevetése elhalt a sötétben.
– Érzek irántad valamit – folytatta végül a lány. – Nem tudom pontosan, hogy mit, vagy hogy meddig fog tartani ez az érzés, csak…
– Nem kell kimondanod!
– De akarom – felelte Albine. – Csak nem könnyű. Eddig csak hálát éreztem egy férfi iránt, és ő csak kihasznált és megalázott. Ez az érzés viszont más. Erősebb. Vagyis fájhat még annál is jobban. De nem akarok tovább félelemben élni. Nem akarok eltaszítani mindenkit csak azért, mert félek. Nem akarlak eltaszítani téged… Mert hiába próbálom letagadni előtted és magam előtt is, nem vagyok képes nem gondolni rád.
– Akkor jó. Mert eszem ágában sincs lemondani rólad – mondta halkan Tobias egy halvány mosoly kíséretében, majd magához húzta a lányt, és néhány végtelennek tűnő másodperc után lágyan megcsókolta.
***
Albine és Tobias csak másnap reggel indultak vissza a táborba. Az egész éjszakát kettesben töltötték a kis tó partján. Csak bámulták a csillagokat néha szótlanul, néha lényegtelennek tűnő dolgokról beszélgetve, majd amikor Albine elaludt, Tobias még órákig hallgatta a lány nyugodt szuszogását.
Albine számára minden olyan szokatlan volt. Évek óta félt közel engedni magához bárkit is, aztán megjelent Tobias, és mindent megváltoztatott. Nehezen hitte el, hogy valaki képes lehet szeretni őt. De a férfi közelsége mégis megnyugtatta, és hosszú évek óta először érezte azt, hogy boldog lehet.
Ahogy a kis tisztásra értek, ahol a faház állt, azonnal meglátták a feléjük rohanó Cormacet. Lenőtt fekete haja csak úgy lobogott utána. Már messziről integetett nekik.
– Visszajöttek! – kiabálta. – Matthias és Liya! Visszajöttek!
Ahogy Albine-hoz eljutottak a fiú szavai, azonnal a ház felé iramodott. Rohant az ajtó felé, majd berontott rajta.
Odabent Jamal ölelésében Liyát, az egyik fotelben pedig Matthiast pillantotta meg. Boldogságtól zakatoló szíve csak még inkább dübörgött a mellkasában.
– Albine – biccentett felé az újonnan érkező férfi, mire a lány ajka mosolyra húzódott.
Aztán az egyik pillanatban még békésen üldögélő férfi arca a következő pillanatra eltorzult, majd felugrott a fotelből, övéből egy pillanat alatt előrántva a pisztolyát.
– Ez meg mi a francot keres itt? – dörögte, fegyverét az akkor belépő Tobiasra fogva.
Albine azonnal a két férfi közé lépett. Tisztában volt vele, hogy ha ők ketten visszatérnek, Tobias meglepetést fog okozni.
– Az erdőben találtuk félholtan – mondta Albine. – Segítettünk rajta, azóta itt van. Amnéziás. Úgy hívjuk, hogy Tobias…
– Tobias? – emelte magasba a szemöldökét a férfi, majd arca még dühösebbé vált. – Ez itt Aimes Emerson, Emerson kancellár fia.
– Tessék? – suttogta a lány tágra nyílt szemmel. Először nem is értette meg a férfi szavainak jelentését. Aztán ahogy azok mégis értelmet nyertek, Albine szíve kihagyott egy ütemet…
A következő pillanatban Jamal hangját hallotta meg maga mellett.
– Az baj… Mert befogadtunk, és most meg kell ölnünk téged…
