6. rész – Kutyaszorítóban

Mikor az ólmos fáradtság Albine-ra telepedett, szinte azonnal engedett a nyugtató sötétség csábításának. De akármennyire is vágyott a pihentető álomra, csak lebegett valahol álom és valóság között, mint aki túl fáradt ébren maradni, de túlságosan fél elaludni. Fogalma sem volt mennyit alhatott – már ha egyáltalán valóban elaludt –, amikor valaki erősen megrázta a vállát, visszarántva az ébrenlétbe.

Azonnal kipattant a szeme, és az álmosság már el is tűnt, mintha mindig is ébren figyelt volna. Egyedül Liya aggódó arcát látta maga előtt a sötétben.

– Nem jöttek vissza…

Liya hangja tele volt kétségbeeséssel, és Albine kérdés nélkül is tudta, mire céloz barátnője. Jamal és Aimes, akik az éjjeli őrség első óráit vállalták még nem értek vissza. Addigi nyugalma egy másodperc töredéke alatt szertefoszlott, és gyomra kínzó görcsbe rándult. Aztán már talpon is volt.

– Szólj Matthiasnak! – adta ki az utasítást, mire Liya elsietett, ő pedig körbenézett a tisztáson.

Minden ugyanúgy volt, mint amikor elaludt. Az apja, Diyana és Nova egy fa alatt aludtak a kemény földön, a táskák és felszerelések pedig érintetlenül hevertek néhány méterrel arrébb. Közben Liya épp Matthiast keltegette, az idegenek pedig még mindig a fához kötve ültek, és Abel előrebukott fejjel, halkan horkolt. Henley azonban ébren volt, és szokatlanul nyugodt arccal figyelte Albine-t. Ő pedig nem értette, hogy mindaz után, ami történt, hogy képes ilyen nyugalommal figyelni a körülötte zajló eseményeket.

– Mikor kellett volna visszajönniük? – Hallotta meg aztán a felé közelítő Matthias hangját, mire elfordult a megkötözött lánytól.

– Úgy egy órája. Eddig vártam, hogy szóljak, de most már komolyan aggódok – fejezte be Liya, ahogy a férfivel az oldalán Albine elé értek.

– Meg kell keresnünk őket – jelentette ki elgondolkodva. – Liya?

– Oké – bólintott a lány, aztán elsietett a fegyverek felé, magához vett egy pisztolyt, aztán újra Albine-ékhoz lépett.

– Csak körbenézel. Ha megtalálod őket, és minden rendben, azonnal rángasd őket vissza. Ha bajban vannak… – Albine-nak nehezére esett befejezni a mondatot, de aztán lenyelte a torkában képződő gombócot, és folytatta. – Ha bajban vannak, gyere vissza! Derítsd ki, hogy mi történt, aztán gyere vissza, érted? Majd együtt kitaláljuk, hogyan tovább.

Liya csak egy bólintással felelt, majd az ösvény felé vette az irányt. Albine aggódva nézett utána. Bármit megadott volna azért, hogy mikor legközelebb látja a lányt, már Aimes és Jamal is vele legyen.

– Ne menjek vele? – szólalt meg mellette Matthias, de csak megrázta a fejét. Újra felidézte magában Henley arcát, aztán halk hangon válaszolt.

– Inkább maradj. Lehet szükség lesz rád…

*

Aimes nyugtalanul feszengett a földön ülve, miközben hátát Jamal hátának támasztotta, aki a hátrakötözött kezét próbálta kiszabadítani, sikertelenül.

– Mondd csak, te minden rohadt fővárosi seggfejet ismersz? – kérdezte Jamal, ahogy újra keze kiszabadításán ügyködött, aztán csalódottan feladta. A kötél túl szoros volt.

– Igen – bólintott Aimes elgondolkodva. – De legalább örülhetnél neki, mert ha nem ismerném ezt a fővárosi seggfejet, akkor már rég halott lennél. És én is.

– Ja, hát igen, ez rohadtul megnyugtató… – forgatta meg a szemét Jamal, majd újra rántott egyet a kötélen.

Aimes bármit megadott volna, hogyha habár fogságban, de legalább nem Jamalhoz kötözve kellene lennie. Mert sosem volt túl felhőtlen viszonyuk. Pontosan tudta, hogy ez a szélsőséges helyzet, csak rontani fog ezen. Ám nem sokáig töprenghetett magában. Az őket elfogó katonák vezetője lassú léptekkel indult el felé, és a férfi minden egyes lépésétől, csak még nagyobb súllyal telepedett a mellkasára a nyugtalanság. Mert ismerte őt. Nagyon is jól…

– Aimes Emerson – ejtette ki maró gúnnyal a nevét a férfi, ahogy melléjük ért. – Azért be kell vallanom, erre a találkozásra nem számítottam.

– Schmidt… – emelte rá Aimes a szemét. A katona arcán elégedettség ült, és tekintete mintha csak azt üzente volna, várta már a találkozást.

– Hány éve is volt már? – gondolkodott el látványosan. – Négy? És nézd, most itt vagyunk… Árulj el valamit! Még mindig apuci pici fia vagy, mint akkor?

– Nem tudom, te még mindig egy törtető barom vagy, mint akkor?

Schmidt hangosan, szinte teli torokból felnevetett, amitől Aimes hátán futkosni kezdett a hideg. Tudta, hogy nem jó ötlet felhúzni a katonát, de olyan szívesen beolvasott volna neki.

– Látom, felvágták a nyelved azóta. Kár lenne érte, ha ki kéne vágnom, úgyhogy én a helyedben, inkább nem jártatnám a számat – felelte aztán Schmidt, majd csípőre tett kézzel, mélyet szippantott az éjszakai levegőből. Hosszan kifújta, miközben leguggolt.

– Tudod, sosem bírtam a képedet. Utálom, amikor valaki nem érdemli ki a jó dolgát, és csak az ölébe pottyan minden.

– Nem tehetek arról, hogy az én apám egy kancellár, a tiéd meg egy mocskos kocsmatöltelék.

– Mit is mondtam az előbb a dumálásról meg a nyelvedről? – szaladt magasba Schmidt szemöldöke, mire Aimes gúnyosan elvigyorodott.

– Az én nyelvem legalább nem Rochev seggében van…

Aimes szavai után Schmidt arcán a düh minden árnyalata átfutott egy pillanat alatt. Aztán gonosz mosoly jelent meg a szája sarkában. Elfordult Aimestől, és a hozzá kötözött Jamalhoz lépett. Méregette néhány másodpercig, Jamal pedig megpróbálta kitalálni mire gondolhat, a következő pillanatban azonban Schmidt kemény bakancsa a gyomrába vágódott.

Jamal felnyögött fájdalmában, és a következő rúgás előtt még össze sem tudta szedni magát. A fájdalom olyan hirtelen jött, hogy még levegőt venni se tudott hirtelen. A gyomrát ért rúgások hatására rátört a hányinger. Öklendezni kezdett, de semmi nem volt a gyomrában, csak sav marta végig a torkát. Néhány kemény rúgás után aztán Schmidt megrázta magát, aztán leguggolt mellé. Jamal félig összegörnyedve figyelte a férfi mozdulatait azt találgatva, vajon honnan érkezik majd a következő ütés, de e helyett, csak halkan beszélni kezdett.

– Ez most biztos fájt egy kicsit, de hidd el, semmi bajom veled. Csak rohadtul utálom a haverodat – mondta, majd bátorítóan megütögette a térdét, aztán kiegyenesedett. – Van még valami hozzáfűzni valód? – fordult Aimes felé, aki válaszul csak megrázta a fejét. – Nagyszerű…

Mikor Schmidt néhány lépéssel eltávolodott tőlük, Aimes – amennyire bírt – hátra szólt Jamal felé, aki még mindig összegörnyedve ült, és a levegőt kapkodta.

– Jól vagy?

Ám mielőtt a fekete férfi válaszolhatott volna bármit is, Schmidt újra mellettük termett.

– Mondd csak, az apád is errefelé bujkál?

Aimes keze megremegett, ahogy a katona arcát nézte. Eszébe sem jutott, hogy a férfi esetleg tudhat az apjáról, és arról, amit tett.

– Nem…

– Nem? – hökkent meg a férfi. – Pedig neki mindig a szánalmas fia volt az első. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem hiszek neked. Mert le merem fogadni, hogy erre van valahol. Vagy talán… Ő is elhagyott?

– Rohadj meg!

– Miután előkerítem az apádat, és visszaviszem, az érte járó vagyonnal a zsebemben boldogan megrohadok majd – vigyorodott el még egyszer Schmidt, majd végignézett a két megkötözött férfin. – Tudod ki vagy te? Egy senki, és mindig is az voltál. Most már ez legalább mindenkinek világos lesz.

Aimes legszívesebben letörölte volna azt a gúnyos vigyort a katona képéről, de aztán mielőtt bármit szólhatott volna, Schmidt lassú léptekkel elsétált. Aimes végignézte, ahogy az egyik katonájához lép, és mutogat neki valamit. Nagyon remélte, hogy nem a közeli terület felderítését adta ki feladatként, és akaratlanul is eszébe jutott Albine. Albine, és mindenki más a tisztáson, akiknek fogalmuk sincs arról, mi történt velük.

– Mégis ki ez a görény? – hallotta meg aztán Jamal halk, rekedt hangját.

– A neve Elias Schmidt – köpte a nevet a katonát bámulva. – Egy öntelt barom, aki Rochev kancellár védelme alatt áll, és ezért azt hiszi, hogy mindent megtehet.

– Nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen jól kijöttök.

– Régebben ő képezte a felderítőket. Köztük engem is, mielőtt az apám úgy döntött, abba kell hagynom a kiképzést, mert Schmidt enyhén szólva is kegyetlen kiképző – mondta, aztán érezte, ahogy a mögé kötözött férfi hirtelen kiegyenesedik mögötte.

– Te ránk akartál vadászni?

– Miért mit hittél, mit csináltam akkor az erdőben, mikor megtaláltatok? Bogyókat gyűjtöttem? Én csak… Csak csinálni akartam valamit – sóhajtott fel, majd lehajtotta a fejét. – Ami kicsit több, mint ülni a fővárosban, és várni a háború végét.

– És ez tűnt a legjobb elfoglaltságnak? – szaladt a magasba Jamal szemöldöke.

– Akkor még nem tudtam, miért éri meg harcolni – felelte aztán Aimes, és Jamal válaszolni akart valamit, ám mielőtt megtehette volna, egy bokor megrezzent a közelében. Azonnal odakapta a fejét, és meg mert volna esküdni rá, hogy Liyát látta eltűnni a fák között.

*

Albine csak tompán hallotta Liya szavait, valahonnan egészen távolról. Mintha egy üvegfal túloldaláról szólnának. Már nem is látta maga előtt a lány félelemmel teli arcát, csak átnézett rajta, és gondolatai valahol egészen máshol jártak. Elfogták őket… A veszély mindig sötét fellegként lebegett felettük, de olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármikor is megtörténik. Akármennyire is próbálta felkészíteni magát erre a helyzetre, amikor mégis megtörtént, csak dermedten állt, és egyetlen szót sem értett Liya szavaiból.

Aztán valaki óvatosan a kezéhez nyúlt, és érezte, ahogy néhány remegő ujj megszorítja azt. Ahogy oldalra pillantott, húga könnyáztatta arcával találta szemben magát. Olyan elesettnek tűnt, hogy Albine szíve elszorult tőle. Ugyanazt a kislányt látta benne, mint akkor régen. Akinek védelemre, és támaszra van szüksége. Novának Jamalra volt szüksége. Neki pedig, akármennyire is nehezen ismerte be, Aimesre. A két férfinak pedig most rájuk. Ahogy ráeszmélt erre, és visszatért a valóságba, megpróbálta összeszedni magát.

– Hányan vannak? – kérdezte, Liya pedig gondolkodás nélkül rávágta a választ.

– Hatan.

– Fegyverek?

– Mindnél…

Albine csak elgondolkodott, aztán egy kósza bólintással felelt, majd elsétált a fegyvereket rejtő táska felé. Hallotta, ahogy valaki többször is utána szól, de nem figyelt oda.

– Nem sétálhatsz oda csak úgy. Kell egy terv – szólt rá aztán Matthias, de vállat vont.

– Visszahozzuk őket. Ez a terv – vetette oda, majd előhalászott egy pisztolyt a táskából, és ellenőrizte a tárat.

– Mi lenne, ha nem öletnél meg minket?

Matthias kérdésétől megdermedt. Tudta, hogy igaza van. Nem mehetnek oda anélkül, hogy végiggondolnák, mit fognak tenni. Megpróbált lenyugodni, és higgadt fejjel gondolkodni, de minden perccel csökkent az esélye, hogy mire odaérnek, még ott lesznek. Vagy még élnek. Bele sem akart gondolni, hogy elveszíthetik őket. Bele sem tudott gondolni, hogy elveszítheti Aimest. Olyan magától értetődőnek tűnt, hogy mellette van. És megrettent, még a gondolattól is, hogy ez megváltozhat.

– Kell egy terv – helyeselt aztán, mire Matthias megenyhült egy pillanatra. Bátorítóan, valami mosolyféleséget eresztett meg felé, majd a többiek felé intett a fejével.

– Na gyere…

Ahogy a terv lassan körvonalazódni kezdett, egyetlen dolog tűnt nyilvánvalónak. Nem voltak elegen hozzá. Egyedül Liya, Matthias, és Albine volt elég képzett egy ilyen akcióhoz. És hiába erősködött Nova vagy éppen Emerson, Albine nem engedte, hogy részt vegyenek. A családját túlságosan féltette, a kancellár pedig… Nem hagyhatta, hogy történjen vele valami. Egyedül ő tudta, merre tartanak. De három ember hat ellen? Egyikük sem volt túl bizakodó.

– Akkor elcsaljuk őket…

– Igen, de nem tudhatják meg, hogy ott vagyunk – bólintott Albine Liya szavai után, miközben körbenézett a többieken. – Nem tudhatják meg, hogy ez egy szöktetés, mert ha idő előtt rájönnek, megölik őket. Aztán meg minket.

– De kevesen vagyunk, Albine – szólt újra Liya. – Talán, ha Emerson…

– Emerson nem jön – csattant fel Albine, majd dühösen kifújta a levegőt. – Hányszor kell még elmondanom?

– Talán én segíthetnék…

A szavak távolról érkeztek feléjük. Mind a megkötözött idegenek felé pillantottak. Abel nyugodt arccal nézett rájuk, majd újra megismételte a mondatot. Albine kétkedve nézett rá, és nem is értette a fiatal férfi ajánlatát.

– Segíteni akarsz? – kérdezte magasba vont szemöldökkel, mire csak egy határozott bólintás volt a felelet. – Miért?

– Mert szükségetek van rám. Kell még egy ember, vagy nem? Jobb az, hogyha itt vagyok megkötözve? Tudok lőni, halkan járok, és segíteni szeretnék. Legalább bebizonyíthatjuk, hogy nem akarunk rosszat, és hogy a hasznotokra lehetnénk.

Albine tisztában volt vele, hogy négyen több esélyük lenne. De bízzák Jamal és Aimes életét egy idegenre? Tanácstalanul pillantott a társai felé, de hasonló pillantásokat kapott válaszul.

– Apa? – fordult aztán Kieran felé. Fáradt szemével Abelt méregette, aztán a lányához fordult.

– Mivel kockáztatnánk nagyobbat? Ha kevesen mentek Jamalékért, vagy ha vele? Nem állítom, hogy igazat mond. De ebben a helyzetben… Talán tényleg tud segíteni.

– És ha mégsem? – kérdezte, de nem érkezett válasz.

Csak csönd telepedett közéjük, és néhány végtelennek tűnő pillanatig a szél fúvásán kívül semmit sem lehetett hallani. Aztán Matthias kibiztosította a kezében tartott pisztolyt, és a félreismerhetetlen hang választ adott minden felmerülő kérdésre. Mintha a halk kattanás azt üzente volna, ha Abel bármivel is próbálkozik, Matthias gondolkodás nélkül végez majd vele.

Albine végül újra Abel felé fordult.

– Szóval tudsz lőni?

*

A fák között vadul fújt a szél. A lombok hangosan zizegtek a magasban, és a fák teteje megdőlt a szél erejétől. Az égen hatalmas, sötét felhők úsztak át, közelgő esőillatot hozva magukkal.

Jamalt kirázta a hideg, és lopva a pislákoló tűzre pillantott, ami körül a katonák közül legalább hárman mindig ültek, és melegedtek. Olyan hihetetlennek tűnt az egész helyzet. Gondolt már arra, hogy mi lesz, ha egyszer rájuk találnak. De amikor fejben képzelte el a jelenetet, általában nem tudta tovább gondolni azt. Mert mindig az volt a vége, hogyha rájuk bukkannak, nem fogja el őket senki. Hanem lelövik őket. Ahogy ott ült megkötözve Aimesszel együtt, fogalma sem volt mit csináljon. Az egyetlen, ami a szeme előtt lebegett – de az olyan tisztán, mint addig még soha semmi –, hogy vissza kell mennie a többiekhez. Vissza kell mennie Novához. A családjához.

Azt se tudta, mi lehet velük. Hiába látta meg egy pillanatra Liya arcát, a következőben már úgy tűnt, mintha meg sem történt volna. Mintha álom lett volna. Vagy csak egy vágy. De semmiképp sem a valóság. De ha mégis ő volt az, akkor már biztosan terveznek valamit.

– Szerinted a többiek már kiterveltek valamit? – hallotta meg aztán Aimes halk hangját a háta mögül, és meglepte, hogy a férfi is hasonló dolgokon gondolkodik, mint ő. Habár nem tudta a választ, nagyon reménykedett benne, hogy igen. Aztán fojtott hangon felelt.

– Nem tudom, úgyhogy el kéne kezdenünk gondolkodni, mert még az előtt szökni kéne, hogy feljön a nap, különben cseszhetjük az egészet. – Jamal újra a kötél feszegetésével próbálkozott, de az még mindig túl szorosan fogta hátra mindkét kezét. – Bármi javaslat?

– Kéne valami fegyver.

– Hű, micsoda ötlet! Nem is tudom, mire mennék nélküled. Ha gondolod, kérdezd meg a haverodat, hátha ad egyet – forgatta meg a szemét, majd érezte, ahogy Aimes karja megfeszül mögötte.

– Most mi a franc bajod van?

– Pofa be! – szólt feléjük az egyik katona a tűz mellől, mire elhallgattak. A katona még mindig őket figyelte, résnyire húzott szemmel, aztán néhány hosszúnak tűnő másodperc után, visszafordult a másikhoz, és folytatták a félbe maradt beszélgetést.

Jamal és Aimes utána percekig csak csöndben ültek. Akármikor beszélni próbáltak, a katona rájuk nézett, ők pedig nem kockáztathatták, hogy lebukjanak. Így a percek csak teltek, ők pedig ugyanúgy megkötözve ültek egymásnak támaszkodva, mint addig. A lehetséges megmenekülés legapróbb esélye nélkül. Már-már kezdték feladni, amikor Aimes a fák sűrűjében egy apró, szinte alig észrevehető fényt látott felvillanni. Tűz… Valaki tüzet rakott.

Gondolatok százai száguldottak át a fején egy pillanat alatt, és egyik lehetőség rosszabb volt a másiknál. Kivéve ha…

– Az meg mi a fene? – szólalt meg hirtelen az egyik katona, felpattanva a földről. – Százados!

Schmidt nyugodt léptekkel a katona mellé sétált. Rövid ideig elemezgette az alig látható kis fényt, aztán a katonához fordult.

– Nos, Sopolski, ezt úgy hívják, hogy tűz. Gyanítom látott már ilyet – mondta nyugodtan, de a katona nem mozdult, csak értetlenül meredt rá. – Mire vár még?

– Azt akarja, hogy…

– Nézze meg! – utasította, majd mikor a katona eltűnt a fák között, csak lemondóan megrázta a fejét. – Idiótákkal vagyok körülvéve… – dünnyögte, aztán eltávolodott a többiektől, és egy, a kabátzsebéből előhúzott térképet kezdett elemezgetni meglepő nyugodtsággal.

Legalább tíz perc telt el, és semmi mozgás nem volt körülöttük. Aimes és Jamal még mindig megkötözve ült a földön, a katonák a tűz mellett, Schmidt pedig a térképet nézegette, és Aimes tisztán látta, ahogy fejében lassan összeáll egy terv. Csak azt nem tudta, vajon mégis miről szólhat. A térképet aztán a zsebébe süllyesztette.

Az egyik katona, néhány percnyi nyugtalankodás után, végül felkelt, és közelebb sétált Schmidthez.

– Százados! – szólította meg, de a férfi egyetlen másodpercre sem pillantott rá. – Százados, Sopolski még nem jött vissza.

– Hiányzik a kis barátja, Greenberg? – pillantott aztán a fiatal katonára Schmidt.

– Nem, de… Mi van, ha elfogták? Lehet, hogy aki a tüzet rakta, meglátta és elfogta.

Schmidt töprengett néhány pillanatig. Mérlegelte magában, amit a katona mondott, aztán mintha elfogadta volna a lehetőséget. Arca megkeményedett, karja megfeszült.

– Menjen utána, és vigye magával Morrist is! – intett a távoli tűz felé. A katona biccentett egyet, aztán társával együtt bevetették magukat a fák közé. Egyedül Schmidt, és két katona maradt a tisztáson.

– Szerinted ezek ők? – kérdezte Aimes fojtott hangon.

– Valószínűleg, mivel nélkülünk nincsenek elegen, és ezt ők is tudják. Úgyhogy lehet, ők csalják el ezeket a hülyéket. – Jamal aggódva nézte a katonákat, és nyugtalanul pislogott a fák közé. Ha ez tényleg egy szöktetés, akkor bármikor lebukhatnak. Aztán újra Aimes hangját hallotta meg maga mögül.

– Segítenünk kéne. Legalább az egyiküket le kéne szerelnünk.

– Nem tudom feltűnt-e, de nem igazán tudunk mozogni – vágta rá, mire Aimes azonnal elhallgatott. Tudta, hogy társának igaza van. Így semmi esélyük nincs. Legalább ha külön lennének. De miután megkötözték őket egyenként, még össze is kötötték őket, biztos, ami biztos. Aztán egy terv kezdett körvonalazódni a fejében. Egy szörnyen rossz terv. Ami talán az egyetlen esély, hogy túlélje ezt. Mindegy, mibe kerül.

– Remélem, még bírod, ha összevernek – mondta halkan, de mielőtt Jamal felocsúdhatott volna a megdöbbenésből, máris Schmidt felé fordult. – Mondd csak, Schmidt, amúgy mit csinálsz te erre?

A katona magasba vont szemöldökkel nézett rájuk. Méregette kicsit Aimest, aztán közelebb lépett hozzájuk.

– Bajod van, Emerson?

– Csak elgondolkodtam. Mégis mit csinálsz te errefelé ahelyett, hogy Rochev seggét nyalnád? – Aimes szavaitól Schmidt arca még jobban eltorzult. – Ide száműzött, mi? Biztos kihúztad a gyufát. Szegény Schmidt, biztos szar érzés, hogy rájöttek, mekkora csalódás vagy…

– Fogd be a pofád, vagy golyót repítek a haverod fejébe.

Aimes erre megdermedt. Végigfutott az agyán jó pár gondolat. Arra számított, hogy a férfi újra Jamal összeverésével fogja fenyegetni, de ennél rosszabb lehetőség eszébe sem jutott. Bár az igaz, hogy Schmidt sosem volt túl szívbajos, mégis élvezettel fenyegetőzött anélkül, hogy végül mégis megtenné, amire gondol.

– Tőlem aztán – vont vállat végül. – Azt hiszed, hogy haverok vagyunk? Ez a görény csak egy nagyszájú barom, aki rohadtul idegesít, szóval tőlem aztán kinyírhatod. Nem igazán fog hiányozni.

A következő pillanatban Schmidt kirántotta a fegyverét az övéből, és Jamal fejének nyomta a végét.

– Na és most mi a véleményed?

Jamalt kiverte a hideg veríték, és tágra nyílt szemekkel meredt a felette állóra. Érezte, ahogy a pisztoly csöve egyre erősebben tapad a homlokára. Aztán Aimes szavai után, a szívverése kihagyott egy ütemet.

– Öld meg! – Aimes hangja határozottan csengett. Túl határozottan, és Schmidt még szorosabban markolta meg a fegyvert. – Szívességet tennél vele. Komolyan. És rohadtul megkönnyítenéd az életem.

Schmidt még nézte Aimes elszánt arcát, aztán lassan leengedte a fegyvert. Szája gúnyos mosolyra húzódott. Jamal újra tudott levegőt venni, de szíve ugyanolyan hevesen zakatolt, mint addig.

– Ha tényleg annyira idegesít, akkor öld meg te. Bizonyítsd be végre, hogy férfi vagy.

– Mi van? – csattant fel Jamal, de Schmidt csak leintette őt, majd újra Aimesre pillantott, aki továbbra is csak mérhetetlen elszántsággal ült a földön, őt nézve. Aztán lehajtotta a fejét, és újra megszólalt:

– Adj egy pisztolyt…

7. rész – Színjáték