10. rész – Álarc nélkül

– Mi másról hazudtatok még?

Olyan csönd lett a tisztáson, hogy még egy elszaladó mókust is meghallottak volna. Albine szíve hevesen vert, ahogy a fegyverrel Abel mellkasára célzott. De senki nem mozdult. Senki sem szólalt meg.

A következő pillanatban egy követhetetlenül gyors mozdulattal Henley előrelépett, megragadta a pisztolyt, és egy szempillantás alatt kicsavarta azt Albine kezéből, majd a fejére célzott vele.

­– Mit gondolsz?

Szinte tapintani lehetett a feszültséget a tisztáson. Mindenki mozdulatlanná dermedve figyelte az eseményeket. Albine és Henley szinte csak egy méterre álltak egymástól, a pisztoly csöve pedig néhány centire volt Albine arcától.

Meglepetten pislogott a szőke lányra, aki csak egy gúnyos fél mosollyal az arcán szemlélte őt. Annyira más volt. Vagyis inkább annyira önmaga volt, hogy az már félelmetes volt. Az meg még inkább, hogy képes volt ilyen sokáig leplezni, hogy milyen is valójában. De valahogy, ahogy Albine ott állt Henley-vel szemben, egy fegyver csövével az arcánál, mégsem ijedt meg tőle. Mert ha a szőke meghúzná a ravaszt, valószínűleg az lenne az utolsó dolog, amit tenne ebben az életben. És ezt mind a ketten tudták.

– Szóval ez a helyzet? – kérdezte aztán nyugodtan, és látta Henley-n, hogy még őt is meglepte a túlzott nyugodtsága.

– Nos, igen, hazudtunk nektek – vont vállat a lány. – Bevallom, okosabbnak hittelek titeket. Na meg persze óvatosabbnak. De elég egy szomorú pofi, és azonnal rohantok segíteni. Na meg vigasztalni, ugye, nagyfiú? – kacsintott Henley Jamalra, mire a férfi arca eltorzult. Eszébe jutott Nova, és hogy Henley miatt veszekedtek, és sötét köd ereszkedett az elméjére. Hiába tudta, hogy nem kéne kockáztatnia, hiszen Henley akármikor lelőheti Albine-t, mégsem bírt továbbra is egy helyben álldogálni.

Hirtelen felé lépett, a következő pillanatban pedig egyetlen mozdulattal kitépte a kezéből a fegyvert, aztán egy fa törzséhez vágta a lányt. Erős karjával szorosan tartotta, de Henley továbbra is csak gúnyos vigyorral az arcán szemlélte a dühét.

– Na mi van? – kérdezte, amennyire a férfi szorítása a torkán engedte. – Tudod, szexi vagy, amikor dühös vagy.

– Pofa be – hajolt közelebb a lány arcához Jamal, majd hatalmas ütés érte az oldalát, aztán egy pillanat múlva már a földön találta magát.

Abel vetette rá magát, és taszította a földre, majd újra és újra keményen arcon vágta az öklével. Matthias azonnal a szőke férfi mellé rohant, lerángatta Jamalról, aztán kirúgta a lábát, és a földre lökte.

Liya közben felkapta a fegyvert, amit Jamal csavart ki Henley kezéből, és ráfogta a még mindig a fánál álló szőke lányra, de az csak elnevette magát.

– Te élvezed ezt? – ráncolta a homlokát Liya közelebb lépve hozzá, majd magasabbra emelte a fegyvert, és Henley homlokának nyomta a végét. – Én meg ezt élvezem.

– Úgy tudom, mást is élveznél, amit velem csinálhatsz – súgta neki Henley, majd végignyalta az alsó ajkát.

– Az azelőtt volt, hogy kiderült, hogy egy rohadt áruló ribanc vagy…

– Látod, olyan sok közös van bennünk – sóhajtott fel a szőke lány, majd ahogy a következő pillanatban Liya ütésétől a feje hatalmasat koppant a mögötte lévő kemény fatörzsön, félig ájultan rogyott össze.

*

Abel nyugodtan üldögélt, hátrakötözött karokkal, mellette a még mindig eszméletlen Henley-vel. Unottan nézte, ahogy a tisztás másik felén a kis csapat tagjai heves vitát folytatnak. Valószínűleg épp róluk. Megforgatta a szemét, majd megérezte, ahogy Henley lassan mocorogni kezd mellette.

– Au – nyögte a lány halkan, ahogy kicsit magához tért, és ha nem lett volna megkötözve a karja, a fejéhez kapott volna. – Leütött?

– Ja…

– Az a hülye ribanc – szűrte a fogai között Henley, majd felnevetett kínjában. – Mióta vitatkoznak rajtunk?

De mielőtt Abel válaszolhatott volna valamit, tekintete összeakadt Albine-éval, aki mintha csak megérezte volna, hogy Henley magához tért, őket kezdte figyelni. Aztán intett Jamalnak, és a fekete férfival az oldalán megindultak feléjük. A többiek azonban ugyanott maradtak, és a háttérbe húzódva figyelték az eseményeket.

– Mi van, felébredtél? – szólt Henley felé Jamal, mikor a közelükbe értek. – Milyen nagy kár…

– Hát igen, pedig rólad álmodtam – kacsintott rá a lány, mire Jamal legszívesebben neki ugrott volna, de Albine visszafogta.

– Kik vagytok? – kérdezte aztán a lány, ahogy a két megkötözött elé guggolt. Kezében az egyik fegyvert fogta, és egy pillanatra sem vette le az ujját a ravaszról.

– Találd ki! – vigyorodott el Abel, miközben elkényelmesedett a földön. Mintha fel sem tűnt volna neki a helyzete. Úgy ült ott, hátrakötözött karokkal, mintha még mindig előnyben lenne. És Albine-t ez végtelenül idegesítette.

– Akkor játsszunk egy játékot! Elmondod, kik vagytok, és akkor nem lövöm el a lábad. Vagy egyéb testrészed – intett a fegyverrel Abel lábai közé, mire a férfi arcáról egy másodperc töredéke alatt eltűnt a vigyor. – Szóval?

– Maradjunk annyiban, hogy elég jól megfizetnek, ha egy bizonyos személyt leszállítunk valakinek – szólalt meg a férfi helyett Henley még mindig Jamal arcát nézve.

– Fejvadászok vagytok? – vonta össze a szemöldökét Jamal.

– Most igen – vont vállat Henley. – De legtöbbször egy holttest is elég.

– Bérgyilkosok? – suttogta Albine, majd felegyenesedett és elhátrált a megkötözöttek elől. Hat éve élt attól rettegve, hogy egy napon bérgyilkosok jönnek utána. A Cortez által felkínált összeg sokaknak lehetett túl csábító. És habár hat év alatt egyszer sem múlt el olyan nap, hogy ne gondolt volna erre, mégis igyekezett legszélsőségesebb esetként foglalkozni az üggyel. Előbb számított volna rajtuk ütő katonákra, mint bérgyilkosokra. – Mire volt jó ez az egész? – kérdezte végül, de Abel csak megvonta a vállát. Nem felelt egyikük sem. – Mit hittetek? Hogy így közelebb kerültök hozzánk? Hogy így könnyebben magatokkal tudtok vinni?

– Téged? – nevetett fel Henley, és nevetése visszhangot vert az erdőben. – Bocs, hogy ezt tőlem kell megtudnod, de nem érsz annyit, mint hiszed.

Albine értetlenül meredt az előtte ülő szőke lányra. Ha nem ő érte jöttek, akkor mégis kiért? Ki érhetne többet, mint egy kancellár fiának gyilkosa? Aztán ahogy a következő pillanatban végül megértette a dolgot, Abel halkan kimondta azt, amire ő maga is gondolt:

– Egy kancellárért jöttünk…

Albine számára a felismerés felért egy gyomorszájon vágással. Emerson? Aimes apját akarják? A faházban tett ígérete hirtelen még nagyobb súllyal telepedett a mellkasára, mint addig. Hiszen a szavát adta a kancellárnak, hogy nem hagyja, hogy bántódása essék. De valamit akkor sem értett.

– Akkor miért nem kaptátok el, és vittétek magatokkal? – fordult a páros felé, mire azok először előbb egymásra, majd az előttük állóra pillantottak.

– Mert tudnunk kellett – jelentette ki végül Abel.

– Mégis micsodát? – lépett közelebb a férfihez.

– Hogy meg kell-e ölnünk titeket – felelte Henley határozottan, ahogy Albine szemét fürkészte. – Ahhoz, hogy elkapjuk, előbb át kellett volna verekednünk magunkat rajtatok. És csak hogy tisztázzunk valamit, mielőtt túlságosan félreértenéd a dolgot. Mi nem bántunk feleslegesen embereket. Úgyhogy valahol mélyen, mi igazából jó emberek vagyunk.

– Pénzért öltök embereket – vágta rá Jamal, mire a szőke lány csak felvonta a vállát.

– Azt mondtam, mélyen. Nem fogunk megölni mindenkit, egyetlen ember miatt. Titeket sem akartunk. Nekünk csak ő kell.

– Nem nagyon vagytok alkuhelyzetben, ugye ez leesett? – vonta fel a szemöldökét Albine.

– Ó, ugyan – vont vállat Abel. – Komolyan végig akarjuk ezt játszani? Mi őt akarjuk, ti nem adjátok ide, aztán addig vitatkoztok, amíg úgyis átadjátok nekünk, mert pontosan tudjuk mi is és ti is, hogy ez a legegyszerűbb, aztán mi elmegyünk. Miért nem könnyítjük meg egymás dolgát, és esünk át ezen még most? És így legalább senki nem sérül meg. Ugye azt senki sem szeretné…

Albine hosszú másodpercekig fürkészte a férfi szemét. Utálta beismerni, de talán Abelnek igaza volt. Vagy megteszik, amit kérnek, vagy…

– Szóval őt akarjátok – hallotta meg maga mellől barátja szavait. – Aztán elmentek?

Henley egy határozott bólintással felelt a feltett kérdésre, mire Jamal és Albine gondterhelten pillantott össze, és szinte látták egymás arcán, hogy ugyanarra gondolnak. Albine pontosan tudta, hogyha dönteniük kell, kizárt, hogy a többiek Emerson mellé állnának.

– Miért kellene ezt elhinnünk? – húzta aztán ki magát. – Eddig is hazudtatok. Mi a garancia arra, hogy betartjátok, amit ígértek?

– Tudod, Albine, hogyha meg akartunk volna ölni titeket, már rég megtehettük volna. – Abel szavai szinte már fájdalmasan igaznak tűntek. – De nem állt szándékunkban. Sem most, sem később. Feltéve, hogy megteszitek, amit kérünk.

– Vagy meg is ölhetünk titeket, ez nem fordult meg a fejedben? – kérdezte hirtelen, mire a szőke férfi először meglepetten hőkölt hátra, aztán mosolyra húzta a száját.

– Úgy, ahogy a katonákat?

Albine szeme összeszűkült, a földön ülő férfit nézve. Hogy lehet még ilyen kiszolgáltatott helyzetben is ilyen szörnyen nyugodt? És ilyen pofátlan? Jamal látta a lányon, hogy mindjárt robban, ezért óvatosan megszorította a karját, ahogy átvette a szót.

– Ti szerveztétek oda Schmidtéket?

– Ugyan kérlek – forgatta meg a szemét Henley. – Az a lényeg, hogy senki ne tudjon rólunk. Csak megláttuk őket, úgyhogy kihasználtuk a lehetőséget. Majdnem biztosak voltunk benne, hogy úgyis elfognak titeket. Úgyhogy úgy alakítottuk, hogy még azelőtt lebukjunk előttetek, hiszen mivel lehetne jobban bevágódni, ha nem azzal, hogy megmentjük valaki életét? – tekintgetett a két előtte állóra. – Nézzétek, mi nem akarunk bajt. Komolyan. És valami azt súgja, ti sem szeretnétek azt. Ne tegyetek úgy, mintha a kancellár megérdemelné, hogy megvédjétek.

Albine kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatta a lány szavait. Valahol talán igazat adott neki. Emerson miatt haltak meg annyian. Miatta van a háború. Miatta kell így élniük. Miatta halt meg Cormac. Annyi mocsokságról tehet, amibe még belegondolni is rossz. De aztán csak kihúzta magát.

– Kösz a tanácsot – biccentett, miközben elfordult, és visszaindult a többiek felé, Jamal pedig szótlanul követte őt. Ám alig tettek meg pár lépést, amikor Abel utánuk szólt.

– Van itt még valami. – Bosszúsan fordultak vissza hozzá. – Corteznél van a lánya…

*

Miután Albine összefoglalta a többiek számára mindazt, amit megtudtak, senki nem szólalt meg. Mindenki vagy maga elé meredt, vagy a többiek tekintetéből próbálta kiolvasni, hogy mire gondolhat a másik. Albine pedig csak lehajtott fejjel állt, karját szorosan összefonva, és nagyon figyelt arra, hogy még véletlenül se pillantson egyik Emersonra se. Se a kancellárra, pláne ne a fiára.

– Hát… – törte meg aztán a csendet Liya, ahogy előre-hátra dülöngélt a lábán, majd szórakozottan felnevetett. – Ez kínos.

Jamal húga szavaira csak felhorkantott, majd Albine arcára pillantott, de az még mindig gondolataiba merülve álldogált. Már mondani akart valamit, de a kancellár megelőzte őt. És bár halkan beszélt, a csöndben minden szavát hallani lehetett.

– Tehát, ha jól értem, a kérdés az, hogy magamtól megyek, vagy eléjük löknek.

– Jól érti – vigyorodott rá Liya, de a kancellár csak égnek emelte a szemét.

– A maguk helyében, én elgondolkodnék azon, hogy a halálba küldjem-e az egyetlen embert, aki tudja, merre tartunk.

– Boldogan kiverem magából, hogy hol van a tábor, ha ez a problémája – szólalt meg dühösen Matthias, és látszott rajta, hogy minden szavát komolyan gondolja. Úgy méregette a kancellárt, mint zsákmányra leső vad, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsapjon. Emerson felszegte a fejét, aztán Albine felé fordult.

– Maga mit gondol erről… Ashmore kisasszony?

Albine-t váratlanul érte a hozzá intézett kérdés. Hogy mit gondolt? Túl sok mindent, és fogalma sem volt, hogy a sok gondolat közül, ami a fejében cikázott, melyikre hallgasson. Ha a két szőke igazat beszélt, és átadják nekik a kancellárt, mindenki élheti tovább az életét. Kivéve persze a férfit. De nélküle megrekednek. Kizártnak tartotta, hogy Emerson bármilyen indokból is kiadná az egyetlen információt, amivel alkudozni tudna a saját életéért. Ráadásul ott volt az ígérete is. De ha nem adják át nekik… Bele sem akart gondolni, mi következik akkor.

– Nem tudom – rázta meg lassan lehajtott fejét, végül pedig a kancellárra pillantott. – De van valami, amiről tudnia kell – mondta lassan. – Fogalmam sincs róla, hogy mit tett pontosan a többi kancellár ellen, de Cortez elfogta a lányát.

A férfi arcából kifutott az összes vér. Holtra vált arccal meredt rá, aztán a két megkötözött felé kapta a tekintetét.

– Szóval – folytatta aztán halkan. – Most, hogy már mindent tud, dönthetek én, hogy mi legyen, vagy dönthetünk együtt is. De inkább döntsön maga – hajtotta le újra a fejét, aztán maga mögött hagyta a kis társaságot, és még egy utolsó pillantást vetve a fához kötözött párosra, háta mögött hagyta a kis tisztást, ahol tábort vertek.

Alig tett meg néhány tíz métert, amikor elszállt minden ereje, és egy fa tövébe rogyott. Dühös volt saját magára, amiért így alakultak a dolgok. Tényleg ilyen könnyű lenne megvezetni mindannyiukat? Ráadásul ez az egész… Fogalma sem volt, mit kellene tenniük. Belefáradt már abba, hogy mindig a helyes megoldást keresse.

Ijedten rezzent össze, mikor megmoccant mellette egy bokor, de csak Aimes lépett ki azok takarásából, és megállt mellette, ahogy ő a földön kuporgott.

– Igaz ez? Tényleg elfogta Emeline-t?

– Azt állítják…

– Tudod, hogy mi fog most történni, ugye? – guggolt le aztán Aimes, hogy egy szinten legyen vele, és maga felé fordította az arcát. – Cortez egy pszichopata, ezt mindenki tudja. Úgyhogy velük fog menni. Emeline miatt.

– Nem értem, hogy miért az én dolgom, hogy ő mit csinál – vágta rá, Aimes pedig megütközve pillantott rá.

– Ezt te sem gondolod komolyan, ugye?

– De, ami azt illeti, teljesen komolyan gondolom – pattant fel aztán a földről, ahogy visszatért az ereje, Aimes pedig követte őt. – Ez nem csak róla szól, Aimes. Hanem rólunk is. Miatta van minden. Az a két rohadék miatta van itt. Úgyhogy egy ilyen helyzetben…

– Tudod, itt nem a helyzettel van gond, hanem veletek – vágta rá Aimes, és ahogy Albine a férfi arcára pillantott, eddig soha nem látott dühöt látott átvillanni rajta. – Tényleg az az egyetlen megoldás, hogy megölitek az apámat?

– Nem öljük meg – ellenkezett, mire a férfi felnevetett kínjában.

– Miért, szerinted Cortez mit fog csinálni vele? – csattant fel aztán. – Mindazok után, amit tett?

– Mit? – tárta szét a karját Albine értetlenül. – Azon kívül, hogy elárulta őket, mi volt az a szörnyű dolog, amit tett?

Aimes dühösen meredt az előtte álló lányra, bár nem rá volt mérges. Sokkal inkább az egész helyzetre, amibe az apja rángatta bele. Ha lehetett volna, mindent másképp tett volna. Mert pontosan tudta, milyen következményei lesznek, ha bevall mindent. Ha bevallja, hogy mindvégig hazudott. De már nem számított. Mert ha nem mondja el az igazat, az apja meg fog halni.

– Tényleg tudni akarod? – kérdezte aztán, mire Albine egy mély bólintással felelt. Aimes lassan kifújta a levegőt, aztán hadarni kezdett. – Cortez akarja holtan látni az apámat. Úgyhogy valószínűleg ő bérelte fel azt a kettő is, és nem fog addig nyugodni, míg meg nem öli.

– De hát miért?

– Mert hagyta megszökni a fia gyilkosát…

Ahogy Aimes kiejtette a szavakat a száján, Albine úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Döbbenten és értetlenül meredt az előtte állóra, de nem őt nézte, csak keresztülnézett rajta. A kancellár… És Cortez… És Rhydian… És ő maga… Ha ez igaz, akkor Emerson miatta van itt. Mert elengedte. Ha ez igaz, Cortez azért akarja megölni a férfit, mert megmentette az életét.

– Azt akarod mondani… hogy ő…

– Azt – vágta rá Aimes. Fogalma sem volt mi járhat a lány fejében, de tudnia kellett az igazat. Mert ha erről nem tud, képes lenne hagyni, hogy a bérgyilkosok Cortez elé vigyék az apját. – Cortez tudja, hogy segített neked. Az egyik embere meglátta az apámat a katakombákban. Ezért nem maradhatott. Ezért kellett magammal hoznom.

– De azt mondtad, hogy… az apád elárulta a többi kancellárt, amikor megtámadták őket.

– Tudom, mit mondtam – robbant ki Aimesből, miközben belevágott az egyik mellette álló fa törzsébe, majd halkan folytatta. – Muszáj volt azt mondanom.

– Muszáj volt? – szaladt magasba Albine szemöldöke, ahogy a homlokát a fának döntő Aimes alakját nézte. – Muszáj volt újra hazudnod nekem?

– Csak meg akartam menteni az apámat – húzta szomorú mosolyra a száját a férfi, és hangját alig lehetett érteni, olyan halkan beszélt. – Annyi ember közül, pont te nem lehetsz rám dühös azért, mert megpróbáltam.

– Azért vagyok dühös rád, mert hazudtál – vágta rá. – Megint. Mert ezt csinálod te. Hazudsz nekem, aztán elvárod, hogy bízzak benned.

– Azért nem mondtam el az igazságot, mert ez nem az én titkom, hanem az övé – fordult végre felé a férfi, és szemébe újra megmagyarázhatatlan düh költözött. – Az egyetlen, ami megmaradt neki, az a tudat, hogy az emberek tartanak tőle. Ha nem tennétek, szerinted meddig hagytátok volna életben? – bukott ki Aimesből, majd szinte azonnal meg is bánta a kirohanását, és látta a lány arcán, hogy szíven ütötték a szavai. A legszívesebben lekevert volna saját magának egy hatalmasat.

Albine megütközve tekintett rá. Hát ilyennek látja őket valójában? Talán Matthias tényleg túl vehemensen védte őket akkor, amikor először került hozzájuk Emerson, de azt feltételezni, hogy megölték volna? Mikor még a katonákat sem volt képes a halálba küldeni, akik viszont gondolkodás nélkül megtették volna fordított helyzetben?

– Tehát mi ezt csináljuk szerinted? – kérdezte végül felszegett fejjel. – Mi meg akarunk ölni mindenkit, aki szerintünk rossz ember, ezt akarod mondani?

– Nem, persze, hogy nem, én csak…

– Hadd világosítsalak fel, hogy téged sem öltünk meg – lépett közelebb Albine az előtte állóhoz. Vészjósló szemmel méregette őt, és Aimes valahol teljesen megértette a lány reakcióját. Másrészt viszont, mégis mit tett volna Albine, az ő helyében? Valószínűleg ugyanezt… – Tudod, pont olyan vagy, mint az a kettő. Mást sem csinálsz, csak hazudsz, aztán még neked áll feljebb.

– Nem akartam hazudni, Albine! Miért nem hiszed el?

– Oh, elhiszem – vont vállat. – Csak az a helyzet, hogy ez momentán baromira nem érdekel – mondta, aztán határozott léptekkel visszaindult a tisztásra.

*

Jamal fel-alá járkált két méretes fa között, és idegesen ropogtatta az ujjait. Azon tűnődött, mit mondhatna Novának? Mindaz után, ami történt, egy bocsánatkéréssel minimum tartozott neki. Hogy is lehetett ilyen ostoba? Hogy lehettek mind ilyen ostobák? Ha eddig még minimális jóindulattal voltak is az idegenek iránt, a két szőke ezt teljesen kiölte belőlük. Ezentúl senki másra nem számíthatnak. Senkiben sem bízhatnak meg, csak magukban. Még ha eddig nem is érezték teljesen egyedül magukat, ez most végképp megváltozott.

Aztán hirtelen megtorpant, és Novát kereste a szemével. Egy kicsit távolabb beszélgetett az anyjával. Csodás – forgatta meg a szemét, majd hosszú léptekkel megindult feléjük. Először átfutott az agyán, hogy félrehívja a lányt, de aztán mikor hozzájuk ért, már nem számított, hogy hallja-e Diyana is.

– Nagyon sajnálom – bukott ki belől Nova mellé lépve, ő viszont pillantásra sem méltatta őt. – Mindent. Komolyan, én csak… Annyira akartam segíteni valakin, ha már magunkon nem tudok. De soha nem akartalak bántani.

– Oké – bólintott a lány.

– Ennyi?

– Miért, mit akarsz, mit mondjak? – fordult végül felé Nova. – Hogy már nem érdekel? Hogy megbocsátok? Hát, ha ettől jobban alszol, akkor megbocsátok, de attól még…

– Igazad van – vágott közbe. – Egy világra szóló barom vagyok. Egy seggfej… De a te seggfejed – húzta mosolyra a száját, ahogy végigsimított a lány arcán. Nova előbb el akart húzódni, de aztán csak halkan felnevetett.

– Jamal? – szólt közbe hirtelen Diyana, tágra nyílt szemmel, a férfi háta mögé mutatva. Egy másodpercen belül pedig Albine viharzott el mellettük dühös léptekkel.

– Albine… – lépett egyet felé Nova, de az idősebb lány leintette őt, aztán leszegett fejjel tovább sietett. Meg sem állt egészen a kancellárig, aki mikor észrevette a felé igyekvő lányt, érdeklődve fordult felé.

Albine minél közelebb ért a férfihez, nemhogy megnyugodott volna, inkább még ingerültebb lett. Fogalma sem volt, mi ütött belé. Azt sem tudta, mit is akar. De ahogy felpillantva meglátta a férfi arcát, valahogy olyan mély indulat áradt szét benne, amit régen érzett utoljára. Ökölbe szorította a kezét, majd ahogy a kancellár elé ért, egy jól irányzott ütéssel, keményen orrba vágta.

Emerson feje hátrabukott, majd az orrához kapott, amiből lassan folyni kezdett a vér. Értetlen dühvel nézett a lányra, miközben az orrát törölgette, de mielőtt még bármit is szólhatott volna, Albine-ból kirobbantak a szavak.

– Ezt azért, mert a képembe hazudott. Mert mind a ketten pofátlanul hazudtak.

– Albine…

– Ó, fogja be – szólt ingerülten a kancellárra, majd mielőtt bármit is mondhatott, vagy tehetett volna, vagy akár újra megüthette volna a férfit, sarkon fordult, és elviharzott. Még hallotta, ahogy Jamal és a húga utána kiált, de nem foglalkozott velük. Oda sem figyelt, csak berobogott az erdőbe.

*

Albine az egész napot egyedül töltötte. Magányosan kóborolt az erdőben, mígnem talált egy helyet, ami jól el volt zárva a kíváncsi szemek elől. Nem akarta, hogy megtalálják. Nem akart beszélni senkivel sem. Nem vágyott társaságra. Nyugalomra vágyott, és csöndre, hogy végiggondolhasson mindent.

Nem is értette. Bármikor, amikor azt hitte, hogy végre rendeződnek a dolgok, valaki vagy valami mindig a feje tetejére állított mindent. Ez az egész helyzet… Minden annyira kusza volt. Ez az egész dolog a kancellárral.

Fájt neki a hazugság. De nem tudta eldönteni, melyik volt a rosszabb. Hazugságban élni, és azt hinni, hogy nem tehet róla? Vagy pontosan tudni, hogy az egyetlen oka, amiért velük van, amiért hátra hagyta az egész életét, az ő volt. Pont úgy, mint Aimes. Pedig ha valaki, akkor ő tényleg nem érdemelte meg, hogy feladjanak érte mindent. Nem bírta volna elviselni, hogy a három elvett élet után, most még Emeline is azért haljon meg, mert Emerson miatta nem tudja megvédeni.

Furcsa módon, ahogy besötétedett, ő inkább tisztábban látta az egész helyzetüket. Már nem volt dühös. Nem volt feldúlt. Tudta, mit kell tennie. Szokatlanul nyugodtan indult vissza a többiek felé. Mielőtt azonban elérhette volna a tisztást, Aimes toppant elé a fák közül.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy meglátta a lányt, majd gondolkodás nélkül hozzá lépett, és szorosan magához ölelte.

– Minden rendben? – kérdezte aztán aggódva, ahogy végignézett Albine-on. – Órákra eltűntél. Az egész környéken kerestünk.

– Jól vagyok – felelte végül, ahogy kibontakozott az ölelésből. – Beszélhetnénk?

– Azt hiszem kéne – bólintott Aimes, majd hagyta, hogy Albine egy biztonságos helyre vezesse.

A fák takarásában senki sem láthatta meg őket, bár az éjszakai erdő amúgy is túl sötét volt. Előbb percekig csak hallgattak, pedig lett volna mit mondaniuk. De egyikőjük sem akart belekezdeni. Mintha azzal megtörnék azt a pillanatnyi nyugodtságot, amit kaptak.

– Nagyon sajnálom – hajtotta le aztán a fejét Aimes, de akármilyen szomorúnak tűnt is, Albine nem volt képes megsajnálni őt.

– Akkor igaz, ugye? Azért van itt, mert hagyott elszöknöm? – kérdezte, Aimes pedig csak egy bólintással felelt. – Ezért mondtad el neki Rhydiant?

– Részben ezért, részben meg magam miatt. Nem bírtam elviselni, hogy gyilkosnak tart. De tudnia kellett, hogy miért hagyott mindent hátra. Hogy nem csak egy neki értelmetlennek tűnő gyilkosság miatt, és azért, mert pont abba szerettem bele, aki elkövette.

– Tudod, túl sokan adják fel az életüket miattam…

– Az én döntésem volt, Albine. Nem adtam fel az életem miattad, csak adtam magunknak egy esélyt.

– És az apád? Mi van az ő esélyével? Azért van itt, mert én élek. Azért akarják holtan látni, mert én szabad vagyok. Én vagyok az oka annak, ami vele történt, és én leszek az oka annak, ha történik valami a lányával.

Aimes figyelmesen hallgatta Albine csöndes szavait. Akármennyire is fájt bevallania, valahol igazat adott neki. Ez volt a legszörnyűbb az egészben.

– Tudod, hogy miért nem akarta, hogy tudd? Hogy bárki megtudja, hogy mit tett? – szólt aztán, de Albine nem nézett rá. – Mert nem akarta, hogy tudják, hogy van egy gyenge pontja. Mert az olyanok, mint Cortez, ezt felhasználják. Nem akarta, hogy bárki tudja, hogy inkább választott engem, és inkább választott téged, minthogy hagyjon meghalni. Tudod, Cortez az egyik éjjel embereket küldött utána, és az egyik majdnem megölte. Nem hagyhattam ott, és az egyetlen, amit kért tőlem az volt, hogy ne tudjátok meg, hogy miért kellett eljönnie. De megmentette az életed, aztán hátra hagyta az övét. Milyen ember lettem volna, ha ezek után megtagadom az egyetlen dolgot, amit kért tőlem?

Aimes szavai után csend telepedett közéjük. Csak az éjszakai erdő hangjai törték meg azt, és Albine láthatóan gondolkodott a lehetőségeiken. De valójában, már régen rájött, hogy mit kell tenniük.

– Mégis mi lesz most? – tárta szét végül a karját a férfi, de Albine csak megrázta a fejét.

– Nem tudom. A legegyszerűbb nyilván az lenne, ha megtennénk, amit kérnek. Vagy így vagy úgy. Ha akarja Emerson, ha nem.

– Olyan lehetőség is van, aminek nem az a vége, hogy odaadjátok nekik az apámat?

– Van – bólintott lassan Albine. – Az, hogy megöljük őket. Mert túl sokat tudnak rólunk. Hányan vagyunk, hova tartunk, mennyi fegyverünk és élelmünk van. Hogy van velünk beteg, hogy nem mindenki tud harcolni. Vagy megtesszük, amit kérnek, vagy meg kell őket ölnünk.

Aimes döbbenten hallgatta a lány szavait. Mert amíg korábban nem ment volna ebbe bele, mint a katonák esetében, most mégis ezt tartja jó megoldásnak?

– Na és… Mégis ki fogja megtenni?

Albine lassan pillantott a férfi arcára. Mintha maga sem hinné el, ami történni fog. Egyszerre volt elszánt, és közben rettegett. Megremegett a szája, ahogy megformálta azt az egyetlen szót, ami elhagyta a száját.

– Én…

11. rész – Döntéseink súlya