8. rész – Kényszerhelyzet

Albine hosszú órák óta mozdulatlanul ült, tekintetét egyetlen pontra függesztve. Az egyik bokor alatt megbújó, összetákolt kis csapdát nézte egy rejtett helyről, és az járt a fejében, hogy egy évvel azelőtt, nem kellett egy erdőben, egy fa alatt kuksolnia arra várva, hogy egy ártatlan kis állat a csapdájába szaladjon.

Először észre sem vette, ahogy egy kis barna nyúl a csapda, és a benne található, számára csábító illatú táplálék felé ugrál, majd amikor mégis meglátta, megdermedt. Még levegőt venni is elfelejtett, mintha attól félt volna, hogy ettől a szinte észrevehetetlen mozdulattól is űzött vadként menekülne el a vacsorájuk. Szemével szinte szuggerálta a nyulat, hogy még közelebb és közelebb ugorjon a csapdához. Azonban, mielőtt elérhette volna azt, egy kés szelte át a levegőt, és néhány centiméterrel a nyúl mellett a földbe szúródott, mire az ijedt állat azonnal elszelelt volna. De megzavarodva, épp a csapdába ugrott.

Albine már nem törődött a nyúllal. Tágra nyílt szemmel meredt arra a helyre, ahol a kés a földbe vágódott. Mit meg nem adott volna, ha lett volna nála valamilyen fegyver. De az egyetlen pisztolyukat nem akarta magával hozni, hiszen arra az apjának és a húgának is szüksége volt. Csak egy kés lett volna nála. Vagy egy íj. Egy kósza gondolat erejéig még egy szép puska gondolata is megfordult a fejében. Még ha tudta is, hogy nem célszerű lőni vele, hiszen hangos, de legalább biztonságban érezte volna magát tőle. És most ott volt egyedül, fegyver nélkül, kiszolgáltatottan.

Aztán egy alak lépett elő, és határozott léptekkel a csapda felé sétált. Egyetlen mozdulattal kirántotta a földből a kését, majd kiegyenesedett, és szemügyre vette a csapdába ejtett nyulat. Albine pedig őt. Egy fiatal fiú volt, nem lehetett sokkal több, mint ő maga. Már épp lehajolt volna a nyúlhoz, amikor Albine-t mérhetetlen düh kerítette hatalmába. Nem azért ült órákon át várakozva, hogy amikor végre sikeresen fogott volna valamit, egy jöttment elorozza előle.

– Az az enyém – szólt a fiúra, mire az azonnal megfordult, a hang forrását keresve, és a következő pillanatban már Albine-t nézte, aki egy pillanat alatt lépett ki a rejtekhelyéről. – A nyúl az enyém.

– Nekem is kell a nyúl…

– Hát ezt sajnálom, de én viszem el a nyulat, mert én fogtam, az apám beteg, a húgom meg éhezik – vágta rá közelebb lépve, mire a fiú elnevette magát.

– Az enyém is – mondta aztán, majd tetőtől-talpig végigmérte őt. Tekintete elidőzött a két kezén, és Albine látta a szemén, amikor rájött, hogy egy fegyvertelen lány áll vele szemben. – Tudod mit? Rendben. A tiéd – szólt a fiú halkan, miközben elfordult, és ő megkönnyebbülten nézett utána. – Én tudok vadászni valami mást is – tette hozzá, mire Albine keze ökölbe szorult.

– Én is tudok mást vadászni – szólt a fiú után ingerülten, aki megtorpant, aztán visszafordult hozzá. Albine dühös arccal lépett közelebb. – Vidd el a nyulat!

– Mi van?

– Azt mondtam, hogy fogd azt a rohadt nyulat, és vidd el innen jó messzire!

– Hát nekem már nem kell a nyulad…

– Hát már nekem se – vont vállat aztán, majd összefonta a két karját a melle alatt, és dacosan nézett a fiú arcára, aki teljesen értetlenül nézett vissza rá. – Ne legyél olyan nagyra magaddal, meg a hülye késeddel. Úgyhogy fogd meg a nyulat, és húzz el, hogy nyugodtan építhessek egy másik csapdát.

– Tőlem aztán – vont vállat végül a fiú, majd a csapda felé lépett, aztán egyszer csak megtorpant. – Hol a nyúl?

Albine értetlenül fordult először a fiúhoz, majd a csapdához, de a nyúlnak nyoma sem volt.

– Basszus – bukott ki belőle, mire a fiú újra felnevetett. – Mi olyan rohadt vicces?

– Az, hogy ezt csapdának nevezed…

– Ó, fogd be – vágta rá, tovább bámulva az elfogott állat hűlt helyét. Pedig olyan szép, kövér nyúl volt.

– Amúgy Jamal vagyok…

– Albine – válaszolta halkan, oda se pillantva, miközben közelebb lépett, és szemügyre vette, vajon miként lóghatott meg a vacsorájuk.

– Te is a fővárosból vagy, ugye? – kérdezte a fiú, mire csak egy bólintással felelt. – Én is. Meg a családom is. Tudod… Most ez lehet, hogy totál őrülten fog hangzani, de mi lenne, ha megpróbálnánk együtt vadászni valamit? Aztán osztozkodnánk.

Albine mérlegelte egy rövid ideig a lehetőségeiket, aztán kiegyenesedett és szembefordult a fiúval. Újra eszébe jutott az apja, és a húga, és valahogy már nem látta olyan szörnyűnek a közös vadászat lehetőségét.

– Jó – mondta aztán. – De ha két nyulunk lesz, a kövérebb az enyém.

– Oké – nevetett fel Jamal, majd Albine mellészegődött, és együtt indultak tovább. – Amúgy nem kéne valami fegyver?

– Puskád van?

*

– Min gondolkozol ilyen erősen, édes lányom?

Albine az apja fáradt hangját csak tompán hallotta. Mintha kilométerekről szólt volna, pedig ott állt mellette. Észre sem vette, hogy elkalandoztak a gondolai, egészen a múltba, és ahogy ott ült, tanácstalanul egy kiálló sziklán, valahogy akaratlanul is felidézte azt a napot, amikor Jamallal először találkozott. Évekkel ezelőtt történt. Még csak tizennyolc éves volt, és hiába teltek el azóta az évek, minden apró részletre tisztán emlékezett.

– Rajtunk – felelte aztán az apja arcára pillantva. A ráncai mélyebben ültek a szeme alatt, mint valaha. – És azon, hogy minden mennyivel máshogy alakulhatott volna.

– Például?

– Amikor Jamallal először találkoztam, esélyt adtunk egymásnak. Most pedig a legjobb barátom. Szerinted megtörténhet ez kétszer?

– Miért ne?

– Mert semmit sem tudunk róluk – rázta meg a fejét, majd Henley felé pillantott, aki Jamallal beszélgetett, nem messze tőlük. – Vagyis mi. Jamal úgy tűnik, jól elvan a lánnyal.

– Lehet, hogy nekik nagyobb szükségük van ránk, mint fordítva, Albine. És eddig még nem okoztak csalódást, sőt. Lehet, hogyha Abel nem segít akkor éjjel, már mindennek vége lenne.

– Lehet, de nem akarok tartozni egy idegennek.

– Hát már itt vannak egy hete. Annyira már nem idegenek – mosolyodott el Kieran, majd bátorítóan megszorította Albine karját, aztán magára hagyta a lányát, és visszasétált Matthiashoz, aki a fegyvereket vette szemügyre.

Albine tudta, hogy talán igaza van az apjának. Talán esélyt kell adniuk nekik. De hogy adjanak esélyt idegeneknek, és védjék meg őket is, hogyha még saját magukat sem tudják?

Ahogy a másik oldalára pillantott, a húgát vette észre, ahogy egy fa törzsének támaszkodva figyelte Jamal és Henley párosát. Száját egyetlen, vékony vonallá szorította, és le sem tagadhatta volna, mennyire dühös.

Albine lassú léptekkel hozzá sétált, majd megállt mellette szótlanul. Néhány percig ő is a fa alatt üldögélő párost nézte, aztán a húga arcára pillantott, amely közelebbről inkább tűnt szomorúnak, mintsem dühösnek.

– Csak beszélgetnek – szólalt meg halkan.

– Tudom – bólintott Nova, majd inkább elfordult. Jamal az elmúlt pár nap majdnem minden percét Henley társaságában töltötte, és fogalma sem volt, miről lehet egyáltalán ennyit beszélni. Akármikor hozzájuk sétált, azonnal elhallgattak. Mintha szörnyű titkokat fecsegnének ki egymásnak. Igazából nem az zavarta, hogy sok időt töltenek együtt. Sokkal inkább az, hogy Henley csak és kizárólag Jamallal beszélt, és a férfi láthatóan élvezte a lány ragaszkodását. – Tudod, mi nem voltunk együtt… úgy, amióta a baba… – folytatta halkan, mire Albine kiegyenesedett.

– Te szeretted volna? – kérdezte aztán, miután Nova nem volt képes befejezni a mondatot, de az csak vállat vont. Sosem beszélgetett a húgával ilyesmiről. Ő nem hozta fel, mert nem akarta tudni, mi mindent csinál vele a legjobb barátja, Nova pedig Rhydian miatt nem merte szóba hozni a témát.

– Nem tudom. Talán. De igazából nem is beszélünk róla. Kerüli a témát, és mostanában már kerül engem is. De Henley-t láthatóan nem – forgatta meg a szemét a fiatalabb lány, majd nővére vonásait kezdte elemezni. Halvány mosoly kúszott az arcára, ahogy azt a szürke szempárt nézte. – Na és ti? – kérdezte, mire egy értetlen arckifejezést kapott válaszul. – Te és Aimes már… Tudod.

– Nem – rázta meg a fejét válaszul Albine.

– Rhydian miatt? – Nova óvatosan ejtette ki a nevet, mintha attól félt volna, hogy nővére még a név említésétől is kiborul, de ő csak lassan bólintott. – Ő nem Rhyidan – folytatta Nova, és Albine lehunyta a szemét. Aimes pont ugyanezt mondta neki. – Szeret téged. Megbízhatsz benne.

– Magamban nem bízok – vágta rá ingerültebben, mint kellett volna, és húga ijedten rezzent össze.

– Szereted? – kérdezte néhány hosszúra nyúlt, csöndes másodperc után Nova, de mielőtt Albine bármit is felelhetett volna, Abel és Liya hangosan nevetgélve tért vissza a táborhelyre az őrködésből, és ez látszólag elterelte a figyelmét Nováról, és a kérdéséről.

– Mennem kell. Én váltom őket Matthiasszal. Figyelj apára! – pillantott még egyszer a húgára, majd csatlakozott a tisztás szélén álló férfihez, aztán eltűntek a fák sűrűjében.

Nova bánatosan nézett a nővére után, aztán tekintete újra, akaratlanul is Jamal és Henley felé tévedt. Ó, ha tudná… Ha tudná, mennyire hiányzik neki. A baba elvesztése óta, mély szakadék tátongott köztük, de azt hitte, hogy idővel ez elmúlik majd. Fájdalmas belátni, amikor téved az ember.

*

Az őrségben töltött órák nyugodtan teltek el. Sehol egy tébláboló katona, vagy egy arrafelé kóborló menekült. Néhány elfutó állaton kívül semmi neszt nem hallottak. Még ők sem beszéltek egymással. Matthias amúgy sem volt a szavak embere, Albine pedig egyáltalán nem vágyott hosszas, mély társalgásra. Sőt, senkivel sem akart beszélni.

Valahol ezért is szerette Matthias társaságát. Ő sosem erőltette a beszélgetést. Elvolt a saját gondolataival, amikről Albine-nak fogalma sem volt, merre járnak. Talán Cormacre gondolt. Megértette volna, ha úgy lenne. Ő maga is sokat gondolt rá. Főleg azok után, hogy Emerson nyilvánvalóvá tette a számára, hogy ő tehet arról, ami a fiúval történt. Még ha csak közvetetten is.

– Hajnalodik. Lassan vissza kéne mennünk…

Matthias halk hangjára csak egy bólintással felelt, aztán felkeltek a földről, majd miután igyekeztek eltüntetni a nyomaikat, lassan visszaindultak.

– Te bízol bennük? – kérdezte Albine a két idegenre utalva, mire a férfi csak megvonta a vállát.

– Legutóbb nem érdekelt, mi a véleményem.

– Ez nem igaz. Érdekelt, csak…

– Csak leszartad – fejezte be a férfi helyette a mondatot, de csak megforgatta a szemét.

– Ugyan, Matthias, hányszor volt már, hogy te tettél magasról arra, amit én gondolok? De az Emersonos dolog… Kicsit másról szólt. De ez nem. Szóval?

– Nem tudom, Albine. Nem bízom bennük, de a srác tényleg hasznos. A lány meg… Elég ártalmatlannak tűnik, szóval, ha szerinted…

– Pssszt – emelte fel aztán a kezét, Matthiasba fojtva a szót. – Hallod ezt?

Tágra nyílt szemmel meredt maga elé. Matthias is fülelni kezdett, és hamarosan ő is meghallotta. Beszélgetés foszlányait tudták kivenni a csendben. Egy fa árnyékába húzódtak, onnan hallgatóztak tovább.

– Katonák? – suttogta Matthias a fülébe, de csak megvonta a vállát. – Intézzük el őket!

– Várj – fogta vissza a férfit. – A másik irányba mennek. El a mi tisztásunktól. Ha észrevették volna a többieket, nem mennének el. Nem mondom, hogy minden biztonságos, de menjünk vissza. Aztán húzzunk el innen!

Mire visszaértek a tisztásra, már többen is ébredezni kezdtek. Diyana Novával beszélgetett csöndesen, Emerson pedig a fiával társalgott. Mikor Aimes meglátta Albine-t, felé indult.

– Minden rendben volt?

– Persze – bólintott. – Kivéve, hogy hallottunk valamit. Lehet, hogy csak menekültek voltak. De lehet, hogy nem. Nem erre jönnek, de tovább kéne mennünk.

– Oké – felelte a férfi, majd elgondolkodott. – Lehet, hogy ők voltak? Schmidt és a bandája?

– Nem tudom – vont vállat. – Mostanra valószínűleg vagy valaki megtalálta őket, vagy kiszabadultak, vagy… Már rég halottak.

– Vagy? – A kérdés nem Aimestől érkezett. A kancellár állt kicsit távolabb, és döbbenten meredt a párosra.

– Nem ölték meg őket? – A férfiből ingerülten robbantak ki a szavak. – Van fogalma róla, mit csinálnak velünk, ha egyszer utolérnek?

– Képzelje el, van, úgyhogy reménykedjen benne, hogy nem érnek utol – vágta rá dühösen Albine oda sem pillantva, majd nyugalmat erőltetett magára. – Ha meg kell küzdenünk velük, akkor meg fogunk, de kivégezni őket nem fogjuk.

– Pedig korábban már megtette – lépett közelebb a férfi, mire ő megdermedt. Dühösen meredt a férfire, aki hasonlóan méregette őt. – Mi változott?

– Én – felelte aztán, és a kancellár gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Aki egyszer gyilkolt, az gyilkos marad.

– Apa! – állt közéjük hirtelen Aimes, de Albine leintette őt, aztán közelebb sétált Emersonhoz. Olyan közel állt hozzá, hogy tisztán ki tudta venni a szeme alatt húzódó ráncokat.

– Ezt gondolja rólam? Hogy egy gyilkos vagyok?

– Ó, maga nagyon sok minden, de ez nem változtat a tényeken – felelte a férfi dühösen, mire Aimes újra megpróbált közbe lépni, de se Albine, se a kancellár nem figyelt oda rá.

– Tudja, talán igaza van. Gyilkos vagyok. És kegyetlen, akárcsak maga. Úgyhogy ne higgye azt, hogy ha kell, nem szegem meg, amit ígértem magának.

– Csak közben azt ne felejtse el, hogy nélkülem nem jutnak ennél tovább…

– Maga meg azt, hogy nélkülem már halott lenne – vágta rá. – Maga épp olyan szar ember, mint én. Én megöltem valakit. Maga meg kancellár létére elárult mindenkit.

Emerson aztán bólintott egyet. Nyugalmat erőltetett az arcára, majd utána folytatta.

– Tudja, mi az igazán vicces? Hogy valójában, ha maga nem lenne, én biztonságban lennék – mondta aztán a férfi, de ő csak értetlenül meredt rá. – Tudja, el akartam hinni, hogy maga több ennél. A fiam kedvéért. Hogy nem csak egy gyilkos, aki agyonlőtte Rhydian Cortezt. Hogy talán tényleg jó vezető, aki képes meghozni néhány logikus döntést, és nem csak egy félős kislány, aki túlságosan is dühös a világra. De úgy látszik, hogy tévedtem – tárta szét a karját a kancellár, majd sarkon fordult. Albine pedig még akkor is dühösen meredt rá, amikor az utána siető Aimesszel a nyomában eltűnt az erdőben.

Fogalma sem volt, hova indult a férfi, de abban a percben, nem is érdekelte. Megpróbált nyugodtan gondolkozni, aztán elindult, hogy felkeltse a többieket. Tovább kellett indulniuk, és ebben a kérdésben mit sem számított, hogy mit gondol róla a kancellár.

Nem sokkal később, ahogy kivilágosodott, már mindenki lázasan készülődött a tovább indulásra. Pakoltak, ellenőrizték a fegyvereket, és az ételadagot. Albine közben a tűz nyomait tüntette el. Ezt legalább egyedül csinálhatta. Semmi kedve nem volt társalogni senkivel sem. Már épp befejezte a feladatát, amikor újra meglátta a tisztásra visszatérő kancellár alakját, a nyomában Aimesszel.

Valami megváltozott, és ezt abban a pillanatban meglátta rajta, ahogy ránézett. A férfi tekintetében valami furcsa megbánás ült. Valami szokatlan érzelem. Talán szánalom. Aztán ahogy egy pillanatra találkozott a tekintetük, a kancellár azonnal elfordult tőle. Olyan volt, mintha… Nem.

Aimes, aki az apja mellett állt, bűnbánóan nézett előre, Albine-nak pedig még gondolkodni sem kellett, hogy átlássa a helyzetet. Fájdalmasan nyilvánvaló volt az egész.

– Elmondtad neki? – suttogta maga elé, és akármennyire is próbálta, nem bírta visszatartani a szemébe tóduló könnyeket. Újra a kancellár arcára tekintett, de az továbbra is csak maga elé meredt. Aztán ahogy újra felidézte, mennyire szánakozva nézte őt néhány pillanattal azelőtt, elszorult a torka. Sarkon fordult, és beviharzott az erdőbe.

Hallotta, ahogy valaki utána fut, de nem figyelt oda. Nem is látta, merre megy, csak ment előre, minél messzebb a tisztástól.

– Albine! – kiáltott utána Aimes, de nem állt meg.

– Nem volt hozzá jogod – szólt hátra dühösen, és érezte, ahogy a férfi egyre közelebb és közelebb ér hozzá. – Ami Rhydiannel történt, az az én dolgom, neki semmi köze hozzá.

– Gyilkosnak tartott. Nem értette meg, hogy te nem… Nem értette, hogy miért…

– És akkor mi van? – csattant fel, miközben megtorpant. Szembefordult a férfival, aki időközben beérte őt.

– Kérlek, értsd meg hogy én csak…

– Nekem vezetnem kell ezt a csoportot – vágott közbe. – Felfogod te egyáltalán, hogy mit jelent ez? Bíznak bennem. El kell fogadniuk a döntéseim. El kell fogadniuk engem. Hogy legyek erős vezető, ha csak gyenge nőnek látnak?

Aimes értetlenül pillantott az előtte álló lány dacos arcára. Dühös volt, jobban, mint bármikor, és ezt le sem tagadhatta volna. Pontosan tudta, hogy nem az ő joga elmondani azt, amit Rhydian tett. De gyűlölte, hogy az apja gyilkosnak tartja az egyetlen nőt, akit igazán szeret.

– Senki nem lát annak – felelte aztán, mire Albine hangosan felkacagott.

– Senki? – szaladt magasba a szemöldöke. – Az apád úgy nézett rám, mint aki csak arra érdemes, hogy sajnálják. Szánakozott rajtam. Eddig legalább tisztelt. Ezek után, mégis hogy várjam el ezt? Ha nincs oka rá?

– És mégis mi lenne ez az ok?

– Nem tudom – tárta szét aztán a karját. – De eddig legalább elhitte, hogy olyan kegyetlen vagyok, hogy simán megöltem egy kancellár fiát. Eddig legalább egy kicsit tartott tőlem.

Aimes megütközve pillantott vissza rá. Mintha abban a pillanatban tudatosult volna benne valami, amit addig még csak észre sem vett. Vagy csak nem akart észrevenni. De ahogy abban a percben Albine ingerült arcát nézte, valami akaratlanul is megváltozott abban, ahogy addig őt látta.

– Most miért bámulsz?

– Tudod, egész életemben attól féltem, hogy egy napon olyanná válok, mint az apám – mondta végül halkan, majd elnevette magát. – Erre beleszeretek valakibe, aki pont olyan.

– Nem vagyok olyan, mint az apád – vágta rá Albine, de ő csak lemondóan megcsóválta a fejét.

– Úgy akarod elérni, hogy tiszteljenek, hogy félnek tőled, szóval te ezt komolyan elhiszed magadnak? Nagyon sajnálom, hogy én mondtam el neki, de…

– Egy rohadt nagy seggfej vagy!

– Hát meglehet, de én legalább tudom, hogy ki vagyok – vont vállat aztán, majd elfordult a lánytól, és visszaindult a tisztásra.

*

Julian összekuporodva ült a földön, a cellája sötét homályában. Az ideje nagy részét a cella koszos padlóján töltötte. Jobbjára azon a helyen, ahol hagyták, miután összeverték, vagy válogatott módon megkínozták. Néha azt kívánta, bárcsak vége lenne. Néha mindennél jobban vágyott a megváltó halálra. Néha itt hagyta volna az egész világot, hogy végre nyugodtan pihenhessen egy olyan helyen, ahová nem ér el a világ minden mocska. De aztán mindig eszébe jutott egy bánatos, zöld szempár, és Emeline emléke mindig visszarántotta az élni akarásba.

Amikor a börtön falai visszaverték a cipőkopogást, ami nagyjából minden nap ugyanolyan időpontban jelezte a fogva tartói lépteit, a gyomrát mardosó félelem a torkába kúszott. Mert akármikor azt hitte, ennél jobban nem fájhat valami, rájött, hogy téved. De amikor a cella ajtaja lendületesen kinyílt, nem egy katona állt vele szemben.

– Üdvözlöm, Julian – köszöntötte Cortez, amint beljebb lépett, és alaposan szemügyre vette őt. – Hogy érzi magát? Remélem, élvezi a nálunk töltött időt. Én kifejezetten élvezem, hogy itt van. Remek szórakozást nyújt.

– Dögölj meg…

Julian halk hangját, szinte alig lehetett hallani. Szája és torka kiszáradt, szemébe szürkeség költözött.

– Parancsol? – hajolt aztán közelebb a kancellár, majd megrázta a fejét. – Ne haragudjon, de nem értem, amit motyog.

– Azt mondtam… hogy dögölj… meg – nyögte újra Julian, mire a másik csak hangosan felkacagott.

– Megértem magát, Julian. Elvégre is itt van már… Mióta is? – gondolkodott el látványosan Cortez. – Hát mondjuk úgy, jó ideje. De azt tudja, hogy miért is van itt pontosan? – Várakozva pillantott a szőke férfire, de nem érkezett válasz. – Nem? Hát ez nem döbbent meg túlságosan.

– Mit akar?

– Emlékszik még, hogy megölte három emberemet? És még csak a szeme se rebbent közben. Azért be kell vallanom, tetszik az elszántsága és a kitartása. Hasznomra válhatna. Nem mindennap találkozok olyan kegyetlen emberrel, aki gondolkodás nélkül gyilkol. És ugyebár nem is ez volt az első eset. A kisebbik Emerson biztos sokat tudna mesélni erről, nem gondolja? – Cortez fel és alá járkált a cellában, és Julian mozdulatlanul követte a tekintetével a mozgását. Aztán a kancellár lassan megállt, és szembe fordult vele. – Azt kérdezte, hogy mit akarok. Nos, üzletet ajánlok magának, Julian. Szabadon engedem. Nincs több kínzás, nincs több börtön, nincs több mocsok. Csak az édes szabadság. Ha cserébe nekem dolgozik. És higgye el, igencsak testhezálló feladatokat tudnék adni magának.

– Ha meg akar ölni valakit, tegye meg maga – felelte színtelen hangon, mire Cortez bólintott egyet.

– Volt már rá példa – mondta. – De jobb szeretem, ha bizonyos esetekben az én kezem tiszta marad. Remélem, ezt megérti. Tehát, mit gondol? – lépett közelebb a kancellár, mire Julian először pillantott az arcára.

– Azt, hogy menjen a pokolba…

– Sejtettem, hogy ezt mondja. Ez esetben módosítanék a feltételeken. Maga megöli, akit én kijelölök, és cserébe nem ölöm meg a lányt. Maga dönt – vont vállat Cortez, majd határozott léptekkel kisétált a cellából.

– Várjon…

9. rész – Fokozódó feszültség