– Ez itt Aimes Emerson, Emerson kancellár fia.
– Tessék? – suttogta a lány tágra nyílt szemmel. Először nem is értette meg a férfi szavainak jelentését. Aztán ahogy azok mégis értelmet nyertek, Albine szíve kihagyott egy ütemet…
A következő pillanatban Jamal hangját hallotta meg maga mellett.
– Az baj… Mert befogadtunk, és most meg kell ölnünk téged…
Aimes az előtte állókon jártatta a tekintetét, hol a fekete férfira, hol Albine hátára pillantva. A lány mozdulatlanul állt előtte, és a földet bámulta szótlanul. Mondani akart valamit. Csak egy mondatot, vagy akár egy szót, de nem jöttek szájára a szavak.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Matthias és Jamal a falhoz szorította a férfit, Liya előrántotta a pisztolyát, a többiek pedig a szoba legtávolabbi sarkához húzódtak. Egyedül Albine állt még mindig ott, maga elé meredve. Matthias szavai visszhangoztak a fejében. Emerson kancellár fia? Az nem lehet…
– Nem tűnsz túl meglepettnek – mondta Jamal, majd öklével gyomorszájon vágta a védtelen férfit.
– Kérlek… – nyögte Aimes, de Jamal közbevágott.
– Egy rohadt szót se szólj, különben még boldogabban fogunk golyót repíteni a fejedbe…
– Ne! – szólalt meg hirtelen Albine barátja felé fordulva, de saját hangját csak távolról hallotta. Mintha nem is ő beszélt volna. Jamal értetlenül pillantott rá, Matthias pedig még mindig a falnak szorított Aimes-t méregette.
– Mi van? – Jamal hangja élesen hasított a feszült csendbe.
– Csak… Zárjátok be! – hebegte a lány, aztán kiviharzott az ajtón.
Egy perc sem telt el, a visszatérő Matthias máris kirontott utána az ajtón.
– Rád bíztam Cormacet, erre idehoztok egy idegent? – üvöltötte olyan hangosan, hogy a közeli fákon fészkelő madarak is fejvesztve repültek el. – A táborunkba? Az otthonunkba? Mégis mi a francot gondoltatok?
– Nem tudom… – felelte Albine, kezébe temetve az arcát.
– Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek? Hogy lehettél pont te ilyen hülye? – szűrte a férfi a fogain keresztül a szavakat.
Matthias minden egyes szava csak még mélyebbre taszította Albine-t a fájdalmában. Megtörten ült a földön, hátát a faház falának vetve, és az évek óta elapadt könnyei akadály nélkül törtek a felszínre. Rhydian óta sohasem sírt, így a sós cseppek újra saját gyengeségének jeleként rajzoltak csillogó foltot az arcára.
– Matthias! – szólt a férfire az akkor kilépő Kieran, majd a lányára esett a pillantása. – Elég!
A fekete hajú férfi fújtatva pillantott hol Albine, hol a lány apja felé, majd visszacsörtetett a házba, és bevágta maga után az ajtót.
Kieran pillantásával végigkövette a távozó férfit, majd Albine-ra nézett. Ahogy ott ült magába roskadva, a férfi szívét mintha jeges kéz markolta volna meg. Évet óta nem látta ilyennek a lányát. Segíteni szeretett volna neki, de fogalma sem volt, mit tehetne, hogy enyhítse a fájdalmát. Végül a lányához sétált, és mellé ült a földre.
– Átvert engem… – szólalt meg Albine alig hallhatóan.
– Mindünket átvert – felelte Kieran, de a lány csak szomorúan elmosolyodott. – Mégis mi történt?
Albine először nem akarta beavatni az apját. Nem akarta ezzel is terhelni. De aztán, ahogy ott ültek kettesben, mégis megtette. Rhydianen kívül mindent elmesélt az apjának. Azt a csókot, a kétségeit és a félelmeit, a vallomását. Ahogy befejezte a mesélést, még kisebbre húzta össze magát a ház tövében.
– Csak egyszer akartam boldog lenni – mondta Albine. – Úgy tűnik, túl ostoba vagyok a boldogsághoz. Mármint… Tudtam, hogy egyszer kiderül, hogy ki is ő. De ezzel nem számoltam. Ő meg már tudta… Én meg elhittem neki mindent…
– Túl szigorú vagy magadhoz – felelte Kieran. – Nem vagy ostoba csak azért, mert szeretsz valakit.
– Azért vagyok ostoba, mert pont ő az, akit én… – felelte a lány, de képtelen volt befejezni a mondatot.
– Miért, rossz embernek ismerted meg? Olyannak, aki mikor rájött, hogy ki ő, gondolkodás nélkül megszökött, és idehívta a katonákat? Olyannak, aki képes lenne ártani neked?
– Egy kancellár fiáról beszélünk – csattant fel Albine, és akaratlanul is újra eszébe jutott Rhydian.
– Igaz – bólintott aztán Kieran. – Az a férfi odabent Emerson kancellár fia. Ahogy az a férfi is ő, akit valaki megpróbált megölni, mi pedig megmentettük az életét. Hadd kérdezzek valamit! Mit gondolsz, miért maradt mégis velünk? Miért tettette, hogy még mindig nem emlékszik semmire? Miért akart inkább itt lenni ahelyett, hogy visszament volna, amikor nem figyelünk? Mert megtehette volna. Ehelyett mégis inkább itt maradt. Mit gondolsz, mit talált itt, amiért megérte maradnia?
Albine tudta, hogy az apjának valahol igaza van. Nem adta fel őket, nem tört az életükre, és nem próbált bajt okozni nekik. De ha egyszer hazudott, hazudhatott másban is.
– Tényleg meg fogjuk ölni? – kérdezte aztán Albine, miközben kézfejével megtörölte az arcát.
– Te mit szeretnél?
– Fogalmam sincs… – vonta fel a vállát a lány, majd az apjára pillantott. – Szerinted mit kéne tennünk?
– Számít egy vénember szava egyáltalán?
– Nem – rázta meg a fejét Albine. – Egy vénember szava nem számít igazán. De az apámé igen, és szükségem van rá.
Kieran előbb mérlegelte magában a dolgokat, aztán újra megszólalt.
– Nos, szerintem nem vagyunk jobbak, mint azok, akik elől menekülünk, ha ugyanazok az eszközeink. Nyerünk egyáltalán valamit, ha meghal?
– Mal elég biztos a dolgában.
– Jamal azt sem tudja, mit beszél – felelte Kieran. – Egyikünk váljon gyilkossá, csak azért, hogy ő meghaljon? Húzzunk sorsot, hogy kiderüljön, ki lesz az a szerencsétlen, aki meghúzza a ravaszt?
– Fogalmam sincs, mi lenne a jó megoldás – vallotta be halkan Albine. – Tanácstalan vagyok. Egyszer azt mondtam neki, minden egyszerűbb lenne, ha sosem találkoztunk volna. Hogy jobb lenne.
– És most?
– Nagyon erősen győzködöm magam, hogy most erre vágyjak – bólintott Albine, majd feltornázta magát a földről.
– Beszélni akarok vele.
– Biztos vagy benne?
Albine maga sem tudta erre a választ. Annyi minden kavargott a fejében, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Az egyik pillanatban a pokolra kívánta a férfit, a másikban szomorúságot érzett, a következőben csalódást, aztán végtelen dühöt.
– Nem – rázta meg végül a fejét, aztán belépett a házba.
Albine lassú léptekkel közelítette meg a szoba ajtaját, amelybe Aimes zárták el. Az ajtó mellett Liya ült, keresztbe tett karral. Albine az ajtót nézte meredten, Liya pedig a lányt figyelte.
– Beszélnem kell vele – szólalt meg halkan Albine, de Liya csak megrázta a fejét.
– Tudod, hogy nem lehet.
– Attól félsz, hogy elengedném? – pillantott Albine Liyára, aki azóta is a lány mozdulatait követte a tekintetével.
– Attól félek, hogy megölnéd – felelte a fekete lány, mire Albine bólintott.
– Jogos érv – mondta, majd közelebb lépett az ajtóhoz, és a fára tette a kezét, aztán inkább visszahúzta azt.
Liya elnézte Albine arcát. Az arc, amelyre emlékezett, erős volt és kemény. Most pedig egy megtört, szomorú szempár pillantott vissza rá. Nem is emlékezett, látta-e valaha ilyennek a lányt, amióta ismeri.
– Öt percet kapsz – mondta végül Liya, mire Albine bólintott, majd lenyomta a kilincset.
Albine olyan óvatosan lépett be a szobába, hogy Aimes meg sem hallotta az ajtó nyitódását. Habár a férfi, aki ott ült, ugyanúgy nézett ki, mint eddig, mégis másnak látta őt. Aimes csak akkor vette észre a lányt, amikor az bezárta maga után az ajtót. Azonnal talpra ugrott, és Albine arcára pillantott.
– Mióta tudod? – kérdezte a lány, miközben szemébe újra könnyek szöktek.
– Albine… – lépett közelebb Aimes, de ő elhátrált.
– Mióta tudod? – kérdezte újra, mire Aimes csak megvonta a vállát.
– Egy ideje – felelte.
– És eszedbe sem jutott szólni?
– Mégis mit kellett volna mondanom? Hogy Emerson kancellár fia vagyok, de nem foglak bántani titeket, szóval minden rendben? Mintha elhittétek volna. Komolyan számon kéred rajtam, amiért nem adtam a kezetekbe az okot, hogy megöljetek?
– Azt kérem számon rajtad, hogy hazudtál nekem – vágta rá Albine. – Nekem! Hogy voltál képes megjátszani magad?
– Megjátszani magam? – lépett Aimes Albine-hoz és a tenyerébe vette a lány arcát. – Eszembe sem jutott megjátszani magam. Azon kívül, hogy nem mondtam el, ki is vagyok, én soha nem hazudtam neked.
Albine ellökte magától Aimest, és az ajtóig hátrált.
– Soha nem hazudtál? Elérted, hogy közel engedjelek magamhoz, miközben pontosan tudtad, min mentem keresztül, tudtad, hogy ki vagy, és hogy ez sosem működne. Hogy is gondolhattad ezt?
– Azért nem mondtam el, hogy ne kelljen így látnom téged. Nem bírtam volna elviselni, hogy gyűlölsz, miközben én… – Tobias elharapta a mondatot, aztán halkan folytatta. – Miközben én szeretlek.
– Szeretsz engem? – Albine szemöldöke a magasba szaladt. – Miért kéne elhinnem ezt?
– Tegnap este elhitted – mondta Aimes.
– Tegnap este még valaki más voltál.
– Most az zavar, hogy mégsem vagyok ugyanaz az amnéziás ember, aki eddig voltam, vagy hogy a nevem pont Aimes Emerson?
– Fogd be! – csattant fel Albine.
Aimes elfordult a lánytól, majd sóhajtott egyet. Amikor azon gondolkodott, mi lesz, ha egyszer kiderül a titka, azt nagyjából így képzelte el. A gondolatainál a valóság azonban még szörnyűbb volt. Albine arcát látni felért ezernyi gyomorszájon vágással.
– Sajnálom – szólalt meg halkan. – El akartam mondani. De nem tehettem. Láttam, hogyan vélekedtek a kancellárokról. Elmesélted, mi történt Rhydiannel. Attól féltem olyannak látsz majd, mint őt.
– Ismerted Rhydiant? – kérdezte Albine, mire Aimes újra felé fordult.
A lány várakozva pillantott rá.
– Csak válaszolj!
– Igen…
– És úgy ismerted meg, mint egy szadista erőszaktevőt? – kérdezte újra a lány. Aimes nem akart válaszolni. De aztán Albine csalódott pillantása után rájött, nem is érdemes válaszolnia. Úgyis tudja már a választ. – Ugyan miért hasonlítanálak pont hozzá? Mert mind a ketten egy rohadék kancellár fiai vagytok, akik úgy tesznek, mintha mások lennének, aztán hátba szúrnak? – Albine szavai pofonként csattantak Aimes arcán, aztán a lány kisétált a szobából, és halkan bezárta maga után az ajtót.
***
– Mire jutottatok? – fordult Jamal Matthiashoz, aki a faház nappalijában ült az asztal mellett. Körülötte a táborlakók foglaltak helyet, és idegesen hallgatták a férfit.
– Találkoztunk néhány menekült csapattal. Többen meséltek egy nagy menekülttáborról, ahová befogadnak mindenkit, akinek szüksége van menedékre. A leírások alapján bevehetetlen. Legalábbis a katonák eddig nem nagyon tudtak rajtuk ütni. Ha odamegy egy menekült, vagy egy csapat, kérdezés nélkül befogadják. Tudják, hogy megy ez, és szívesen látnak mindenkit…
– És ez mennyire biztos? – tette fel Kieran a kérdést, ami mindnyájukat foglalkoztatta.
– Valami biztosan lehet, különben nem terjedne a pletyka – felelte Matthias. – Aztán, hogy ez végül mennyire igaz, az más kérdés. Liyával nem mertünk elmenni erre a helyre, így is sokáig elvoltunk, nem akartuk, hogy feleslegesen aggódjatok. De lehet, hogy utána kéne nézni.
– Benne vagyok – lelkesült fel Cormac.
– Te itt maradsz – felelte Matthias, ahogy fogadott fia arcára pillantott, majd Jamalhoz fordult. – Mit gondolsz?
Jamal körbepillantott a többieken, majd újra Matthiasra nézett. A katona várakozva tekintett a fiatal férfira.
– Nem lenne rossz, ha igaz lenne. De akkor újra el kell mennünk.
– Tudom – bólintott Matthias. – Már csak az a kérdés, hogy ki menjen.
– Váltom Liyát – mutatott magára Jamal, majd Albine-ra nézett. – Albine?
Albine először pillantott a többiekre. Várakozó szempárok tekintettek vissza rá a szoba minden sarkából, ő pedig nem volt képes másra gondolni, csak a szomszéd szobában ülő férfire.
– Öhm… Igen – bólintott végül abban a reményben, hogy így legalább nem kell a közelében maradnia.
– De ez így három – mondta Jamal. – Egyedül Liya maradjon itt olyan, aki biztonságban tudja tartani a tábort? Miközben ugye ott van az a barom is…
– Emerson velünk jön – felelte Matthias határozottan, mire a többiek értetlenül pillantottak rá. – Feleslegesen van itt, hárman könnyebben figyelünk rá, és jól jöhet alkudozáshoz, ha rosszra fordulna a helyzet.
Albine azonban már nem hallotta a férfi utolsó szavait. Csak az járt a fejében, hogy akármennyire messze is akar futni, így nem lesz képes elmenekülni előle. És miközben legszívesebben ezer mérföldre rohant volna tőle, egy fájdalmasan erős érzés még mindig Aimes felé vonzotta.
