5. rész – Bizalmatlanság

Albine végignézte, ahogy Jamal az egyik kezével, egyetlen mozdulattal kicsavarja az ismeretlen férfi kezéből a kést, majd a nadrágja övébe csúsztatja. Közben ujját folyamatosan a ravaszon tartotta, a férfi arcára célozva.

– Leülni! – Jamal határozott hangjára a férfi ellenkezés nélkül leült a fűbe, majd a fegyverrel intett az ismeretlen lánynak is, aki lassan a földön ülő mellé telepedett. Az egész olyan volt, mint egy jól megkomponált előadás részlete.

– Kik vagytok? – guggolt le eléjük Jamal. A két idegen előbb egymásra nézett, majd az ismeretlen férfi lassan beszélni kezdett.

– A nevem Abel. Ő pedig Henley. Menekültek vagyunk.

– És ezt azért kéne elhinnünk, mert? – hajolt közelebb Jamal.

– Hát mert… – gondolkodott el egy pillanatra Abel. – Nem hazudunk?

– Ennél jobb érved nincs?

– Miért követtek minket? – vette át a szót Albine közelebb lépve. A férfi arca hirtelen komorrá változott, mintha a kérdés hatására szörnyű emlékek tódultak volna az elméjébe, aztán lassan beszélni kezdett.

– Többen voltunk. – Hangja halk volt és megfontolt. – De egy csapat katona rajtunk ütött, és csak ketten tudtunk elmenekülni. Próbáltunk boldogulni, de amikor észrevettünk titeket, tudtuk, hogy az lesz a legjobb, ha a közeletekben maradunk.

– Miért?

– Mert úgy tűnt, tartotok valahová. Hátha tudtok valamit, amit mi nem – vont vállat a férfi, majd aggódva Henley felé pillantott.

– Van fegyveretek? – kérdezte újra Albine, mire Abel csak megrázta a fejét.

– Csak az a kés. Táskánk is csak egy, de abban sincs sok felszerelés. Inkább csak némi kaja. Gyorsan kellett lelépnünk – felelte halkan, mire Albine kifújta a levegőt, és elfordult a párostól. Már csak ez hiányzott!

– Mi legyen? – hallotta meg maga mellől Jamal hangját.

Előbb a lányra, majd a férfire, végül barátjára nézett. Jamal szemében várakozás ült. Mi legyen? A kérdés szüntelenül visszhangzott a fejében. Egyre nehezebben hozta meg ezeket a döntéseket. Még ha eddig nem is volt nyilvánvaló, ki volt köztük a vezető, mostanra már ő is megértette, hogy akaratlanul is megkapta ezt a feladatot. És néha másra sem vágyott, csak hogy ez ne így legyen.

– Vigyük őket magunkkal – jelentette ki végül, Jamal pedig csak egy határozatlan bólintással felelt, aztán intett a földön ülőknek.

Abel egy aggódó pillantást vetett Henley felé, majd felemelkedett a földről, és felhúzta a lányt is, majd miután magához vette a táskájukat, elindult a táboruk felé. Jamal követte őt, fegyverét továbbra is rá szegezve.

Mielőtt eltűnhettek volna a fák között, Albine újra a szőke lányra pillantott. Riadtan és félszegen állt ott, de amikor Albine a fegyverével a két férfi felé bökött, jelezve, hogy kövesse őket, a lány tekintete egy alig észrevehető pillanatra megkeményedett. – Indulj!

Henley lassú léptekkel indult meg Jamal után, Albine pedig néhány bokrot félretolva az útjából követte a hármast a fák között, tekintetét folyamatosan az idegeneken tartva. Közben mindvégig azon töprengett, vajon megéri-e magukkal vinniük őket, vagy egyáltalán az igazat mondták-e?

Amikor a két ismeretlen társaságában visszatértek a tisztásra, ahol letáboroztak, szinte mindenki azonnal felfigyelt az idegenekre. Matthias pedig egy másodpercen belül Albine mellett termett.

– Hát ezek meg? – kérdezte értetlenül a férfi, ám mielőtt válaszolt volna, előbb Jamal felé fordult.

– Kötözd meg őket! Szorosan – szólt határozottan, majd újra a volt katonára nézett. – Követtek minket.

Matthias a következő pillanatban már dühös szemmel tekintett az idegen párosra, akiket Jamal épp egy fa törzséhez kötözött, és jó szorosra húzta a kezüket hátrafeszítő kötelet. A lány egy pillanatra felszisszent, és habár Jamal rövid habozás után végül lazított a kötélen, Matthias arca csak egy bosszús grimaszba rándult.

– Nem igaz, hogy állandóan a nyakunkra jár valaki – szűrte a fogai között dühösen. – Mégis mióta követhetnek minket?

– Fogalmam sincs – vont vállat Albine. – Liya!

A szólított szinte azonnal hozzájuk sietett, és hol feléjük, hogy a megkötözött párosra tekintett. Albine dühösen kifújta a levegőt, majd a lányra pillantott.

– Miért nem mondtad, hogy követnek? – kérdezte, mire Liya szemöldöke a magasba ugrott. – Jamal azt mondta, hogy láttál nyomokat pár nappal ezelőtt.

– Igen, de a legtöbb ilyet menekültek hagyják hátra, nem tudtam, hogy követnek minket… Nem hittem, hogy fontos.

– Hát pedig az – vágta rá Albine, majd gondterhelten sétált arrébb. Már tovább kellett volna indulniuk. Erre most ez. Fogalma sem volt, mit csináljanak. Hagyják mindkettőt itt? Úgyis követnék őket. Vigyék őket magukkal? Nem kockáztathatnak. Legyenek a foglyaik? Azzal meg túl sok a gond, és nem is érné meg.

Fáradtan dőlt egy fa törzséhez, majd a kezébe temette az arcát. Hirtelen minden olyan sok volt, és tanácstalannak érezte magát. Lopva az apja felé pillantott. A legtöbb ilyen helyzetben rá mindig számíthatott. Kieran valahogy kérdés nélkül megérezte, amikor neki vagy Novának tanácsra volt szüksége. De ahogy meglátta az apját, fáradtan ülni egy fa tövében Diyanával az oldalán, az idegeneket méregetve, összeszorult a szíve. Fogalma sem volt, mit csinálna, ha elveszíteni az apját. A szívét mardosó fájdalom pedig egyre erősebben kínozta, ha arra gondolt, az apja nem fogja ezt túlélni. Túl fáradt. Túl beteg. Ökölbe szorította a kezét, hátha erővel vissza tudja tartani a szemébe tóduló könnyeket.

Aztán a következő pillanatban szitkozódásra lett figyelmes. Azonnal a hangok felé kapta a fejét. A két megkötözött előtt Matthias guggolt, és épp heves szócsatát vívott Abellel. Tipikus… De most az egyszer hálás volt a férfi indulatainak, amiért azok segítettek elterelni a gondolatait. Ellökte magát a fától, és megindult feléjük.

– Hányszor mondjam még, hogy nem akarunk bajt?

– Hányszor mondjam még, hogy ezt senki sem hiszi el?

– Matthias, elég lesz! – szólt a férfire, ahogy hozzájuk sétált. Matthias még egy dühös pillantást vettet a földön ülőkre, majd felé fordult.

– Tovább kéne mennünk.

– Tudom…

– Nézzétek! – szólt közbe hirtelen Abel. – Nem kérjük, hogy fogadjatok be magatokhoz. De legalább engedjétek meg, hogy bebizonyítsuk, hogy segíthetünk nektek.

– Segíteni akartok? – szaladt a magasba Albine szemöldöke, majd a lány felé intett. – Nézz rá! Szerinted így néz ki valaki, aki hasznos lehet nekünk? Egy szót se szólt még.

Abel újra a mellette ülő lány arcára pillantott. Szemében valami megmagyarázhatatlan érzelem ült. Hosszan kifújta a levegőt, aztán újra Albine-ra nézett.

– Többre képes, mint hiszitek – jelentette ki aztán. – Csak hagyjátok, hogy megmutassuk.

Albine farkasszemet nézett Abellel, és miközben az elszántan nézte az arcát, folyamatosan hallotta maga mellett Matthias dünnyögését. Megállás nélkül szidta a két idegent.

Aztán a tisztás szélénél megrezzent egy bokor, és mindannyian felkapták a zajra a fejüket. A kancellár lépett a tisztásra, és azonnal a két idegent kezdte mustrálni, amikor észrevette őket. Albine újra Abel és Henley arcára pillantott, akik idegesen méregették a férfit.

– Az ott tényleg… – szólt halkan Abel, mire közelebb lépett. Kutató szemmel vizsgálta a férfi vonásait.

– Jól látod. Talán van ezzel valami problémád?

Abel csak tátogott párat, akár egy partra vetett hal, aztán újra a kancellár felé pillantott. Szemében valami furcsa érzelem ült, amit Albine nem tudott hova tenni. Aztán mikor a férfi újra felé fordult, kérdőn nézett rá.

– Nincs?

– Helyes – bólintott Albine. – Tartsd őket szemmel! – vetette oda Matthiasnak, aki csak dünnyögve felelt, majd elfordult és elindult az apja felé.

Kieran még mindig ott ült a fa alatt, mellette Diyanával, és Nova is csatlakozott hozzájuk. Halkan beszélgettek, és észre sem vették a feléjük igyekvő Albine-t. Mielőtt azonban oda érhetett volna, egy kéz fonódott a csuklójára. Aimes lépett hozzá. Arcán mély aggódás ült.

– Mi történt? – kérdezte halkan. Albine előbb újra az idegenekre pillantott, majd gondterhelten sóhajtott egyet.

– Követtek minket – jelentette ki, a következő pillanatban pedig már Aimes is a fához kötözött párost méregette.

– Menekültek?

– Azt állítják – vont vállat Albine.

– És hiszel nekik?

Aimes várakozva pillantott újra rá, de fogalma sem volt, mit feleljen. Hinni akart nekik. Mert ha azok, akkor legalább továbbra is biztonságban vannak. Vagy legalábbis kevésbé vannak veszélyben. De képtelen volt arra, hogy gondolkodás nélkül elhiggye, amit mondanak.

– Nem tudom – rázta meg a fejét végül.

– És most hogyan tovább?

– Nem tudom… Nem tudok semmit – fakadt ki, mire Aimes szíve összeszorult. Látta már tanácstalannak a lányt, és minden alkalommal vágyat érzett arra, hogy a helyében legyen. Mert amikor Albine gyötrődött, fogalma sem volt, hogy segíthetne rajta. És azt a sokszor leplezett kétségbeesést, ő majdnem minden nap látta a lányon.

– Hogy segítsek? – szólt aztán alig hallhatóan.

– Vigyázz az apádra – felelte Albine olyan komolyan, hogy Aimesnek eszébe sem jutott megkérdőjelezni őt.

*

Végül abban maradtak, hogy a következő reggelig még a tisztáson maradnak. Addig kitalálják, mi legyen a két idegennel, ráadásul még egy nap pihenő csak segíthet abban, hogy újult erővel induljanak tovább. Ez egyszer még Matthias sem ellenkezett.

Amíg besötétedett néha körbenéztek a környéken, de ahogy leszállt az éj, Aimes és Jamal bevetette magát a fák közé. Eddig nem telt el úgy éjszaka, hogy néhány órás váltásokban ne őrködött volna valaki a környéken. Még ha így sem voltak teljesen biztonságban, legalább az esélye megvolt, hogy időben tudnak cselekedni.

Albine egyedül üldögélt a tűz mellett, és az azóta is a fához kötözött párost méregette. Körülötte már majdnem mindenki elaludt, de ő továbbra is csak elszántan nézte a két idegent összehúzott szemekkel, és még csak nem is pislogott közben. Mintha ezzel megakadályozhatná, hogy bármivel is próbálkozzanak.

Hallotta, hogy valaki lassan mellé sétál, de nem nézett fel az érkezőre.

– Tudod, attól, hogy őket bámulod, még nem fogsz észrevenni semmi gyanúsat, mivel nem viselkednek gyanúsan, ha bámulod őket. Csak mondom. – Liya halk hangon beszélt. Albine néhány pillanatig még meredt az idegenekre, aztán Liyára pillantott és végignézte, ahogy óvatosan letelepedik mellé, és megmozgatja a végtagjait, amik elgémberedtek a földön való alvástól. – Bocs, hogy nem szóltam előbb – mondta, de Albine csak vállat vont.

– Igazából mindegy, hogy mindez most történik meg, vagy két nappal ezelőtt. De valami nem hagy nyugodni. – Liya kérdőn pillantott rá, aztán halkan folytatta. – Mit csinálnál, ha az, aki elől menekülsz, egyszer csak megjelenne egy másik csoportnál? – kérdezte. Liya előbb elgondolkodott, aztán halkan válaszolt.

– Elhúznék onnan olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok? – Szavai inkább tűntek kérdésnek, mint határozott válasznak.

– Vagy? – nézett rá Albine. Liya először nem akart válaszolni, de nem bírta elviselni a lány várakozó tekintetét, így végül megadóan felsóhajtott.

– Vagy megpróbálnám megölni.

– Na, erről van szó – vágta rá Albine, miközben újra a párosnak szentelte a figyelmét.

– Te komolyan azt hiszed, hogy meg akarják ölni Emersont? – vonta fel a szemöldökét a fekete hajú Albine arcát fürkészve.

– Nem tudom – Albine először csak vállat vont, aztán a mellette ülőre pillantott. – De én nem követnék egy olyan csoportot, akikkel egy kancellár van.

Liya valahol igazat adott Albine-nak. Hiszen ha követték őket, akkor tudhatták, hogy velük van. Melyik menekült társulna szívesen egy bukott kancellárral?

– Ha gondolod, én szívesen kiszedek belőlük néhány dolgot – mondta, de Albine megrázta a fejét.

– Ne bántsd őket, amíg nem muszáj.

– Bántani? Még a feltételezés is fáj – kapott a szívéhez a lány, majd elnevette magát. – De nem arra gondoltam – folytatta, lopva Henley felé pillantva.

Albine követte Liya tekintetét, majd mikor megértette barátnője célját, döbbent arccal fordult vissza hozzá.

– Ezt nem mondod komolyan…

– Miért? – vont vállat Liya. – Jól néz ki. Amúgy meg te is az erdőben szedted össze a pasidat.

– Ő nem a… – csattant fel, de elharapta a mondatot. Eddig csak Jamal hívta így. Most már Liya is kezdi? – Megmondom Jamalnak, hogy rúgja tökön magát – dünnyögte maga elé.

– Mi van? – kérdezett vissza Liya, de Albine csak egy legyintéssel felelt. – Mindegy. A lényeg, hogy akár ő is lehet az én erdei idegenem.

– Igen, vagy aki elvágja a torkod, mikor nem figyelsz oda – hajolt közelebb Albine, de Liya csak megforgatta a szemét, majd újra a szőke lány felé pillantott.

– Mondd csak, megnézted már úgy igazán? Mert én igen. Nem tűnik annak a gyilkolászós fajtának.

– Ha már itt tartunk olyannak sem, aki élvezné, ha rámászik egy másik lány – vágta rá Albine, de Liya csak széttárta a karját.

– Hát ezt nem tudjuk meg, amíg meg nem próbálom, nem igaz?

– Inkább hagyd békén – szólt a lányra, mire az csak beleegyezően vállat vont. Percekig csak csöndesen ültek egymás mellett, és hallgatták a tűz halk, megnyugtató pattogását. Aztán Albine törte meg a csendet. – Szerinted megbízhatunk bennük?

– Amikor mi találkozunk először, Jamallal majdnem kinyírtátok egymást. Talán ez is hasonlóan alakul majd – vont vállat Liya, de Albine csak szomorúan pillantott felé.

– Azért kicsit mégis más ez a helyzet. Mert akkor nem volt veszíteni valónk…

*

Aimes és Jamal egy tisztáshoz közeli ösvény mellett üldögéltek a bokrok takarásában. Húsz percenként tettek egy kört, aztán visszatértek ugyanoda. Szerencsére semmi gyanúsat nem találtak, de így sem érezték biztonságban magukat. A percek pedig csigalassúsággal teltek.

Utoljára indultak körbenézni, mielőtt visszaindultak volna a tisztásra, amikor Aimes halkan megszólalt:

– Ha holnap tovább indulunk, mi lesz azzal a kettővel? – kérdezte, mire Jamal csak vállat vont. – Foglyok lesznek?

– Miért, érdekel milyen a másik oldalról a dolog?

– Nem, de érdekel, hogy mi lesz ezek után – felelte, aztán Jamal megtorpant. Aimes még tett néhány lépést, mielőtt észrevette volna, hogy a másik már nem követi, aztán ő is megállt.

– Akkor is érdekel, hogyha az lesz a vége, hogy meg kell halniuk?

Aimes döbbenten és értetlenül pillantott Jamalra, de a férfi komoly arccal állt vele szemben.

– De lehet tényleg csak menekültek. Lehet, hogy mégse hazudnak.

– Igen, ezt hittük rólad is – vágta rá Jamal, majd újra elindult az ösvényen.

– Mégis meddig fogom még ezt hallgatni? – tárta szét a karját Aimes, de Jamal csak vállat vont.

– Hát nem én hazudtam, hogy valaki más vagyok, ugye? Meg nem én játszottam a fejem, és sodortam veszélybe másokat. Szóval egy ideig még biztos, úgyhogy én a helyedben hozzá szoknék a dologhoz…

Aztán hirtelen egy faág reccsent a közelükben, mire szinte azonnal kivont fegyverrel meredtek a hang irányába. A fák sötétjét fürkészték, de az éjszakában nehezen vették ki az alakokat.

– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Aimes halkan.

– Honnan tudjam? – vágta rá Jamal dühösen. – Reméljük, csak egy állat.

A következő pillanatban egy pisztoly élesítésének félreismerhetetlen hangja törte meg a csendet.

– Állat fegyverrel? – Aimes hangjába rettegés vegyült, és ahogy Jamal arcára pillantott, hasonló érzéseket látott átvillanni rajta.

– A rohadt életbe – nyögte a fekete férfi, ahogy a fák közül egy férfi lépett eléjük az ösvényre. Aztán még egy. Majd egy harmadik. A főváros katonáinak ruháját viselték, és tüzelésre készen tartották maguk előtt a fegyvert.

Jamal és Aimes kétségbeesetten pillantott egymásra, majd a hátuk mögött két újabb katona tűnt fel lövésre készen.

– Lám-lám – szólalt meg aztán valaki, majd a fák közül egy újabb alak lépett ki. Nyugodt léptekkel közelebb sétált, majd megállt néhány méterre Aimeséktől.

Idősebb volt, mint a többi katona, és gúnyos fintorral az arcán méregette mindkettőjüket. Aztán elvigyorodott, és újra megszólalt:

– Milyen nagy szerencse kell ahhoz, hogy ebben a nagy erdőben pont az ifjabbik Emersont fújja elénk a szél…

6. rész – Kutyaszorítóban