11. rész – Döntéseink súlya

Albine kicsit zavart, de elszánt szavait figyelmesen hallgatta mindenki, ahogy köré gyűltek a tisztás szélén másnap reggel, távol a két, még mindig megkötözött idegentől. Ki döbbent volt, ki értetlen, ki kételkedő, miközben ő összefoglalta a lehetőségeiket. Aztán ahogy kimondta a döntését, nyugtalan csönd telepedett közéjük, és mintha megállt volna az idő egy végtelennek tűnő pillanatra. Még a szél fújása is abbamaradt. Azok a tekintetek pedig, ahogy őt méregették, szinte már elviselhetetlenek voltak a számára. Fogalma sem volt arról, mit gondolhatnak róla, mikor ő volt az, aki korábban olyan bőszen hangoztatta, hogy nem fognak ölni. Hogy nem fognak kivégezni senkit. Erre ott állt értetlen tekintetek kereszttüzében, és úgy érezte magát, mint akit megvetnek, amiért meghazudtolja önmagát.

Jamal szólalt meg először fojtott hangon.

– Ez most komoly?

Albine nem felelt. Barátja arcára akart nézni, de nem volt képes rá. Kérdése pedig csak lógott a levegőben.

– De… – kezdte volna aztán Liya is, ám végül összeszedte magát, és a lányba fojtva a szót, újra beszélni kezdett.

– Nincs de. Nem lehet máshogy. Emersont nem adhatjuk oda, őket pedig nem vihetjük magunkkal. És nyilván itt sem hagyhatjuk őket, különben utánunk jönnek. Ők nem néhány katona, akik továbbállnak. Egyezkedhetünk velük, de ezek bérgyilkosok, semmit sem érnénk vele. Úgyhogy bármennyire is szörnyen hangzik, a helyzet az, hogy vagy ők, vagy mi.

Albine Matthias felé pillantott, aki csak egy néma bólintással jelezte, hogy egyet ért vele, a többiek azonban még mindig kétkedőek voltak. Diyana a kezét tördelve tekintgetett a szőke páros felé, Nova pedig zavartan húzogatta a ruháját.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen megoldás? – kérdezte aztán halkan Kieran, ahogy a lánya fáradt tekintetét fürkészte, ő pedig egy lassú bólintással felelt.

– Nem ölhetjük meg őket – szólt halkan közbe a kancellár, aki addig szótlanul állt mellettük, gondolataiba merülve. Lehajtott feje bánatról árulkodott. – Nekem velük kell mennem, különben Cortez megöli Emeline-t.

– A szavamat kérte, hogy ne engedjem, hogy bántsák. Most ne kérjen arra, hogy szegjem meg, amit ígértem, és hagyjam meghalni…

– Ez nem magáról szól, Albine – rázta meg a fejét a férfi dühösen. –  Ez az én döntésem, akár csak az, ami eleve ide juttatott. A lányomról van szó. Nem fogom hagyni, hogy Cortez megölje őt, miközben megmenthetném.

– Szóval meghalna érte?

– Azt hiszem, már bebizonyítottam, hogy mit vagyok hajlandó megtenni azokért, akikkel törődök – vetette oda, lopva a fiára pillantva, de Aimes mintha oda sem figyelt volna. Gondolataiba merülve rugdosott egy követ a földön, és látszott rajta, hogy erősen töri a fejét valamin.

– Én meg azt hiszem, a lányának már mindegy, mert ha Cortez tényleg annyira kegyetlen, amennyire mondják, akkor nem fogja elengedni, akkor sem, ha odamegy, csak rákényszeríti, hogy végignézze, ahogy megöli őt.

– Albine! – szólt rá Diyana megütközve, és ő szinte azonnal meg is bánta a szavait. Pedig kár lett volna tagadni a nyilvánvaló tényeket.

– Tudja, hogy igazam van, ugye? – lépett közelebb a kancellárhoz. A férfi pont úgy nézett, ahogy az apja szokott, amikor róla vagy Nováról van szó. A barna szempárban tükröződött az a mindent elsöprő szülői féltés. A rettegés, hogy történik valami, és nem lesz képes megakadályozni.

– Ez akkor is az én döntésem. Azt mondta, hogy döntsek én, hát megtettem.

– Ez azelőtt volt, hogy megtudtam az igazat.

– Az igazat? – szaladt magasba Emerson szemöldöke. – Bármit is tettem, vagy nem tettem, az nem változtat azon, hogy maga nem kényszeríthet arra, hogy hagyjam meghalni a lányomat. Mert ez lenne a nagy terv? Megöli azt a kettőt, aztán meg hagyja, hogy Cortez megölje Emeline-t?

– Nem – vágta rá dühösen, mire a férfi bosszúsan tárta szét a karját.

– Hát akkor világosítson fel, mert egyelőre úgy tűnik, hogy ez az egyetlen célja.

– Az én célom az, hogy biztonságban tudhassam magunkat. Ennyi. Nem kalkuláltam bele egy hazug kancellárt – vetett lesújtó pillantást a férfire, majd lesütötte a szemét. – Majd kitalálunk valamit – folytatta csöndesen, aztán először, mióta beszélni kezdtek, Aimes halkan megszólalt.

– Én elmegyek érte – suttogta, mire szinte mindenki értetlenül fordult a fiatal férfi felé. – Elmegyek érte – ismételte meg hangosabban, és bár szavai elszántan csendültek fel, Albine egy rövid pillanatig így sem tudta eldönteni, hogy a férfi komolyan gondolja-e vagy sem. Már épp ellenkezni akart, de a kancellár megelőzte őt.

– Neked teljesen elment az eszed? – Hangja élesen hasított a beálló csöndbe.

– Albine-nak igaza van – vágta rá Aimes határozottan, miközben felé intett. – Az nem megoldás, hogy velük mész, mert abban a másodpercben, hogy beteszed a lábad a fővárosba, halott vagy. Ennek a kettőnek viszont tényleg el kell tűnnie. Emeline meg… Komolyan gondoltam, hogy elmegyek érte. Kiszabadítom… Valahogy – tette hozzá, szinte már önmagában is kételkedve, ahogy tanácstalanul nézett körbe a többieken. – Ismerem a fővárost, és sejtem, hol tartja fogva. Be tudok jutni. De kell valaki, aki odavezet.

Liya és Matthias bizonytalanul pillantott egymásra. Ők ketten ismerték leginkább az erdőt. Annyi időt töltöttek felderítő úton, feltérképezve a területet, hogy még az éjszaka sötétjében is tudták volna az utat.

– Majd én megyek – dünnyögte aztán Liya az orra alatt, ahogy lassan megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy egyáltalán nincs kedvére, amibe épp készül belemászni, de Aimes hálás pillantását aztán egy biztató mosollyal jutalmazta.

– Ez most komoly? – bukott ki Albine-ból, ahogy őket nézte, majd a férfi felé fordult. – Te komolyan azt hiszed, hogyha nem akarom, hogy az apád velük menjen, akkor téged majd hagylak odamenni?

– Igen, mert mindketten tudjuk, hogy nekem van miért visszajönnöm…

Albine szíve hatalmasat dobbant, ahogy Aimes kimondta ezeket a szavakat. Ha addig azt is hitte, hogy bonyolult volt a helyzetük, rá kellett jönnie, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mert akkor ott, abban a pillanatban döbbent rá az igazságra, ami még jobban megbonyolított mindent körülötte. Nem attól félt, hogy Aimesnek el kell mennie. Attól rettegett, hogy nem fog visszajönni. Saját maga miatt, vagy bármi más miatt, de nem látja többé. Az érzés pedig, hogy van valaki, aki ilyen fontos neki, egyszerre volt megnyugtató, és közben olyan nagyon ijesztő. Szinte teherként telepedett rá a félelem, és bármit megtett volna, hogy csillapítsa azt.

– Ha komolyan gondolod, akkor kell még egy ember – jelentette ki aztán. – Mert ketten kevesen lesztek. Ha ki akarjuk szabadítani, akkor biztosra kell menni. Mert csak egyetlen esély lesz, és ha nem sikerül, akkor…

– Vállalom – szólt közbe Jamal nyugodt hangon, mire Nova ijedten kapta fel a fejét. – Szívesen kiütök pár fővárosi katonát, ha kell.

– Ne te menj – ellenkezett Albine, majd halkan folytatta. – Ha történik valami, ne legyetek Liyával mindketten ott. – Diyana hálásan pillantott felé. Mind tudták, hogy bármennyire könnyelműen is beszélnek erről a dologról, nem egy teadélutánra mennek a fővárosba. Annyi dolog történhet velük útközben, vagy a fővárosban, hogy csoda lenne, ha zökkenőmentesen menne minden. Diyana pedig nem szívesen küldte volna oda mind a két gyerekét. Albine ugyanakkor azt is tudta, hogy ő sem mehet egyikük helyett sem. Ha Emerson nem mehet a főváros közelébe, akkor neki sem lenne érdemes, mert hasonló sors várna rá. Óvatosan pillantott Matthias felé, de a férfi már egyenesen őt nézte. Mintha megérezte volna, hogy mi következik, és nem tették kifejezetten boldoggá a fejlemények.

– Te komolyan azt akarod, hogy kockáztassam az életemet ezekért? – mérte végig dühösen a kancellárt.

– Csak megkérlek rá, hogy segíts…

Matthias farkasszemet nézett a lánnyal. Elege volt abból, hogy amióta a kancellár meg a fia velük volt, állandóan ilyen döntésekre kényszerültek. Ráadásul azt is pontosan tudta, hogy ha a kancellár nem lenne, az a két szőke sem eredt volna a nyomukba, és nem kellene egy szabadítást tervezgetniük, miközben mindannyian tudták, még ha nem is mondták ki, hogy elég kevés eséllyel lesz sikeres.

– Sokkal jössz még ezért, Albine – morogta végül majd faképnél hagyta őket. De alig tett meg néhány lépést, mikor visszafordult feléjük. – Jamal jön, Liya marad. Mert kell valaki itt, aki tudja, hol a fenében vagyunk egyáltalán.

Matthias méretes léptekkel indult meg a fegyverek felé, majd ököllel belevágott az egyik fa törzsébe, mielőtt az egyik késsel felszerelkezve bevágtatott az erdőbe.

Albine aztán újra a többiek felé fordult. Emerson még mindig őt nézte, és ahogy viszonozta a pillantást, a kancellár inkább elkapta róla a tekintetét. Gyűlölte, hogy titok volt, ami épp történik. Hogy senki sem tud róla, mert Emerson nem akarta, hogy tudják. Hogy senki sem érti, hogy azért nem engedi a férfit a fővárosba, mert megmentette az életét, és most ezért van velük, és hogy ezért fogják kiszabadítani a lányát is. Így amikor a kancellár végül ott hagyta őket, elszántan dübörgő szívvel fordult a társai felé. Mert azután, hogy halálra ítélték azt a kettőt, már mindegy volt.

– El kell mondanom valamit…

*

Albine egy fának dőlve figyelte, ahogy Jamal és Aimes kettéválasztja a két idegent, hogy aztán a tisztás két legtávolabbi pontján kötözzék meg őket, lehetőleg megakadályozva mindenféle kommunikációt közöttük. Amikor a két szőke rádöbbent, hogy mit terveznek, addigi nyugodt hozzáállásuk azonnal megváltozott. Addig nem hitték volna, hogy valóban képesek lennének megölni őket, amíg végül rá nem döbbentek a fájdalmas valóságra. Albine tudja jól, hogy nem helyes, amit tenni készülnek. Hiszen még a két szőke is alig akarta elhinni, hogy valóban ezt fogják tenni, nemhogy ők maguk. Észre sem vette, ahogy apja lassan mellé sétált, majd ő is a tisztáson zajló eseményeket kezdte figyelni.

– Biztos vagy ebben, Albine? – kezdte aztán az idős férfi halkan.

– Nem – sütötte le a szemét. – Az egyik pillanatban megtenném, a másikban pedig…

– Azt hiszem, ez nem olyan dolog, amiben teljesen biztos lehet az ember – gondolkodott el Kieran a lánya gondterhelt arcát fürkészve.

– Te megtennéd? – szegezte aztán a kérdést az apjának. Kieran szeme megrebbent egy pillanatra. Hogy megtenné-e? Fogalma sem volt róla. Talán. Ha tényleg nincs más választás. Ha tényleg nincs más lehetőség. Vagy talán… Akkor sem. De ez ő volt, és ő maga sosem volt olyan ember, aki képes ilyen döntéseket hozni. Mindig is gyenge embernek tartotta magát. A feltett kérdésre azonban válaszolnia sem kellett. Albine a beálló csendből is leszűrte a választ. – Mit gondolnál rólam, ha én megtenném?

– Hogy azt tetted, amit helyesnek gondolsz – jelentette ki a férfi, de hangjába mintha némi bizonytalanság vegyült volna.

– És te helyesnek gondolod?

– Nem tartom helyesnek, hogy meg kell ölnünk valakit, de elfogadom – felelte halkan Kieran rövid gondolkodás után, majd megszorította a lánya kezét, mire végül Albine rápillantott. – Tudod, a lányom vagy. Nem tudsz olyat tenni, amitől megváltozna az, hogy szeretlek téged. Te és a húgod vagytok a mindenem. És bármi történjék is, ez sohasem fog megváltozni. Ugye tudod?

Albine csak egy szótlan bólintással felelt, aztán újra a két idegennek szentelte a figyelmét. Bár lassan múlt az idő, neki mégis olyan gyorsan elteltek az órák, hogy az már szinte ijesztő volt. Vészesen közelített az éjszaka, és ezzel együtt az időpont, amikor… Bele se tudott gondolni igazán, hogy mire készül. Rhydian esete kicsit más volt. Az csak részben volt eltervezett. Most viszont pontosan tudta, hogy mire készül, ahogy azt is pontosan tudta, hogy ha megteszi, azzal nem csak a két szőke életét veszi el, de a sajátját is tönkre teszi majd.

Óránként ránéztek a két megkötözöttre, és igyekeztek kerülni velük mindenféle kommunikációt. Az egyik alkalommal Albine nézett rájuk. Abel még egy pillantásra sem méltatta őt, Henley azonban egyenesen őt nézte rideg nyugalommal. Hagyta, hogy Albine még szorosabbra húzza a kötelet a lábán, és miközben ő próbálta a lány tekintetét keresni, Albine megtett mindent annak érdekében, hogy egyetlen pillanatra se nézzen a szemébe.

Hosszú órák teltek el azóta, hogy kettéválasztották Abeltől, és bár Henley pontosan tisztában volt vele, mi vár rájuk, ha újra lemegy a Nap, valahogy mégsem félt annyira. Mert olyasmit látott Albine-ban, amit rajta kívül senki más.

– Te nem fogsz megölni minket, ugye tudod? – jelentette ki elgondolkodva, mire Albine egy határozott mozdulattal újra meghúzta a lány lábát összeszorító kötelet, majd a térdére támaszkodott.

– Ha a helyedben lennék, én inkább befognám – pillantott végül a szőke arcára.

– Ha te lennél a helyemben? – szaladt magasba Henley szemöldöke. – Fogalmad sincs róla, milyen lehet a helyemben lenni. Már rég felfordult volna a gyomrod azok miatt, amiket tettem.

– Öltem már…

– Az nem tesz gyilkossá – vont vállat a lány. – Tudom, hogy öltél. Látom rajtad.

– Akkor miért hiszed, hogy nem lennék képes újra megtenni?

– Mert nem azt látom, hogy öltél, hanem, hogy megtörtél miatta. És tudod, ez a nagy különbség köztünk. Hogy te nem vagy gyilkos. Azért öltél, mert azt hitted, hogy muszáj. Én azért ölök, mert képes vagyok megtenni. Ellentétben veled.

Albine szótlanul figyelte a lányt, ahogy beszélt. Mély nyugodtság áradt a szőkeségből, ő pedig nem is értette, hogy mégis hogy képes ilyen higgadt maradni. Őt magát majdnem szétfeszítette a kétség, és az önvád. Mert bár biztos volt abban, hogy ez az egyetlen lehetőségük, egyben ez volt a legrosszabb dolog, amit tehet. Azon kívül persze, hogy beismerje, Henley-nek igaza van. Megtört amiatt, hogy ölt, és hosszú időbe telt, újra összeraknia magát. Emlékezett még azokra a hónapokra. Évekre. Nem hiányzott neki újra átélni mindazt. De aztán eszébe jutott a húga. Az apja. Aimes, és mindenki, aki fontos volt neki. Még a kancellár is, akinek az életét köszönheti, és aki miatta került ebbe a helyzetbe. Őket meg kell védenie. Mindegy, milyen áron.

– Csak azt felejted el, hogy most sincs nagyon választási lehetőségem – vetette oda, majd el akart fordulni, de Henley halkan folytatta.

– Hogyne lenne. Elmondtuk mit akarunk – vont vállat, szavai pedig szinte suttogásnak tűntek, és Albine akaratlanul is jobban fülelni kezdett, hogy hallja őt. – Te komolyan azt hiszed, hogy képes leszel meghúzni a ravaszt? Csak magadat áltatod, mert mind a ketten tudjuk, hogy nem fog menni. Mert ott állsz majd, kezedben a fegyverrel, és az egyetlen, amire gondolni tudsz majd, az az apád… Meg a húgod… Ó, és a szerelmed, akik mind annyira felnéznek rád. Mit gondolsz, mit gondolnak majd rólad, miután megölsz minket? Miután egyszerűen csak… Kivégeztél minket? Hm? Szerinted azt hiszik majd, hogy azt tetted, ami helyes? Hogy megmentetted őket? Ugyan, Albine, nem lehetsz ennyire naiv… Nem lehetsz ennyire hülye.

– Fogd be…

– Miért mit csinálsz, ha nem, megölsz? Ugyan már. Tudod, sokan azt hiszik, hogy elvenni valaki más életét, igazából nem olyan nehéz. Hogy nem számít. Ez baromság, mert igenis számít. Bár az, hogy meg kell húzni a ravaszt… Hát az a kisebbik része. De továbbélni úgy, hogy pontosan tudod, hogy egyedül te tehetsz arról, hogy valaki halott, na, az a kemény. Én már régóta élek így, és néha még mindig képes vagyok megijedni. Félni attól, amin majd átmegyek. Tudom, butaság. Hozzászokhattam volna már, hogy darabokra hullik az egész életem, ahogy elveszem másokét, de… Én már nem tudok változtatni.

Henley szinte szánakozva nézte Albine-t, ő pedig alig bírta elviselni azt a tekintetet. Mintha a szőke sajnálta volna amiatt, amit tenni készül. A benne viaskodó érzelmek pedig mintha újra erőre kaptak volna, és már fogalma sem volt, tényleg képes lesz-e megtenni. Mert mi van akkor… Mi van akkor, ha Henley-nek igaza van? És bár az egyik fele tudta, hogy a lány pont ezt akarta elérni, a másik fele. A nagyobbik fele, mégis elhitte a szavait. Mert pontosan tudta, mi vár rá, ha megteszi. És hiába állítaná azt bárki is, hogy nem tekintenek rá másképp, ez nem igaz. Mert ha eddig nem is tartották gyilkosnak Rhydian miatt. Ezután minden kétséget kizáróan az lesz. Bizonytalanul emelkedett fel a földről, és már nem is látta azt a diadalittas mosolyt, ami átsuhant Henley arcán.

Gondolataiba merülve botorkált el a lánytól, és fogalma sem volt merre tart. Csak ment, egyenesen előre, el a többiek mellett, aztán maga mögött hagyta a tisztást is, és még csak fel sem tűnt neki. Akkor eszmélt fel, amikor Aimes harmadjára szólt utána.

– Mi a baj? – lépett hozzá a férfi.

– Minden, én… Én csak – habogta, és akármennyire próbálkozott is, nem tudta megfogalmazni a problémáját. Nem is értette volna más.

– Nem muszáj megtenned.

– De muszáj – vágta rá, ahogy dühös pillantást villantott Aimesre. – Tényleg nem érted? Ez az egyetlen megoldás, mert ők nem pár hülye katona. Ha túl akarjuk élni, akkor muszáj, hogy…

– De nem neked kell megtenned, Albine – vágott a szavába a férfi, és megpróbált közelebb lépni hozzá, de ő ellökte magától.

– Akkor szerinted mégis kinek? Te szívesen megtennéd? Vagy adjam esetleg az apád kezébe a fegyvert, hogy intézze el ő, ha már ránk hozta őket? Nekem kell megtennem, mert nekem már úgyis rohadtul mindegy.

– Ne mondj ilyet!

– Miért ne? – fakadt ki. – Bármit teszek. Bárhogy is döntök, én nem vagyok más csak egy gyilkos, és az is maradok.

Aimes döbbenten nézte Albine-t. Arcáról csak úgy sütött a dac, és látta rajta, hogy szinte még saját magát is megveti mindazért, amit tenni készül. Sosem látta még ennyire kifordulva magából.

– Mit mondott neked? – ráncolta a homlokát, amikor rádöbbent, hogy pár perccel korábban Albine Henley-vel beszélt.

– Az igazságot…

– Az egy bérgyilkos, az ő igazsága szart sem ér – vágta rá, mire Albine hangosan felnevetett kínjában.

– Tényleg nem? Tudod, ha nem teszem meg, akkor ők teszik meg velünk. Ha megteszem, akkor meg olyan leszek, mint ők.

– Soha nem leszel olyan, mint ők – rázta meg a fejét. – Mert te jobb vagy náluk. Ha nem lennél az, most nem lennénk itt, hanem már rég megtetted volna, ehelyett itt győzködöd saját magad. És ne mondd azt, hogy nincs igazam.

– Tudom, hogy igazad van, én csak… – Albine láthatóan kereste a szavakat. – Nem tetszik az, akivé épp válok. Én nem akarok ilyen lenni. Nem akarok mások életéről dönteni, miközben a sajátomról sem tudok – temette kezébe az arcát.

Miért tűnik minden ennyire nehéznek? – jutott eszébe, ahogy az elmúlt időszakra gondolt. Hiába gondolta azt egyszer is, hogy talán minden jóra fordult, soha nem történt meg. Csak minden sokkal rosszabb lett. És amikor azt hitte, hogy az élet már nem gördít elé több akadályt, mindig rá kellett jönnie, mekkorát tévedett.

De aztán, ahogy újra Aimes arcára pillantott, rá kellett döbbennie, hogy bármennyire nehéz is az élete, nem adhatja fel. Sosem adhatja fel.

– Én megteszem helyetted – jelentette ki aztán a férfi, de csak fáradt mosollyal az arcán megrázta a fejét.

– Nem akarom, hogy ezt érezd – sóhajtott fel. – Nem akarom, hogy bárki ezt érezze.

– Akkor hogy, hogy segítsek?

– Mentsd meg a húgod, hogy amit tennem kell, ne tegyem fölöslegesen…

*

Albine némán álldogált a tűz mellett, ahogy lement a Nap, és a kezében tartott pisztolyt méregette. Szokatlanul nehéznek érezte a fekete fémet. Vajon milyen érzés lesz? – jutott hirtelen eszébe, aztán görcsbe rándult a gyomra, amikor rádöbbent, hogy nem akarja tudni. Nem akarja megtenni. Abban sem volt biztos, hogy képes lesz rá. Amikor Rhydiannel állt szemben, minden olyan más volt. Meg akarta tenni, de azok az indokok valahogy egyszerűbbnek tűntek. Most meg minden olyan bonyolult volt. A tűz fénye megcsillant a pisztoly csövén, és ő szinte megbabonázva nézte a fegyveren táncoló lángokat.

Akkor pillantott fel, amikor Emerson hozzá lépett. De rá sem kellett néznie, hogy tudja, milyen arcot vághat. Magán érezte azt a gúnyos és dacos szempárt.

– Aimes elmondta magának, maga meg elmondta mindenki másnak – kezdte a férfi komoran, de ő nem felelt. Nem tudta, mit mondhatna. Hiszen olyan nyilvánvaló volt. – Tényleg nem bírta ki, hogy ez titok maradjon, ugye?

– Ha már meg kell ölnünk valakit, legalább tudják, hogy miért – felelte. – Miért nem akarta, hogy tudjuk? Miért nem akarta, hogy én tudjam? Azt hittem, élvezi, hogy az adósa vagyok.

– Mi maradna nekem, ha nem lennék az, aki vagyok? – tette fel a kérdést elgondolkodva a kancellár. – Tudja, Albine, az embereket könnyű megvezetni. Elég, ha elhiszik, hogy egy kegyetlen kancellár vagyok, mert akkor félnek tőlem. Mit gondol, ha tudnák, hogy nem vagyok más, mint egy gyenge férfi, aki nem volt képes a halálba küldeni a fia szerelmét, akkor elhinnék ezt?

– Tudja, van, aki többre tartja az utóbbit.

– Igen – bólintott lassan a férfi. – Általában ők halnak meg először.

Albine felelni akart valamit, de a kancellár háta mögött felbukkant az erdőből visszatérő Jamal, és egy bólintással jelezte, hogy minden készen áll. Elérkezett az idő.

A tisztáshoz közel találtak egy csöndes helyet. Oda vezették el a két szőkét, akik akármennyire is szabadulni próbáltak, nem voltak képesek rá. Matthias maradt velük egyedül, majd Albine lassú léptekkel indult el hozzájuk, mikor késznek érezte magát. Már ha egyáltalán bármikor is késznek érezhette volna magát. Olyan nehezen sétált, mintha nehéz súlyokat cipelne a lábán, és minden egyes lépés csak még mélyebbre húzná oda, ahonnan már nincs visszaút.

Mikor odaért hozzájuk, intett Matthiasnak, hogy hagyja őket magukra, a férfi pedig nem habozott. Még egy utolsó pillantást vetett a két megkötözöttre, majd távozott, és Albine egyedül maradt azzal a két emberrel, akinek épp készült kioltani az életét.

Amióta eldöntötte, hogy megteszi, sokszor elképzelte már azt a percet. Ahogy ott áll majd, és kénytelen lesz megtenni. Mert ha ő nem teszi meg, akkor másnak kell, ha pedig egyikük sem, akkor őket fogják megölni. Hiba lett volna azzal áltatnia magát, hogy még visszakozhat. Hogy még egyezkedhet velük. Hiába állították mindaddig, hogy elmennek, és senkinek nem kell meghalnia, Albine pontosan tudta, hogy attól a perctől kezdve, hogy megtudták, a haláluk mellett döntöttek, ez már csak hazugság volt.

Lassan csúsztatta az ujját a ravaszra, és közben a fejében visszhangoztak Henley szavai. „Te nem vagy gyilkos… nem fog menni… mit gondolnak majd rólad, miután kivégeztél minket… egyedül te tehetsz arról, hogy valaki halott” Remegő kézzel emelte fel a pisztolyt, és célzott vele. Először a lányra. Izzadt a tenyere, és néhány kibuggyanó könnycsepp elhomályosította a látását. Beharapta az alsó ajkát, és lehunyta a szemét. A szívét mérhetetlen fájdalom gyötörte, és hiába mondogatta magában, hogy meg kell tennie… Nem volt képes meghúzni a ravaszt.

Az apja arcát látta maga előtt. És önmagát. Azt, akivé nem akart válni. Aki nem akart lenni. Próbálta megkeményíteni a szívét. Hiszen hány ember haláláról tehet ez a kettő? Hány hozzájuk hasonló menekült életét tették tönkre? Valószínűleg még jól is járna a világ nélkülük, és mégis. Könnyáztatta szemén át csak két egyszerű embert látott maga előtt, és hiába tudta jól, hogy mit kell tennie, nem volt rá képes.

A következő pillanatban aztán egy idegen kéz fonódott a csuklójára. Ijedten pillantott fel, és látta meg maga mellett Matthias arcát. Rajta kívül ő volt az egyetlen, aki ölt. Még a háborúban. Bár a férfi sohasem beszélt arról, amiket ott látott vagy tett, mindig érzékenyen érintette a téma. Óvatos mozdulattal kifordította a kezéből a fegyvert, aztán a tisztás felé bökött a fejével, Albine pedig engedelmeskedett, bár maga sem tudta, pontosan miért. De hálás volt neki, még ha akkor ott, nem is vallotta volna be neki. Remegő lábakkal indult vissza a többiek felé. Ahogy a fák takarásába ért, megszaporázta a lépteit. Hátha messzebbre jut tőlük mielőtt…

Aztán a csöndes éjszakai erdőt lövés hangja rázta fel. Előbb egy, aztán néhány pillanat múlva még egy. Albine-t szinte darabokra törte a lelkébe tipró fájdalom, és a földre rogyott. Még ha nem is a saját kezével, de a halálba küldött két embert…

12. rész – Kontroll